Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-09-08 / 72. szám
2. oldal, »KOMAROMI LAPOK« 1934 szeptember 8. hogy a végeladásról szóló törvényjavaslat még a karácsonyi vásár ideje előtt élelbelépjen. Ha netalán ennek akadályai lennének, akkor valószín illeg a felhatalmazási törvény alapján kiadandó szükségrendelet alakjában léptetik éleibe a törvényt. Englis bankkormányzó a pénzügyi helyzetről. Englis dr. a Csehszlovák Nemzeti Bank kormányzója, a prágai minlavásáron nagyjelentőségű nyilatkozatom telt a korona értékcsökkenésének okairól és következményeiről. Beszédében rámutatott arra, hogy a devalválás útján újabb tő százalékos árlcszállításl takarítottunk meg. A deflációs folyamai még hosszú évekig tarlóit volna, ha nem szabályozták volna a csehszlovák valutái. A deflációs folyamai kiélezte volna, ha nem szabályozták volna az amúgyis éles pénztermelési és hitelválságot, de ezenkívül politikai zavarokat is okozhatott volna. Mindezt sikerült a csehszlovák korona értékcsökkenésével elkerülni. A helyzet teljes megítéléséhez tudni kell. hogy a devalválás egymagában még nem jeleni új konjunktúrát, csupán szilárd alapot nyújt ahhoz, hogy a gazdasági tényezők megfelelőképen kalkulálhassanak. A helyzet javulása az államháztartás egyensúlyától függ. Ez az egyensúly biztosítja a gazdasági megújhodást. A kivitel erősen fokozódott amaz államokkal való viszonylatban, melyek Csehszlovákiával szemben nem zárkóztak el. Ez a tény annyit jelent, hogy a nemzetközi viszonylatiján ismét versenyképesek lettünk. Csak azok az államok zárkóznak el a külföldi bevitel elől, amelyekben valutáris disparitás mutatkozik. Nem lesz állatmonopólium. Mezőgazdasági körökben mozgalom indult meg, hogy a gabonamonopólium mintájára a kormány szabályozza az állatok és állati termékek értékesítését. A mozgalom kezdeményezői az.t kívánják, hogy létesítsen a kormány szindikátust a belföldi származású állati termékek értékesítésére s ez a szindikátus még október hó Leánynézőberv Irta: Nyirö József. Emlékezhetnek az én nagy bánatom idejére, amikor a szeretőm elhagyod volt. Olyan szomorú voltam, hogy egy hét múlva is így költöttem föl Bencéi, a társamat, kivel együtt laktunk a havason. — Nézd meg Bence, megvirrad-e, mert én nem merem felnyitni a szememet! — Pedig jó volna felkelni! — szidott Bence. Tán azt várja, hogy a disznók túrják ki az ágyból! Elfelejtette, hogy megyünk háztűznézőbe Bitódba, a vén Bertha úrhoz, akit úgy hívnak, hogy »papkísérő«. — S miért hívják papkísérőnek ? — társalogtam a bolhák közül. — Az úgy volt, —- zsírozta a bocslcorát Bence —, hogy amikor ú j papot kapott Fitód, Bertha úr folyton a sarkában volt. — Te mit kísérsz engem éjjel-nappal! — unta meg a pap. — Hagyd el! kacagott a vén Boriba. Jobb, ha én kísérem a papol, mintha a pap kísérne engem. Ahogy lehetett kihúztuk magunkat Bencével. Még mókusfarkat is tettünk a kalapunkba, s a szép júliusi harmaton ereszkedtünk bé Fi tódba. Egyebet nem láttunk egy búzaőrző gyermeknél, az is édesdeden aludt a vetés mellett s az ökör nyakára való harang, amivei harangozott a madarak ellen, kiesett a kezéből. Bence nem tudta megállni, hogy meg ne tréfálja: — Menj el haza, fiam, — húzta meg kíméletesen a füíit, — meri ezzel a elsején kezdje meg tevékenységéi. A tervezet ellen a csehszlovákiai mészárosok és hentesek állást foglaltak s a mozgalom kezdeményezői értekezletei hívtak össze a prágai kereskedelmi és iparkamara helyiségébe, amelyre az érdekelt érdekcsoportok megbízottai is hivatalosak voltak. Az üggyel a földmivelésügyi minisztérium is foglalkozott, mely a húspiacokon mutatkozó helyzetre való tekintettel olvképen döntött, hogy az állatin ixmpóliutu kérdése a napirendről leveendő. Tehál bizonyos mezőgazdasági körök mozgalma eredménytelen lelt. A huszonötévesek. (**) Elgondolásában világos és teljesen egy vonalban haladó az az intézkedés, amellyel most Németországban eltávolítják a munkahelyekről a huszonöt éven aluli embereket, hogy így munkaalkalmakat szerezzenek az idősebbeknek, akiknek családot kell eltartani. Ez a szempont tökéletesen kiviláglik abból a rendelkezésből, amely szerint azok a huszonöt évnél fiatalabb emberek, akiknek családról kell gondoskodniuk, megmaradnak a munkában. A családról van tehát szó. A családról, amely tulajdonképpen mindig jobban elmosódó fogalom lesz és ha a munkanélküliség, helyesebben a munkakáosz tovább tart, a család végül a privilegizáltak előjogává válik. A család nemcsak az államnak alapja, hanem a népnek egyetlen forrása és biztosítéka is. Az a nép, amely belenyugszik abba, hogy a családalapítás időpontja kitolódjék a végtelenségig, tulajdon képen saját halálos ítéletét fogadja el, mert könnyen kiszámítható, hogy bizonyos időn belül a népesség csökkentése végzetes méreteket ölt majd. A cinikusok álláspontja a család kérdésében az, hogy az ái- Lami intézkedések a család védelmére csak arra valók, hogy biztosítsák az államnak az ágyútölteléket és az adófizető tömeget. Egészen fölösleges ennek a cinikus léhaságnak cáfolására szól vesztegetni, hiszen az állam nem a dolgokon felül lebegő öncél, hanem maga a nép. A nép pedig nem elvont fogalom, hanem élő és éleiét csak addig folytathatja, új erőket csak addig termelhet, ameddig a természetes szaporodás útjába nem állít leküzdhetetlen gátakat a családalapítás nehézsége. Minden olyan intézkedés, nagy harangozással még valami ijedtségei találsz beleverni a madarakba. Hát ilyen játékosan haladtunk Fitód felé, de a falu végin Bence megkomolyodott. Adja az Isten, hogy józanul kapjuk a vénasszonyt! Csak nem iszik! — döbbenek meg. Nem sokkal iszik többet, mint kél férfi, vallja be Bence. — Igaz, hogy most betegeskedik, de gazdag. Van vagyona, miért legyen egészsége is! — Én fordulok vissza, Bence! — Inkább azt várja meg, míg a vénasszony fölíordul, mert ami megmarad az mind a leányokra marad, hiszen nagynénjük. Megkönnyebbültem, hogy csak nagynénjük. Szép nagy kőház mellett haladtunk el. Az életen nagy a veszekedés. Nézek be, s hál látom, hogy egy asszony az ökröket akarja befogni, s az ura részegen, tántorogva segíteni akar neki, de az ökör féléje csap a szarvával. — Mejdeme! — bődül rá az ember. Hát nem üsmersz? Honnan az anyád lelkiből ismerne — válaszol búsan az ökör helyett az asszony, — mikor egy hete nem látott! —- Ejjó — röhögte Bence. — Ez még jó! — háborodtam fel erkölcsileg, de Bence figyelmezteLően intett. — Ügyeljen! Itt vagyunk! Vedlett, hasadtfalu, ősi udvarházféle ütközött ki a fordulónál. Előtte kiszáradt akácfa. Az udvaron ölig érő burján, tetején fekete, korhadt varjúamely a családalapílást akarja megkönnyíteni, tulajdonképen védekezés a né]) lassú elsorvadása ellen. Az a nép, amely elmulasztja ezeket a védekező intézkedéseket, előbb-utóbb kihal. A kihalás természetesen nem lehet olyan rapid, mint a délamerikai indián törzseknél és mint a délamerikai bennszülötteknél, hiszen Európában milliós embértömegekről van szó, azonban a kihalás belátható és kiszámítható időn belül bekövetkeznék, ha erőszakosan is nem tudnának olyan gazdasági berendezéseket létesíteni, amelyek újra megkönynyítsék, egyáltalában lehetővé legyél» a családalapílást. Tudatosait mondottuk azt, hogy erőszakos intézkedésekre van szükség, mert tulajdonképen az az intézkedés, amely a huszonöt éven aluli emberekei kizárja a munkahelyekről, az állami erőszaknak alkalmazása. Az állami erőszak nemcsak megengedett, hanem szükséges is, ha a közjó megvédelmezéséről van szó. Ili egészen világos, hogy a közjó megvédelmezése a cél és akármennyire meglátjuk is a szükségességei, a kényszert ebben a rendelkezésben, meg kell látnunk a kegyetlenséget is. A tanulás, a munkára felkészülés ideje Középeurópában állagban a tizennyolcadik vagy huszadik életévig tart el. Ezután következik a munka megszokása és ez körülbelül a huszonötödik évig húzódik. Most ez az ötesztendő kiesik azoknak az életéből, akiket ez a kényszerű és keserű rendelkezés sujl. A kivezető módok, amelyeket Németországiján életbe léptettek, praktikusak és hasznosak. A munkahelyekről a közjó érdekében a családnak, a család gondolatának feláldozott emberek munkaláborokba, a közmunka szolgálatába kerülnek, ami annyit jelent, hogy bizonytalan időre, csupán a legszükségesebb élelmezési, a legszükségesebb elhelyezési, esetleg a legszükségesebb ruházkodást kapják meg munkájuk ellenértékéül. Ezt a kivezető módot kétféleképen lehel tekinteni. Jószándékúan és rosszhiszeműen. Ha jószándékúan nézzük, akkor ez annyit jelent, hogy a huszonötévesnél fiatalabb emberek, férfiak és nők, ötesztendőn keresztül katonai szolgálatot teljesítenek ásóval, kapával, mosogat óronggyal, szeméthordó lapáttal, azzal a munkaeszközzel, amit a munkából való kikapcsolódás idejére kezükbe szorít az állam. Ha rosszhiszeműen nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a munkából kikapcsolt embereket úgy használják fel, károgó. Az ámbituson üli Bertha úr. Zsíros bricseszén. csizmáin csúnya foltok, fején léiig vedlett sapka. Borotválatlan, ráncos, sódarszínű madárarc. Magyaros vendégszeretettel jön elibém, pedig nem is ismer, sohasem látóit: — Parancsolj, kérlek, bennebb! Hova írjam fel, hogy végre eszedbe jutottam!... Nem oda kérlek, ebbe az öreg karosszékbe ülj!,.. Mit iszol? Egy pohár jó fenyővizet, vagy kezdjük mindjárt borral?... No hallod!... Bizony Isten nem adnám semmiért, hogy hozzám is beütötted az orrodat!... A poros, vén saroktékából már szedi is elő a poharakat, üveget és én úgy érzem, mintha egy élet torkához készülődnénk. No, hogy ily eg a fityeg? veszi észre Bencét is. Eléfordulok. amíg felfordulok! köszöni Bence igen buzgalmasan. Csodálkozom, hogy ilyen jól ismerik egymást. Gyermekkorában nálam szolgált a nyavalyás! — magyarázza Bertha úr és meg is tapogatja a Bence széles vállait. — Ügyes gyermek voltál, amit megláttál, mindent haza hoztál. — Be furcsa vénember! — gondolom, mert még akkor nem tudtam, hogy különös világ él a szavai mögött. Népe erejének büszke öntudata, veszedelmeket kicsibe vevő tréfás játéka mögé még nem láttam be. Hej, pedig nagy és meleg volt a vén tűzhely, a szíve. Nagyon öreg embernek kell lennie, hogy ilyen bölcs. Meg is kérdezem mindjárt: Hány esztendős vagy, bátyám? ahogy az egyiptomi piramisoknál dolgoztánál» a tömegeket. A munkanélküliség problémájának ez a megoldása nagyon hasonlít a piramisépítő fáraók rendszerére, akik bizonyára szintén adtak egy ágyékkötényt és egy marék datolyát azoknak az embereknek, akik a piramisokat építettek. A rosszhiszemű beállítás, a rosszhiszemű megítélés jogosulatlan. Egyáltalában nem találjuk ideálisnak a megoldást. Nem gondoljuk azt, hogy ez az ötesztendei kikapcsolódás a munka üteméből és folytonosságából a tanult munka rendszerességéből hasznára lesz azoknak az ifjú embereknek, akiket magasabb érdekből feláldoznak a legmagasabb érdeknek, a család érdekének. Elhisszük azt, hogy a tanult munkások, akiknek cl kell hagyni munkahelyüket, ambíciójukat veszítik, elhisszük azt, hogy az áldozatok lelkében a keserűség gondolatai csíráznak ki, természetesnek találjuk, hogy az útjavítás nem megfelelő foglalkozás szakképzett munkásoknak és gyorsírónőket nem fog kielégíteni a háztartási munkában, vagy a mezei munkában való alkalmaztatás, azonban nem látunk semmiféle más módot és lehetőséget arra, hogy miké pen segítsenek azokon az óriási tömegeken, amelyek kiszorultak a munkahelyekről, egyrészt a munkahiány, másrészt az ifjúság természetes előretörése miatt. Nagyon keserves dolog, hogy fiatal, erős és ambiciózus munkásokat ki kell dobálni a gépek mellől, de még keservesebb, hogy idősebb, családos embereknek esztendőkig kelleti hiába várakozni arra, hogy visszajuthassanak a gépek mellé. Az öregségnek és a fiatalságnak a harcát kellene ebben a kegyetlen és még is olyan szükséges intézkedésben látni, ha nem tudnánk azt, hogy százezrével vannak munkanélküli harmincesztendősök, már pedig a harminccszlendősöket mégsem lehet öregnek nevezni. Ezekről van szó, a harmincesztendősökről. A munkanélküliség tragédiájának legcsúcsa az, hogy a harmincesztendős, munkaképességének és erejének teljében levő ember, már félredobottnak, elhasználtnak érzi magát, mert nincs rá szükség. Akár milyen kegyetlen dolog is az, hogy a huszonötesztendőst kiszorítják a munkából, el kell végezni a kegyetlen operációt, hogy a liarminceszténdőst meg lehessen menteni. Mert a harmincesztendős családos. És ha nem az, kell, hogy azzá lehessen. — Affene tudja. Úgy hatvan esztendeig számon tartottam, de azután meguntam. Most is jó karban van az öreg. Sohasem voltát beteg, bátyám? kíváncsiskodom. — Én-e? Én hogyne lettem volna! Még meg is »röktönöztek« egyszer, dicsekszik, — de egyheti fekvéssel adós maradtam. Különben miféle szél hozol! errefelé? — kocint a poharával. Elpirulok, meri csak nem mondom meg, hogy leánynézőbe jöttem. Eddig akkora fehérnépet sem láttam a háznál, akivel a szememet mogboszszanthatnám. Mi nagy dologba járunk! — bőlcsködött Bence. — Háztűznézőbe jövénk! Ez az istenmarhája kikottyintá az egészet. Szerencsére nem kellett válaszolnom, akkorát kacagott a vén Bertha. Hát látom, hogy szökik is az ajtóhoz s kikiált: Véri! Véri! Hol vagy? Jcre be, meri kérőd érkezett! Szinte elsüllyedtem, mikor Vérit megláttam. Volt annyi idős, mint a vén Bertha, ha nem több. Apadt szájú, köszvénytől könnyező vén rózsáskert. — Itt a szerencsevárandó ecsém! — verte a térdeit Bertha úr. — Hogy tetszik?... Hátul mutat, elől untat, mi? Az asszony csak mosolygott, amíg én zavartan a kezére hajoltam. (Olyan hideg volt, mint a béka háta.) — No, hozz egy kicsi szalonnát, túrót, Véri! — menteit meg az öreg Bertha, s amíg elhozták, Bencével
