Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-12-24 / 101. szám
1932. december 24. 7. oiíig!. »KOMAROMI LAPOKi ROKKANTAK Irta: Kozma Andor. Együtt búsultak rokkant katonák; Hogy mit beszéltek, azt adom tovább. — Gránát szelétől meghalt a fülein, örök halálos csend van körülem. Se dal, se szó, se hang!... A nap alatt Nincs nálam boldogtalanabb. — Hát én? — kiállja egy másik neki — Szemem világát tűz sütötte ki, örök setétben csak tapogatok... Legnyomorúbbak mi vagyunk, vakok. Egy harmadik: Ti jártok legalább, De tönk a test, ha nincs hozzája láb. Én nekem egy sincs!... Én örökre rab! Nincs sors a földön ennél komorabb. A negyedik szól s reszket és vacog: — Mind irigylésre méltó panaszok! Egy kis golyó csak gerincem baja — S már engem holtig ráz a nyavalya. Az ötödik az esupán félkarú, Sokáig hallgat, nagyon szomorú; Pedig különben ép deli alak S mind közt a legszebb, legfiatalabb. A többi nem is jó pajtás vele, Ügy véli mind: nem köztük a helye. — Hékás! — kiált rá gúnnyal ez s amaz: Te is rokkant vagy?... A’biz nem igaz! — Mit is vagy köztünk, a sorsüldözött Boldogtalan, szegény roncs-nép közölt? Szerencsen, neked kutyabajod, Egy félkarért ne nyögd a sóhajod! S a félkarú mond: — mit tudjátok azt, Sóhajt szívemből milyen bú fakaszt! Kinek-kinek a maga kínja fáj — S nekem sem ád ízt ez az ispotály. Csak félkarom — van s otthon vár reám A szerelőm, a világszép leány — S örökre fáj, hogy eltel életem S két karral többé nem ölelhetem. Ha közelednek a farkasok. Irta Berkes Imre. Az orkán vagdosta a havat az emberek kesernyés ábrázatába, a fák nyögtek a súlyos hóköpenyek terhe alatt, az utat, ahol a sínek számára lerakták a talpfákat, kemény, jeges, csikorgó takaró borította be, a munkát nem lehetett folytatni. Még nem volt este, de már esteledett. Az ég szomorú és fakó volt, a piszkos-rőt hófelhők mozdulatlan tömegekben torlódtak a tájak fölött, mint fenyegető szörnyetegek. Az emberek behúzódtak az erdőbe, a sátrak alatt tüzet raktak és szalonnát pirítottak. 01- csay mérnök nézte a füstös, ágaskodó lángokat, maga köré csavarta a bundáját, megrázkódott, mintha a hideglelés a csontjaiban szaladgálna, aztán megfordult. A messzeségbe bámult, kutatott, keresett valamit, az emlékei színes lapjait lapozgatta. Ott lenn a völgy süllyedő katlanában, két órányira ide, egy falucska borong a hófúvás dermetségében, a faluban egy kislány lakik, akkor látta, amikor a munka sodra ide vetette őket, Sárváry Böske, a Sárváry uradalmi erdőkerülőnek az unokája, csillogó gyöngy ebben a nyomasztó kietlenségben, ugyan, hogy kerülhetett ide? Magához intette a munkavezetőt. — Tóth, hallgasson ide, beteg vagyok, be kell mennem a faluba. Megértette? Reggelre itt leszek. Aztán vigyázzanak, meg ne fagyjanak. A munkavezető közönnyel hallgatta. Bajuszából piciny, havas tüskék lógtak alá, süvege mélyen lecsúszott a homlokára, csak éles, acélszürke szeme csillogott delejes sugárral, mint a drágakő. j — Vigyázzon, mérnök úr, ezen a vidéken farkasok járnak. Olcsay nevetni próbált. — Farkasok? Nem hinném. Nyugodtan tapogatta meg a revolverét, gondolkodott még néhány pillanatig, aztán köszönt s nekivágott az estnek, amely már szétterpeszkedett égen, erdőn, mezőn egyaránt. Könnyen ment, hátszelet kapott, szinte vágtatott, mint a jó repülőgép' ha a szél sodra kergeti. Harminc éves volt, nyurga, jó inu ember, nehéz munkák rabja, aki sokáig bezárta a lelkét munkája zord cellájába. Most töredezett a cella. Az erdő mélyén hált hetek óta, a korai tél viharával és az uj vasúti vonal munkájával küzködött. Bírta, igénytelensége megszokta az egyszerűséget és fantáziátlan életet. De Böske? Igen, Böske itt kóválygott körülötte fekete szemével és ajkának forró pírjával, forró, egyszerű, puha, meleg kendőcskéjével, a mely úgy borult finom vállára, mint egy csodaszép palást. A szeptemberi délután, amikor meglátta s amikor hangjának édes muzsikája fölcsendült, itt ragyogott az erdő félhomályában, a tar földek nehéz göröngyei fölött, az elhaló táj szürkeségében, mint új élet, mámor és a messze jövő. Az orkán most visszakergeti a faluba, Sárváry Böske közelébe. Másfélóra alatt tette meg a kétórás utat. Amikor a falu aljára ért, megállt. Illik ez? így, torzomborzan, tetőtől-talpig átázottan betörni az idegen házba? Gerincén forró verejték csörgött alá, az arcát kimarta a hideg hólepte szempillái sűrűn repdestek égő szemei előtt, alig látott már. A falu sötét volt, csak itt-ott pislákolt egy magányos szikra, a pihenni készülő emberek alig-alig remegő fényszikrája, a félelem, vagy az éberség haldokló lámpása. Olcsay viaskodott magával, aztán ment tovább. Megállt Sárváryélc háza előtt. A ház hangtalan volt és sötét. Bekopogott. Senki sem szólt. Egy komondor morgott az udvaron, mélyen és rekedten, vén volt, mint a gazdája. Olcsay szívdobogva várt. Még egyszer kopogott. — Ki az? — hallatszott belülről. — Olcsay mérnök, bocsánatot kérek. Mintha ijedt susogás szűrődött volna hozzá ajtókon, zárt zsalukon és a levegő sűrű páráin át. Várt. Az ajtó kinyílt. Piciny petróleumlámpával a kezében egy öreg cselédasszony gyanakvó arca sötétedett, feléje. — Tessék! Olcsay belépett. A házban ketten éltek. Sárváry és az unokája. Milyen sors volt mögötsem felejtem el, megállt a szívem verése, amikor bejött ez a leány. Tizennyolc éves, hamvas mosolyával, tisztán, édesen és zengőfehéren, mint egy lábon járó, szűzi költemény. Valamelyik őse az éggel lehetett rokon, mert szeme kékjéből a menny bolt nevetett ki. Szája szép szegélye pirosabb volt a galagonyabokor gyümölcsénél. Dombay nevetett. Harsogva nevetett és rám-rám kacsintott. Meg-megsimogatta Katalin arcát: — Édes gyermekeim! — mondta egyszerre. Katalin elpirult, én meg sáppadt lettem. Szent Isten, talán csak nem tudta meg, hogy két év óta levelezünk? Nem, ezt nem tudhatja, mert akkor már kettéhasított volna. De azt láthatja a tekintetváltásunkból, hogy szeretjük egymást. — Hát tudod fiam, amikor elvitt a város, lemondtam rólad. Azt hittem, elemészt. Meg aztán nem nagyon örültem annak sem, hogy tollal írod a kenyeredet. De hát azt mondta Katalin, hogy nem lehet mindenki a puszta remetéje, meg a föld szolgája. Mondok hát: kivárjuk, amig erős lesz a neved s ha látom, hogy a Jókai útját taposod, hát nem bánom. Legyen a tied ez a lány, de úgy becsüld meg, mint oltáriszentséget a pap, mert... Felállott. Csontos, nagy arcát először égő vörösség, aztán enyhe mosoly borította be. Hatalmas alakja magasba nyúlt s az ébenfakeretben álló, nagy képre nézett. Csendben elhalt, döbröki Dombay Árpádnéra, aki született ónodi és sasfehérházi Dinnyés Katalin volt. Mélységes csend ült a teremben, ebben a szent csendben hegedűhúrként rezgett a mi összefonódó tekintetünk. Aztán megfogta Katalin kis kezét s a tenyerembe tette és óriási ujjaival átfűzte a két kezünket. — Isten segéljen bennőtöket. — mondta, — no de most vigadjunk! Fölemelkedtek a poharaink. Dombay uraságnak öles kupa volt a kezében. őt hevítette, engem bátorított, Katalint édes remegésbe hozta a csillogó, somogypusztai bor. S amikor benyitott kemény kopogtatás után Suhajda, a verselő-kocsis és szálfaegyenesen állva jelentette, hogy megérkezett a Kis Dani, Dombay hangosan nevetve az asztalra csapott s így szólt: — Adjanak neki kendtek enni, inni, majd szólíttatom, ha szükségünk lészen rá. III. Egyszerre csak felém fordult az öreg és szilajon kérdezte: — Nagyon szereted ezt a csillagot, fiam? Megreszketett a szívem és a szám. Szeretem-e? Az életemet se jobban. — És megoldanád-e te is a hármas feladatot, amit én is, az apám is, a nagyapám is, meg minden ősöm véghezvitt, öcsém? Katalin édes arca ijedtre vált. Tudta, hogy mi következik. Látta az apján, hogy pogány tűz gyulladt ki benne. Úgy ült az öreg a trónos karosszékben, mint egy jókedvet osztó nagy vezér, akinek kedve telik bátor cselekedetek nézésében. Bennem is lángolt valami visszatarthatatlan őssomogyi kedv, valami tiszta duhajság. meg a szerelem és százszor is a szerelem! Hát jó, jöjjön a hármas föladat, legyen ez a belső családias eljegyzés pusztai, vitéz eljegyzés újra! És jött az első feladat. Behívták a legényt, akiről jelentést tett Suhajda, a híres-kocsis. Bejött a kis Dani. Olyan középnövésű, mint jómagam. Csontos, nagy képe volt, apró szeme villogott. Hallottam már róla: Ő a puszta legjobb birkózó legénye. Aki földre teríti, annak birkát ád az uraság párosával. De hát eddig még le nem teperte senki. — Én átmegyek a szobámba! — mondta Katalin s az apjára villant a tekintete. — Én vérem vagy-é? — kiáltotta az öreg. — Nem leled tán kedved abban, hogy harcol érted ez a fiú? Katalin ott maradt. — Tedd le a ködmönt! — harsogott a legényre Dombay szava. A terem sarkába mentünk a szőnyegszélre. A kis paraszt nekem rugaszkodott. Dombayból harsogott a nevetés. Úgy átfogta a derekamat, hogy recsegett belé a gerincem. Hej, a mindenedet, de vasas két karod van, te paraszt! Letepert. Láttam bukásomban, hogy Katalin gyönyörű szeme dacosan villog felém. Ejnye, ezt a szégyent el nem viselem! Valami vad erő szállt meg, ha pusztán vagyunk s ez a vén pogány így mulatozik velem, hát legyen! Ha így tettek az ősök, amikor még magyar volt a magyar, a »modern« se legyen utolsó. Rászijjazódott a balkezem a Dani nyakára, jobböklöm a bordájába dongott, — Dombay harsogva nevetett, — megcsikordult a fogam s úgy röpült Dani a nagyasztal lábához, mint a nehéz zsák, — ha polyvával tömik meg. — A két birkát Suhajdának adom! — szóltam a verejtékem törülgetve s álltam szétvetett lábakkal, mint valami alacsony szobor. Jött a második feladat: Ismeretlen lovon érjem utol Katalint az erdőszélen, messzefutó úton, a csökli határig. Ehhez már Katalinnak is kedve veit. Vén gazember Suhajda, táncos lovat nyergeit, de azért titokban a fülembe súgta: — Csak azt tessék mondani néki: Ripityom. Eléri az akkor az ördög kantárosát is! Kellemes meglepetésben akarja részesíteni családját t Úgy vegyen egy Rádiót ISTV rádió és villanyszerelési üzletében. Komárom, Megye ueea 16« Teleíunken, Philips, Standard, Lorenz készülé kék állandó raktára. Kérjen díjtalan bemutatást Villanyszerelésre vonatkozó rajzok és ajánlatok készítése díjtalan.
