Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-12-24 / 101. szám
8 ooai. »KOMÁROMI LAPOK« 1932 december 24. "Katalin gyönyörűen ülté a lovat. Mikor előre ugratott, rám tekintett. Tekintetében édes kötődés volt, ezt mondta a tekintete: csökli nyárfa alatt, mint két évvel ezelőtt, szerelmem... — Érj utol, hadd csókolhass meg a Riadozva szálltak fel az útszegély bokraiból az éji madarak. Katalin repült a lován, — szép foltos-kanca volt, — én meg csak vertem a ködö(t s a kényes csikó feje fölé hajolva becéztem: Ripityom! Ripityom! Szent csók volt az a csók, a csökli nyárfa alatt... Utolértem Katalint, — mert megvárt ... S az öreg nem lovagolt velünk ... Tudta az öreg, hogy ez a második feladat a kettőnk ugye. No, a harmadik feladattal nem dicsekszem. Mert az aztán gyönyörű könnyű volt. Vártak már bennünket a cigányok. A terem sarkában mosolyogva, boldogan, mint a mennybe szállók. Harmadik feladatként ötven csárdást kellett eltáncolnom, ötven nóta alatt. Huszonötöt az öreggel s aztán a leányával. Hej, hogy ropta az öreg! És hogy ropogtatták a húrt a cigányok. S mikor két karomba kaptam Katalint, az ő arcára rózsaszirmot szórt a tánc heve, az enyémre meg piros vigaszságot, akár a bor színe. Zengett a puszta a dalunktól. Vén Suhajda künn cifrázta a küszöbön. A cigányprímás ujjából kiserkent a vér. A mi szívünkből meg az Isten hintette nagy öröm. Hej, de gyönyörű volt! Hej, de nagy volt az én boldogságom s hej, de nagy még ma is. Hisz eljegyeztem magam a pusztán! Eljegyzés a pusztán. Irta Babay József. Karácsony másnapján, délben, magas szánkó állott meg a házunk előtt. Két szilaj-nyakú, büszke almásszürke volt elébe fogva, a Bakon Suhajda ült, a híres kocsis. Csikorgó fagy verte a világot, fénylő tükörré keményedett a hó, Dráván innét, Dráván túl engesztelhetetlen úr volt a tél. És hogy pompázóbb legyen a világ, a tengertiszta ég homlokán aranykoronaként ragyogott a nap. Akár kihűlt szívű szépasszony szeme: csak fényiéit, de nem melegített. — Teremtő Isten, — mondta az édesanyám, amikor kitekintett az ablakon és meglátta a csengős téli fogatot, — ez a Dombay uraság szánkója. Biztosan érted küldött, fiam. Jaj nekem, két napig nem látlak, de legalább tudom, hogy boldog leszel... Nem felelhettem, mert kemény kopogtatás után kinyílt az ebédlőajló s deresbajuszosan lépett be Suhajda, a híres kocsis. Összevágta csizmája patkós sarkát s igy szólt: Kezeit csókolom tekintetös asszony, Konyhán jó falatra engöm ne marasszon. Aztán felém fordult: Tekintetös, nemes, jó Dombay Árpád, Mög szépségös lánya vendégségbe várják. Hát itt nincs menekvés. Ha Dombay uraság a verselő kocsisát küldi valakiért, akkor menni kell. És hál. úgy látszik, megjött a lánya is karácsony ünnepre. Kacag a boldogság a döbröki pusztán, hej, az öreg Dombajr farkassal birkózna ilyenkor örömében. Kevés vendég lépi ál a kastély tölgyküszöbét, megtiszteltetésnek kell vennem, hogy közéjük soroz. Mert gyönyörű magyar az ősz Dombay, Koppány-ivadék, erős, akár a februári vihar, szilaj, akár a nádast kaszáló tavaszi árvíz és úr, mert ezt a szót: hitel, még csak ki sem ejti. Édes Torróság kezdte perzselni a szivem szegélyét. Dombay Katalin... Két évvel ezelőtt láttam, tizenhat éves volt akkor, lóháton jött be a pusztáról. Vele volt az édesapja is. A községházán volt valami dolguk. Úgy nyargaltak végig a kisvároson, mint két ősmagyar jelenség. Az együk, lovon ülő tölgyderék, a másik, nyeregben ringó liliom. Minden kalap megemelődött előttük. Már akkor szerettem Katalint... Anyám kötött meleg harisnyát szedett elő, csizmába nem való a városi holmi. Csizmát, feszes lovaglónadrágot, hajtott nyakú téli zubbonyt kellett magamra venni, Dombay úr nem becsüli a vasalt pantallót. — Csak ne igyál sokat, édes fiam,» — intett az anyám. S mikor a szürkék kiroppantotlák a hóból a szántalpakat, utánam kiáltotta : — Csókolom a kis Katalint! II. Dombay uraság a kastély ebédlőtermében fogadott. Akkora volt ennek a teremnek a belső világa, hogy visszhangot vert benne a szó. íves, óriás ablakai a nyirfaerdőre néztek. Függönyeit gondos asszonykéz fehérítette. Egyetlen kép volt az északi falon, fekete ébenfakeretben: Dombayné nagyasszony képe. Nem rég halt meg. Három esztendeje. Dombay uraság azóta se beszélt asszonynéppel. ez voll szívében a gyászregula.. — No, kedves öcsém, szerencséd, hogy nem adtál kosarat. Mert ha ki nem gyűltél volna, többé nem látod meg soha azt a ménkücifra Pestedet! Hát van-e még csontod? És úgy megölelt, hogy csontjaim ropogva adtak jelt magukról. Valósággal elvesztem ennek az óriásnak az ölelésében. Gyönyörű nagy ember volt, óriás vállba ékelt bikanyakkal, szép, magyarveres arccal, hidegkék szempárral. Bajuszt, körszakállt, nagy, fehér hajat viselt, mint Kossuth. Remegő gyönyörűség volt nézni. A milleneumi Árpád-szobor lovasalakjai jutottak eszembe, valahányszor rárebbent a szemem. A hosszú, sok pusztai jófélével megrakott asztal élén magas, faragott karosszék állott. Akár valami magányos férfitrón. Ebbe ült az öreg. Baljára engem ültetett, jobbjára a lányát. Döbröki Dombay Katalint. Hej, sohtük, azt Olcsay nem tudta. Még ébren voltak. A leány olvasott. a nagyapja a kályha melegében csendesen pipázgatolt. Éppen készülődtek, hogy lefekszenek. Szívesen fogadták, lerántották róla a bundát, teát főztek a számára és közben panaszosan hánytprgatták, hogy itt van már jó két hónapja a közelükben és felér jiik sem nézett. Ejnye, ejnye, nem szép dolog' ez. A lámpa gyenge árnyat rajzolt közéjük. Böske olyan volt, mint a távoli csillag, a nagyapja, mint a ledőlt fa és Olcsay. mint a toportyán. Régi bútorok, fakó vadászképek, nyikorgó karosszékek és szépen megtisztított fegyverek vették körül őket, mintha valami kisvárosi múzeumba tévedtek volna. — A munka? — kérdezte az öreg. — Hirtelen csapolt le reánk a tél — magyarázta a mérnök. — Ez már így szokás nálunk. Ma még ragyog s holnap itt az enyészet, a fagy — Igyék még! — biztatta Böske. Olcsay mohón szürcsölte a forró italt. — Kissé lázas vagyok, — mondta a mérnök. — Könnyelműen éltem odakünn s a hideg belém markolt. Van itt doktor? — A szomszédban. Reggelre idehivatjuk. Meg ne betegedjék! Olcsay nevetett. — Csak óvatosság. A lázt nem bírom. A fejem sohse fájt, s most zúg, zavarodik benne valami. Az én fejem mindig tiszta volt. Ráesett a szeme a kislányra. De Böske mélyen a findzsa fenekére nézett. mintha onnan akarná kiolvasni, miféle láz gyötri a mérnököt. Puha haja szerteömlött fehér nyakán, mint ezernyi selyemfonálból tilolt laza, lágy lágy szövet. — És mikorra készülnek el? — kérdezte később. Sárváry nem várta be a mérnök válaszát. — Csak sohase készülnének el! Elviszik innen a csöndet. Föltúrják a földet. Belehasítanak a mi világunkba. Minek ez? Jobb úgy, ahogy volt. Én ezt már így gondolom. Aki valahová el akar jutni, elviszi a maga két lába. így volt ez régen is. — Ugy e, Böske. A leányka bólintott. így van. Az öreg már elesett, elmaradt, megfeneklett. De ő? Ö nem felel néki. Majd a mérnök. Az majd megmondja a véleményét. Olcsay az arcán érezte a leány tekintetének perzselő tüzet. — Igaz, — mondta a mérnök. — Van ebben valami. Minden, ami új, fáj annak, aki a régit megszokta. A régi házat szeretjük. Az ősi képet nem akarjuk elprédálni. Dehát ez a világ rendje. Az élet meg-megáll, de az idő veszettül száguld. Egy pillanatra úgy érezte, hogy az asztal alatt egy finom kéz érintése suhant tova, mint a lehelet. Olcsay fölemelte a kezét, sokáig nézte, bámulta a keze Izmos vonalait, a cserzett bőrt, amit a hideg mart össze, aztán gyorsan visszacsúsztatta a térdére. Az öreg cselédasszony szólt be. A vendégszoba rendben van. A tűz pattog a kályhában. Böske még unszolta, hogy a lázra jót tesz még egy kis tea. — Köszönöm, — hálálkodott a mérnök és indult kifelé. Állt a szobában, a kályha mellett s gondolkodott. Jó utón van-e? Kik ezek? Miért hajszolta ide az agya. vagy a szíve? Mit akar? Úgy érezte, hogy száraz, tépett és unalmas volt. Böske bizonnyal mást várt tőle. Hajnalban indul. Mintha az idő megenyhült volna. Körülötte csend, fáradtság. Kicsi szoba, valami föld- és falusi illat ivódott bele, mennyit járhatott itt Böske piciny őzlábával, törékeny termetével! A falon egy kép. Világos ruha és világos szemek. Ki lehel ez? Böskéhez hasonlít. Talán az anyja volt ifjú éveiben? Bánat és csalódás révül ki a világos szemek mélyéből. Olcsay sokáig nézte az idegen képet. Az ajtó kinyilt. Böske hozta a teát. Ó, köszönöm, — mondta izgatottan a mérnök. A leányka szelíden köszönt. Most már lefekszik. Kinek a képe ez? — kérdezte Olcsay, bár mást akart kérdezni. Böske rámercdt a képre. Nézte egy darabig, talán csak egy pillanatig, Olcsay feléje hajolt, olyan közel, hogy a leány csendesen elhúzódott tőle. Aztán hirtelen megragadta a mérnök kezét. — Látja, kérem, ő miatta élek én itt, mint a vad. Ő az én egyetlen testvérem volt. Itt élek, bezárva, vadon, egyedül. Mit tudom én, még meddig, — december 23. Karácsony! Boldog gyermekkor karácsonya! Mennyből lejött az angyal és karácsonyfát hozott, tele ajándékkal ... így volt ez gyermekkorunkban s dacára a válságnak: igy van ez ma is. legföljebb a Jézuska is redukálta az ajándékokat, mert mig az égi vámszedőktől a földi vámszedőkig ér az ajándék: nagyon megfogyatkozik. Ritka gyermek az, akinek »békebeli« hatalmas ajándékot hoz a Jézuska ma is. A mai gyermek már az ajándékozásnál megtanulja a szegénységet, igényeit akaratlanul is csökkentenie kellett s nagyon kevés kisfiú-kislány olyan szerencsés mai napság, hogy dús karácsonya legyen, mint hajdan apának-anyának voll. De az ajándékozó szív most is csak azon igyekszik, hogy minél nagyobb örömöt okozzon annak, akit szeret. Ajándékok most is érkeznek az angyalok kocsiján s a Jézuska ide-oda, minden boltba, áruházba betekint, hogy karácsonyra ajándékot vihessen. Milyenek a ma szokásos ajándékok a gyermekek számára? Játék és könyv a legáltalánosabb. A kisgyerek ezt tartja legtöbbre: a »praktikus« ruha, a cipő sosem olyan becses, mint például egy rugós kis automata. A játékok boltjában. Mennyi játék, mennyi öröm, menynyi záloga a gyermek boldogságának! Pista, Jancsi, Bözsi, Klári szíve örülne, ha ide beszaladhatna, csak egy örökre, vagy csak napokig, nem tudom. Jött egy siheder, magas, erős, simogató hangú férfi, elbolondította, elvitte s szegény néném abba belepusztult. Azóta úgy vigyáz, félt a nagyapám, mintha fagyba hullott nádi veréb volnék, vagy sorvadó virág. Itt nincs se zene, |se zaj, se gép, semmi sincs, még a vasúttól is irtózik, hallotta, húszéves vagyok, valaki vagyok, vágyaim vannak, menni szeretnék, repülni, menekülni, hát minden férfi hitvány és hazug, nem hiszem, de nagyapám ezt nem akarja tudni, — erről nem is beszél velem, örülök, hogy eljött. Tudom, hogy miért jött, vigyen magával! Kérem, ne hagyjon itt, elmegyek erdőbe, bárhová. Hisz ha ketten vagyunk, az az egész világ. Ne ítéljen el, tudtam, hogy visszajön Én szeretem magát. — Szeretlek! — mondta a mérnök. Lehajolt es megcsókolta a leány fehér kezét. Ebben a pillanatban egy lövés dördült el. Dermed ten néztek egymásra. Böske kirohant a szobából. Olcsay utána. Sárváry puskával a kezében állt az ajtóban. — Mi történt? — kérdezte Olcsay. Az öreg ember a puskája ravaszát igazgatta. — Ilyenkor, ha közelednek már a farkasok, mindig kipróbálom a fegyveremet — mondta a vén erdőkerülő. Szeme rávillant a mérnökre s most olyan volt, mint a pusztai vihar. Zord, kíméletlen és gonosz. Böske félénken sietett be a szobájába. Olcsay bólintott. Tóth, a munkavezető jutott az eszébe. Az mondta, hogy ezen a vidéken farkasok is járnak. Már közelednek, — erősítgeti az erdőkerülő. És a farkas, ha rálőnek, menekül. Olcsay visszament a vendégszobába. Lefeküdt, de egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Ő nem menekül. Állja a tüzet, a fegyvert, a 'hóvihart. Farkas. Már nem közeledik, itt van. Betelepedett a házba. Nem engedi magát kiűzni csak azért, mert a másik leány szerencsétlen volt. Annak az embere róka volt, ő farkas. És boldogan gondolt a piciny Böskére. félórára is! Emlékszem, vágyaink netovábbja a Párisi Nagy Áruház, meg az Árkád-Bazár pultja volt s az árjegyzékeken mindig összevesztünk. Tengernyi játék, baba, csöngő, kiskocsi, társasjáték, kocsi, gép, kerék!, pillangó, képecske. Gyermek-eldorádó. Megkérdezzük az üzlettulajdonost az egyik komáromi nagy játékboltban: Mit hoz mostanában a Jézuska a gyermekeknek? Olyan-e a játék, mint a mi időnkben volt? Hát erősen változott. A gép, a technika, a villamosság üli diadalát most. Minél komplikáltabb a játék, annál érdekesebb, vonzóbb. — A várak és az ólomkatonák kora lejárt, — mondja a boltos. — A szülők idegesek mai napság, nem adnak puskát, kardot, trombitát a fiúcska kezébe. Ellenben annál több a »modern« játék, a villanyerőre berendezett gép. az elektromos motor, az összerakható játék. A mai gyermek, a tízéves kisfiú már motort akar és dinamót, összerakható rádiója van a kisgyereknek és villamos mozdonya. Olyanok ezek a játékok, hogy akárhányszor az apa játszik el velük legszívesebben. A gyerek ma áramot fejleszt, ipart űz, sőt benzinmotoros kis autók is divatosak már. Ugyanaz a játékuk, mint a nagyok foglalkozása. A rúgós játékok kora le. járt. Elmeélesítő s technikailag bravúros játékok a szokásosak. A játék is haladt a korral. Séta gyermekjátékok és gyemlékkönyvek között. Mehanikus játékok a divatosak. Villanyerőre berendezett gy< mekszoba. - Letűntek a gyermekmesék: kalandos utazásoké sikere van.
