Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)

1932-11-09 / 88. szám

2. oldal. »KOMÁROMI LAPOK« 1932. novt mber 9. l Női és leányka télikabátok óriási választékban Kertész J. Jenő áruházában «MMMMMMMMgraw a&xs tudott varázsolni az arcokra. így az­után sajnálattal látta a vármegye köz­ponti tisztikara Boross Gyula távozá­sát. Az állami szolgálatban 1901. év­ben pénzügyi számvizsgáló lett, csak­hamar, 1909. év végével a számvevő­ségi főnöknek, Varjú József pénzügyi tanácsosnak helyettese. A hivatalában nagy rendet tudott tartani és mivel maga is elsőrendű munkaerő volt, ezt el is érte. Egyébként beosztott tiszt­viselőinek humánus és igazságszerető főnöke hírében állott. Az államfordulat a komáromi pénz­ügyigazgatóság mellé rendelt szám­vevőség mellett érte, ahol Varjú József távozása, illetve nyugalomba vonulása után a számvevőség főnöke és fő­számtanácsos lett. Ebből az állásából néhány éve vonult vissza, amikor a számvevőségeket centralizálták. Bo­ross Gyula egyénisége az első pilla­natra idegeneknek talán nem mutatta a könnyen ismerkedő és barátkozó embert, ellenben pályatársai a leg­jobb kollégát és barátot ismerhették meg benne. Szerette a jó tréfákat és csinált is ilyeneket, szellemes és csípős élcei sokszor nagy körforgást végeztek Ko­máromban. Igen jól ismerte a régi Komáromot és szerette is városát. So­kan zárkózottnak tartották, pedig nem volt az. Családi körében, gyermekei­nek szerető édesapja volt. Már hosz­­szabb ideje volt beteg és november 4-én, rövid szenvedés után hunyt el. Temetése vasárnap délután nagy rész-Komárno, Nádor-u. 25. Kötött áruk, bőröndök, férfi divatcikkek szin­tén nagy választékban. vét mellett ment végbe a református egyház temetőjében. Emlékét kegye­lettel őrzik hozzátartozói: özvegye, gyermekei, unokái, testvérbátyja Bo­ross Kálmán kamocsai ref. lelkész és öccse Boross Dezső dr. nyug. kir. főügyész és jó barátai, régi kartársai. A. Gy. * Halálesetéről a család a következő gyászjelentést adta ki: Boross Gyuláné, szül. Mátray Vilma úgy a maga, mint gyermekei, vala­mint az egész rokonság nevében meg­tört szívvel, de Isten akaratában alá­zatos hittel megnyugodva tudatja, hogy a szerető férj, jó édesapa, nagyapa, testvér és rokon, Boross Gyula nyug. számvevőségi főtanácsos életének 71., boldog házasságának 43-ik évében, f. hó 4-én, rövid szenvedés után elhunyt. Kedves halottunkat folyó hó 6-án, va­sárnap délután fél 5 órakor helyezzük a ref. temető halottasházából a ref. egyház szertartása szerint örök nyu­galomra. Komárom, 1932. november hó 5-én. Az Űr adta, az Űr vette el. Áldott legyen az Űrnak neve. Marcsa Endréné sz. Boross Margit, özv. Plett­­ler Imréné sz. Boross Ilona, Boross Géza, Boross Dezső, Boross Imre, Bo­ross Gabriella gyermekei. Boross Kál­mán, dr. Boross Dezső, Boross Er­zsébet testvérei. Marcsa Endre veje. Boross Gézáné sz. Mózes Mária, Bo­ross Dezsőné sz. Lukovics Erzsébet menyei. Plettler Iván, Plettler László, Marcsa Zsuzsika, Boross Ilike, Boross Laci, Boross Zolika unokái. Gusztáv Adolf vértanuságának 300. évfordulója az evangélikus egyházban. Komárom, november 7. Vasárnap, november 6-án volt 300 éve, hogy Gusztáv Adolf svéd király, mint az evangélikus hit vértanúja, a szorongatott németországi hittestvérek védelmében a vallás szabadságáért ví­vott harcban elesett és halálával győ­zött ... November 6-án az egész földkerek­ség ágostai hitvallású evangélikus egy­háza magasztos ünnepet ült: 50.000 templomban adott hálát Istennek, hogy a nagy mártír-király vére is az egy­ház magvetése lehetett. A vértanu­király áldozata a 300. évfordulón az evangélikus hithűség lángját szította. Városunk evangélikus egyháza is szívvel-lélekkel kivette részét Gusz­táv Adolf hitvalló király vértanuságá­nak méltó megünnepléséből és no­vember 6-án a komáromi evangélikus templom valóban bensőséges és impo­záns hálaadó- és hitvalló-ünnep szín­helye lehetett. Délelőtt 10 órakor a gyönyörűen fel­díszített vérvörös paramentumos ol­tárnál, a templomot egészen megtöl­tő gyülekezet előtt kezdte meg az ün­nepi főistentiszteletet dr. Jánossy La­jos h. lelkész, aki az ősi evangélikus liturgiát énekelte. Az evangélium után Jánossy Lajos esperes prédikált a szószékről: »Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadít­­lak téged és te dicsőítesz engem« alapján (50. zsolt. 15. v.), megrázó erejű szent beszédben hirdetve: mint igazolta Gusztáv Adolf élete és már­tír-halála a szent-ige igazságát és mit kíván ez az evangélium mai hívei­től. A hívek lelkében mély nyomokat hagyó prédikáció után tovább folyt az ünnepi istentisztelet, mígnem a communio-ban elérte teljesedését és az oltár vendégei ezen a napon külö­nös erővel meg tapasztalhatták az Űr Jézussal való egyesülésben az »ecclesia militans« és az »ecclesia triumfans« egységének titokzatos realitását. Áldás után a lutheri reformáció diadal-éne­ke, az »Erős vár a mi Istenünk« szár­nyalt hatalmas erővel az Űr színe elé és ezzel véget ért az ünnepi főis­tentisztelet. Délután 3 órakor dr. Jánossy Lajos h. lelkész prédikált, II. Korint. V:l. alapján; — Gusztáv Adolf áldozatára utalva — hirdette a hitvalló, vérta­­nuságra is kész evangélikus élet ere­jét és értékét. A prédikáció utáni ün­nepi könyörgésben Isten kegyelmét kérte az imádkozó gyülekezet a hit­valló keresztyén életre, egyszersmind hálát adott azokért a lelki javakért, amelyeket Gusztáv Adolf vértanusága mentett meg az egymásután következő evangélikus nemzedékek számára. Este 6 órakor pedig újra megtelt a fényárban úszó templom az ünneplő gyülekezettel. Az egyház hívein kívül másvallásúakat is lehetett látni a pad­sorokban. — A harangszó után felbú­­golt az orgona és az egész gyüleke­zet az evangélikus vallás üldözésének az idejéből való örökszép éneket: a »Térj magadhoz, drága Sion«-t éne­kelte. Majd megjelent a szószéken Já­nossy Lajos esperes és az áhítatos csendben figyelő gyülekezet előtt meg­tartotta »Gusztáv Adolf élete« című s> Én sem rua­•lasztliatom el, Önek legnagyobbfokú megelégedésem és elis­merésem a Chlorodont-fogpasztárol“. ÉVfek pta használom a, ,Chlorodont-fogpasztát“ és sokan irigylik szép, fehér fogaiamtFehér fogmmat pedig egyedül a CKlorodont-lög­­pasztának köszönhetem.“ C.Reichelt, Séh„. Csak valódi Chlorodónt fogpasztát'fogadjqn el ■ , utasítson vissza mlnUen utánzatot! Tubusa 4- és 6‘- Ké. ünnepi felolvasását, amelyben mind­végig lebilincselően ható, valóságos kortörténetet festő előadásban végig­vezette a hallgatóságot azokon a ször­nyű megpróbáltatásokon és kínszen­vedéseken, amelyekbe Gusztáv Adolf élete és mártír-halála hozott szaba­dulást a lutheri reformáció szülőföld­jén már-már végpusztulással fenye­getett hittestvéreknek. A hitvalló hű­ségre buzdító hatalmas előadás után Nagy Sándor, az Egyházi Énekkar tagja énekelte el orgonakísérettel azt a megrázó erejű Gusztáv Adolf-him­nuszt magyar fordításban, amelynek az eredetijét, mint a svéd király pá­lyadíjával jutalmazott művet ezen az ünnepen az evangélikus Észak min­den templomában énekeltek. Az áhí­tatot emelő énekszám után dr. Já­nossy Lajos prédikált a szószékről Róni. 1:16. alapján és Gusztáv Adolf vértanuságának örökre érvényes üze­netét ezekkel az igékkel írta a szívek­be: »Ne szégyeld a Krisztus evangé­liumát!« Az iskolás gyermekek ének­kara Pethő Sándor igazgató-karnagy vezetésével kitűnő előadásban énekelte a vértanukirály csatadalát: »Ne csüg­gedj el kicsiny sereg...« és ezzel a diadalmas énekkel véget ért az esti ünnep első fele és megkezdődött az ünnepi vecsemve, amelynek végezté­vel szent örömmel kezdett oszlani a templom áhítatos közönsége: Gusztáv Adolf ünnepe Komáromban is fényt árasztott, az evangélium bizonyságtevő ünnepe lehetett! Félelmes új istenek lakóhelye. Ne tessék megijedni, nem fogom újra felfedezni Amerikát. (Már otthon feltettem magamban, hogy ezt semmi esetre nem teszem.) De mégis ... De mégis, el kell, hogy mondjam, hogy már mikor először láttam meg ezt a várost, megkapott valami, amiről ed­dig soha nem hallottam és nem ol­vastam: NewYorkot mindenki közel­ről nézte és írta meg és a kábítóan nagyméretűt, az emberfölötti arányút látta meg benne, — holott az első kép, amit róla messziről kapunk, olyan elbűvölően váratlanul, olyan el­­bájolóan valószínűtlen, amilyen talán csak Venezia vagy Sztambul tud lenni. Még nincs mihez mérni, tehát nem a nagyságával hat. Az alacsonyabb házak és a part még mélyen a lát­határ alatt rejtőznek, mikor mint egy valószínűtlen délibáb, ott dereng a vizek felett, egészen miniatűrben, a halvány nefelejcskékből rózsaszínbe átirizálódó, opálos égbolt alján egy napsütötte, elmosódott minaret-cso­port, karcsú, elegáns, graciózus tor­nyok fantasztikus összevisszasága, egy mesevilágból való sziget, rajta felleg­várral. (Ezen volnának a felhőkarco­lók? Elképzelhetetlen...) Zseniális orosz díszlettervező találhatna ki ilyes­mit háttérnek egy perzsa balletthez; Seherezáde kastélya lehetne, — ez vol­na New York? A felhőkarcoló szinpompája Ahogyan közeledik felé a hajónk, lassan kezd nőni (még mindig ma­gányos mesesziget a vizek felett), a minaretek megszínesednek, van köz­tük zöldes, sárgás, rózsaszín, de már testet ad nekik a mély ibolyakék árnyék, ami alul elborítja a tövüket és feljebb különös összevissza foltok­kal megformálja háromdimenziójúra az eddig sík képet. Most még való­­színűtlenebbül hat: olyan mint egy expresszionista Walhalla, félelmes új istenek lakóhelye, amibe szivárványon keresztül vezethet csak út. Azt hi­szem, csak ópiumszívók álmodhatnak ilyen valószínűtlenül gyönyörűt, ilyen nem ebből a világból valót. Később, a »Rex« hetedik, legmaga­sabb fedélzetén állva, figyelem, aho­gyan lassan valósággá válik a mese­világ: az óriási víztükör két oldalán zöld, meredek partok közelednek, a minaretek zárt csoportja felbomlik, szétterül, várossá ritkul, benne elszór­tan félelmes felhőkarcolókkal (most, hogy van már, mihez mérni őket, der­mesztő a nagyságúk) van köztük, ami gótikus katedrálist akar hatványra emelni, van köztük (ó jaj!) hatvanas évekbeli neoreneszánsz-stílusú, van. amelyiknek dupla tornyán egy-egy kis kerek görög templom díszük, van, amelyiknek ötven egynéhány emelete zöld vastraverzből és üvegből áll csu­pán — de legtöbbje egészen új stílusú, egyszerű, arányainak példátlan töké­letességével és a vetett árnyékok adta tagozásával akar hatni: új formanyelv, új szépség, egészen megkapó, lélekze­­tet elfojtó szépség! (És valahogyan nemcsak az épüle­tek óriásiak itt: minden »életnagysá­gon felüli« most már: ekkora kikötő­öblöt még sehol sem láttam és, Isten tudja, mintha a láthatár is sokkal szé­lesebb volna, mint másutt és az égbolt is sokkal ,de sokkal tágasabb!) • A kikötő ünnepli a »Rex«-et Ahogyan túlérünk a zöldpatinás Sza­­hadságszobron, egyszerre előtérbe lép az ember és emberi aktivitás: a par­tokon sok százezren tolonganak, még odaát New-Jerseyben is, a Hudsonon túl, ahol csak látcsővel látjuk őket; autók parkolnak hosszú sorokban, mindenki a »Rex«-et figyeli, ünnepük, amiért Gibraltártól kezdve példátla­nul gyors tempóban futott ki első útján! Körülöttünk kis hajók kerin­genek, megrakva olaszokkal, az egyi­ken rezes banda a »Giovinezza«-t fújja, olaszos üdvözletre emelt karok mozdulatlanul tisztelegnek, amíg az utolsó hang is elhal. Valamennyi jár­mű hármas dudálással üdvözöl ben­nünket, mint induláskor Génuában és a »Rex« dobhártyarepesztő hangosan válaszol, be kell fognunk percenként a füleinket. Egy kis szivattyúhajó váratlanul ovációt rendez mellettünk; minden ol­dalon magasbaszökő vízsugarakat lö­­vel fel; olyan mint egy vicces kis ten­geri állat, amint itt lubickol mellet­tünk a mélyben... A magasban egész csomó repülő­gép kering. (A kis vörösek különö­sen szemtelenek, egészen mélyre szök­nek le, mintha a hajónk orrára akar­nának telepedni. Ha hangos dudálás­sal és sűrű füstfelhővel elhessegeti őket, egy pillanat múlva megint visz­­szaszálnak az orra alá...) Már közelértünk a lobogódíszes ki­kötőcsarnokunkhoz, aminek nyitott te­raszán sokezer ember tolong, inte­getnek, kiáltoznak, ujjonganak, — az amerikai pilóta megafonon vezeti a kikötést, már az arcokat is fel lehet ismerni, a hajó korlátjainál tolongok átkiáltoznak hozzátartozóikhoz a part­ra, — a tömegben ismerős arcok vil­lannak fel, itt is, ott is: milyen jó, hogy engemet is várnak ... V. M. Éjféli támadás a szőllőben. A tanúvallomás nem tetszett a másik­nak. - Életveszélyes ütés a koponyára. - Csak pillanatokra tért vissza a sze­rencsétlen ember eszmélete, - Letar­tóztatások. Saját tudósítónktól. Komárom, november 8. Szalka községben történt az alábbi eset, amelynek szenvedő alanya élet­halál között vívódik. Szajkó Lajos, szálkái földmives szombaton kiment a szöllőbe, ahol pár ismerősével, jóbarátjával szépen, csendesen elszórakoztak barátságos borozgatás közben. A társaság egyik tagja érdekfeszítő részleteket mesélt el a hadifogságból. A hallgatóság figyelmét annyira le­kötötte ezekkel a történetekkel, hogy egyikük se vette észre, hogy az idő gyorsan elrepült és már éjfél utánt

Next

/
Oldalképek
Tartalom