Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)
1932-04-16 / 30. szám
8. o>ds! Ferenc, IV. Nagy József, V. Marosi Gábor, VI.—VII. lpovitz Sándor, Gogh Antal, Vili. Weiss Márton, IX. Fekete Mihály, X. Baka Ferenc, XI. Pischinger Géza, XII. Gelb Jakab,. XIII. Szabó Géza, XIV. Hlavka Zoltán. — Sajnos, a közönség még mindig nélkülözi a futball szakosztály működését, holott az idő előrehaladottsága miatt tanácsolnánk a vezetőségnek, hogy ne hanyagolja el az egylet eddigi feljavult működését. A Somorjai Testgyakorlók Köre f. évi április 17-én d. u. fél 5 órai kezdettel válogatott mérkőzést rendez Somorján Pozsony—Vidék II. osztály csapatai között. Előmérkőzés fél 3 órakor Egyetértés—Rapid SC II. osztályú bajnoki mérkőzése elmarad, mivel ellenfelének játékosai a válogatottban szerepelnek s igy szabadnapos lévén, pihenőt tart. Csak egy III. oszt. bajnoki mérkőzés kerül lejátszásra a RFC „11“ — KMTE. Az első, vagyis őszi találkozáskor erős iramú küzdelemben 4:2 arányban a RFC „11“ került ki győztesen. Azóta a RMTE még jobban feljavult, amit bizonyít a komplett RFC IB ellen elért tréning eredménye, ezért újból erősiramu küzdelemre van kilátás a pontokért. Az utolsó percig kétes lesz, hogy melyik kerül ki győztesként az ellenfelek közül. — Dunaváros AC is ellenfél nélkül marad, mivel Bátorkeszi SC május 1-ét kért terminusul az elmaradt bajnoki mérkőzése lejátszására. így csak erős tréning mérkőzést tart, hogy méltóképen felkészülhessen jövő vasárnapi ellenfele, a RFC „11“ ellen. Asszonykérés. Irta Gracza János. Fürtön Mátyást is megverte az ég. Pedig azóta sok szép idő elmúlt, hogy eltemették Bénák Julist, a feleségét. Azóta már a paprikát is kijMlántázták a földekbe, aztán nemcsak a fák virágoztak el, de a rozsbuza is kalászba szökött, meg le is aratták s ihol ni, az őszi selymes alma is cirmosodik már, — de Mátyás még mindig lehorgasztott fejjel ténfereg a tanyában. Mert azóta, mióta nincs a Julis, az asszonydolog is az ő nyakába szakadt. Szomorú állapot ugyan ez, de így van. Nem lehet rajta változtatni. Mert ime, ma reggel is, még alig rózsállott az égpereme, befogta hát a lovacskákat, föltette a kocsira az eladnivalót s azzal, — Uram Jézus, segiccs! — megindult befelé. Kicsit kocogtatott útközben, hogy idejében beérkezzen, mivelhogy az árulás szempontjából igen fontos, hogy a kocsi hova állhat. Hát éppen jó helyre jutott Mátyás. Szemközt épp a városháza tornyával, közvetlenül a színház elé. S mivel nem igen mutatkoztak még a vásárlók, hát a színházról beszélgettek. Többek közt ezt mondta Mátyás a szomszédjának, csakhogy jobban teljen az idő: — Aszongyák, bátya, van olyan színész is, aki danol is, mög táncol is... Igaz ez, mongya kend? — No, lőhet, — feleli rá Nógrádi Pál, innen a belső Dumaszékről. — Szibériában, a hadifogságban is csináltak afféle mókát a színész hadifoglyok ... Vót olyan is, aki bukfencöt vetött!... Nógrádi Pál mosolyog a saját szaván, ami nyilvánvaló és látható, de Mátyás nem ám. Neki most is komoly érzelem tükröződik a napsütött arcán s ott a pörge kalap alatt, amelyik mellett foszladozik már a gyászfátyol, a két sötétfényű szeme búsan tekint a világba. Ilyenformán tehát nem sok kedve van a beszédre, inkább pipába töm, azután rágyújt a kis rézből való öngyújtóval és hogy ne sértse meg a szomszédot, mégis odaszól hozzá jósokára : — Hát sokféle népek vannak az égvilágon! Ebben meg Mátyásnak van tiszta igaza. Már a piac is bizonyítja ezt, az adás-vevés. Most is, hogy lassan eregeti a füstöt a pipaszára mellől, megáll előtte egy kövérkés, szép, fehérképű nagysága és a sárgadinnyét mustrálja. Aztán kezébe fog egyet a ripacsos héjuak közül. — Hogy ez? — kérdi utána. — Ötven fillér, — mondja rá Mátyás. »KOMÁROMI LAPOK« — Az sok, — szól a nagysága s tovább megy. Már nem kiöli neki a sárgadinnye. Hát lám, így van ez. Ennek a kövérkésnek sok az ötven fillér, az előbb meg egy másiké amolyan madárhúsú, szép kékszemű asszonyszemély hármat is elvitt a dinnyékből. Annak nem volt sok az ötven fillér. Hát így van ez. így. Különfélék a népek. Idebe a városba is, nemcsak a hadifogságban. Mátyás még sokáig eltűnődne ezen, mert érdemes volna rá a dolog, de ekkor váratlanul összerezzen s az arcára kilobban egy kis pirosság. Még a pipa is kikerül a szájából s tágranyílt szemmel bámul az asszonyra, aki megáll előtte. — Né! — röppen ki ajkán kisvártatva a szó — te vagy az, Rózái? De rég vót, mikor együtt möntünk a kocsmába táncolni!... Hitványka, alacsonytermetű asszony az, akinek így megörül Mátyás. Már régebben megállt, úgy tíz-tizenöt lépésnyire s miközben meg-megcsóválta néha a fejét, maga is azon iparkodott, hogy mentői jobban megnézze az embert. Egyszer-kétszer már, mintha szólni akart volna, nyitotta is a száját, hogy szempillája is repesett közben, de megint csak becsukta, nem virágzott ki rajta- semmi örvendezés. Ám ekkor, mivel hogy Mátyás szólt hozzá, az ő arcára is kisütött az öröm s megilletődve odalépett az ember elé. — Teremtő Krisztusom, hát csakugyan kend az, Fürtön Mátyás?! — villan ki piros szája közül a fehér foga. — Hogy erre nem is mertem gondolni!... Abba véleködtem, — futotta el szemét a könnyharmat — kend is odamaradt... Kend sincs mán mög, mint az én párom, a Kósza Imre... 0, Istenöm, édös Istenöm! Mátyásban régi tüzek kezdtek most ébredezni, régi, elszállt, már örökre el is temetett, legénykori bohóságok. Amikor még szebben sütött a nap s a dűlőutak mentén szagosabb volt az akácvirág. Amikor... hej, amikor szívbeli gyönyörűség volt Rozáliái hazaballagni a homokos utakon, tépni az útszéli tarka virágokat, vagy az ég süppedő bársonyán nézni a csillagok aranyfényét, ahogy pislákolva ragyognak a virágra. S érezni, hogy valami kimondhatatlanul szörnyen szép és szörnyen meleg az élet, pedig a semjékek felől hűvös párákat szitál az éjszaka... Hej!... nini, mintha most is ott andalognának Rozáliái a tanyák közt s a kezüket lógázva, bohóságokat mondanának egymásnak... Mátyás lelkében így támadt fel a múlt s így merült el annak szemlélésén. De csak rövid pillanatig tartott ez, mert az asszony szipogva törülgette a szemét mellette. — Hát csak... hát csak. — mondja halkan — mégis mögvan kend. Hála Istennek! Mátyásnak bólong a feje: — Mög, Rózái, mög... Rózáinak nem tűnik föl, hogy Mátyás mennyire lassan mondja ki ezt a pár szót. Rózái csak örül, nagyon örül, hogy annyi esztendők után, jelenleg összetalálkozott vele s látja a szemével a képét s hallja a fülével a szavát. Rózáinak nem sarjad a lelkében olyan gondolat, hogy ennyi évek óta talán Mátyást is érhette szomorúság, mivelhogy igen göröngyös út az élet: bukdácsol azon mindenki, még a legjobb ember is. Rózái nem nem gondol ilyesmire ebben a pillanatban, csak örül, hogy itt áll előtte Mátyás teljes épségében, épp azért így szól hozzá földerülve: — Hát csak jól van kend, úgy-e? Asszony is van, meg kiscsalád. Mi, Mátyás?! Gyerök, vagy lány a lelköm? — Sömmi, Rózái, — válaszolja komoran Mátyás. Özvegy vagyok. Az asszony meghökken erre. Kékvirág szeme pillog egy kicsit s a szája is megreszket, mintha keresné a szavakat, de csak sóhajtásképpen suhan ki rajta: — Kend is, Mátyás? — Én is, Rózái. Akárcsak te is. Mert, úgy mondod, úgy-e, Kósza is elesött valahol? — El, Mátyás. Ott a Doberdőn. Nincs neköm azóta nyugodt éjjelöm soha! — Hát neköm, — tör ki most amabból a keserűség — azt hiszöd, talán van? Olyan vagyok én, Rózái, mint a kivert kutya!... — Istenöm, — ridogál tovább az asszony — hát akkor mit mongyak én, gyámoltalan létömre, ha kend is azt fájlalja ami a szívét hasogatja?! Látván azt Mátyás, hogy Rózái nagyon belemélyedt a siránkozásba, komoran, sötéten néz maga elé, mert ő is úgy érzi: igen nyomja valami a mellét. Aztán meg az is eszébe jut, lám ni, milyen árva, elhagyott is odakint a tanya! Hogy nincsen benne senki a házőrző kutyán kívül, aki örülne majd annak, mikor ő este hazaér ... Hát biz ott nagy csöndesség van most! A tűzhely is hideg, az asztal is üres; nincsen senki, senki, aki meleg ételt főzne a számára s bíztatná mosolygó szemmel, mikor már asztalon van az étel: — Ögyék kend, párom, Isten áldásával! Senki nem mondja ezt, nem. De még Rózáinak se vet senki egy jó szót vagy egy meleg pillantást. Pedig nagyon alkalmatos lány volt a Rózái; dolgos is, tiszta is, meg jókedvű, nótás teremtés. S imhol, árva most ő is, akár a magára hagyott fa, ha kivágják körülötte az erdőt... Ezek a gondolatok nagy fájdítást okoznak a Mátyás szívében. Ő maga ugyan nem sír, mert a férfi búján nem a sírás könnyít, csak a fejét lógatja le s tűnődve nézegeti a kövezetei. Mintha onnan várna valami világosságot. Mintha a hideg, néma kövektől várna tanácsot, hogy ugyan: mit is csináljon mostan? Valami sokáig nem mélázhatott el Mátyás, mert ismét felriasztotta őt a Rózái szava. Főleg mikor rákönyökölt a saraglyára s így kesergett a szívéből: — Hej, nehéz kör őszt mind a kettőnk élete! — Nem is lösz az könnyebb, talán mán soha, — hagyja rá Mátyás. — Ha csak... — Ha csak mög nem halunk, Mátyás, — tör ki a sírás megint Rózáiból. — Nem, Rózái, — szól most nagykomoly an Mátyás, miközben odafordul az asszonyhoz s mélyen belenéz a szemébe. — Lőhet azon másképp is változtatni. Hiszön, nézd csak, a fa mellé is karót tösznek, hogy el ne törjön... Hát mink is, Rózái, te meg én, támogathatnánk egymást. Az Isten se haragudna ránk miatta, hidd el! Ekkor meg bizonyára az asszony előtt tündöklőit föl a múlt, mert ime, mosolygás szivárványozik a sírós arcán, amint könnyharmatosan ránevet a kékvirág-szeme Mátyásra. S a száján szinte bugyborékol az öröm, amikor mondja: — Ügy gondolja kend, Mátyás, hogy mögesküdnénk ? — Csakis, Rózái, — sugárzik rá a szeme Mátyásnak. Rózái most nem tudja, mit is csináljon: sírjon-e, nevessen-e? Hát csak zavartan babrál a kendője csücskével s mivel látja, hogy Mátyás kitartón, álhatatosan néz a szemébe, lehajtott fejjel, halkan suttogja: — Akkor... akkor hát lögyön úgy, ahogy kend akarja. Lögyön kend az én emböröm, Mátyás... A piac már nem sokáig tart. Hamarosan eladnak mindent s indulnak ki a sík mezőre. De nem külön-külön, mint ahogy bejöttek a városba, hanem egymás mellett, a Mátyás ko-1932. április 16. csiján. Mind addig nem is esik szó köztük, míg a várost el nem hagyják. De amint szemük elé tárul a puszták jegenyés, szabad szellős világa, Mátyás kiveszi szájából a pipát s ránézve Rózáira, ennyit mond csak: — Rózái! Aztán majd ne haragudj ám, ha néha elmék a Julishon a temetőbe ... Rózái kékvirág-szeme csodálkozva tekint Mátyásra. De az tovább is beszél, miközben mélázva nézegeti a lovak fülét: — Tudod, nagyon hozzászoktam, mióta magamra hagyott! Erre nem szólt semmit Rózái, csak sóhajt. Majd lehajtja a fejét s egy. könnyet szétmorzsol a szemében. Ami bizonyára belenyugvás a részéről. Törvénykezés, (§) Tolvajt akart lőni a vaggonok között s ártatlan járókelőt talált. Nagymegyeren az elmúlt ősszel napirenden voltak a betöréses lopások, nemcsak magánházaknál és üzletekben, hanem a vasúti állomáson is szívesen dézsmálgatták a tolvajok avaggonokat. Tóth Károly vasutas revolvert szerzett és a fosztogatások hírére őrizni kezdte az árukat. Töltött revolverrel cirkált a sínek mentén s ha neszt hallott, riasztásul a kocsik közé lőtt, mint kirendelt őrző. Egyik este neszt hallott a kocsik mögött s vaktában odalőtt. Olyan szerencsétlenül lőtt a levegőbe, hogy azonnal eltalálta Varga Máriát, aki az állomás mögötti országúton haladt. Súlyos sebet ejtett a vállán s emiatt a vasutas ellen feljelentést adtak be. A vigyázatlan őrizőt, akinek akkor fegyvertartási engedélye sem volt, a bíróság feltételesen elitélte 460 koronára Az államügyész súlyosbításért, a vádlott védője, dr. Kállay Endre ügyvéd a bűnösség kimondása miatt jelentettek be felebbezést. (§) Kéthavi fogház magzatelhajtásért. Berkesné Benov Mária báti napszámos nejét most vonta felelősségre a komáromi kerületi bíróság magzatelhajtás büntette miatt. A vádlott beismeri a terhére rótt bűncselekmény elkövetését, de azzal védekezett, hogy két gyermeke van, a férje hoszszu idő óta munkanélkül van s a nagy nyomor késztette tette elkövetésére. — Feltételesen két hónapi fogházra lett ítélve jogerősen. Fíyilttér. E rovatban közöltekért nem vállal felelősséget sem a szerkesztőség sem a kiadóhivatal. Nyilatkozat. A Délszlovenszkói Újság folyó évi március 9-én megjelent „Kettészakadás előtt a komáromi kerszoc. párt“ című cikkre kijelentem, hogy azt nem sugalmaztam, az abban foglaltakkal egyet nem értek és azt a hangot, mellyel a pártnak ezt a belügyét tárgyalja, elitélem. Komárom, 1932. április 14. BALOGH MIKLÓS a komáromi járási 205 képviselőtestület tagja. 7000/1932. Pályázati hirdetmény, Komárno város tanácsa nyilvános pályázatot hirdet a szerződéses viszonyban lévő városi jogi képviselőjének, ügyésznek állására. Ezen állásra pályázhatnak az ügyvédi kamara névjegyzékében bejegyzett helybeli ügyvédek. A pályázati kérvények 1932. évi május hó 7-én déli 12 Óráig adandók be a városi iktatói hivatalba. A későn érkezett kérvények figyelembe nem fognak vétetni. Az alkalmaztatás a képviselőtestület erre vonatkozó határozatának jogerőre való emelkedésével kezdődik s a képviselőtestület mandátumáig tart. A megválasztandó jogi képviselő szerződéses városi ügyész illetménye havi 1500 korona. Részletes feltételek, az ügyész teendői stb. a városházán, földszint 1. számú szobában tudhatok meg. Komárno, 1932. április 12. Dr. KADLECOVIC CSIZMAZIA ved. notár. 205 starosta.
