Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)
1931-07-25 / 89. szám
1931 julius 25. »KOMÁROMI LAPOK« 8. o dal. és kell kisérni, hogy a helyi munkásokat ne mellőzzék a középitkezéseknél, mert nem egyszer történt kísérlet acélból, hogy idegen munkások szorítsák ki az itteni magyar munkásokat. A nagyobb munkaadó iparvállalatok közé tartozik Komáromban a dohánygyár, amely a szezonidőben ezer munkásnak ad kenyeret. A közeli napokban, mint azt megírtuk, az a riasztó hir terjedt el futótűzként városunkban, hogy a dohánygyárt elviszik Komáromból. Ez a hir különösen az amúgy is nehéz helyzetben levő munkásság körében keltett érthető riadalmat. Fiissy Kálmán magyar nemzeti párti szenátor e riasztó hir hallatára nyomban Prágába utazott, mint azt megírtuk, hogy ott fönn a legilletékesebb helyen szerezzen megbízható információt. Füssy Kálmán szenátor azzal a hírrel jött haza Prágából Komáromba, hogy a dohánygyárat, a dohánybeváltót nem viszik el Komáromból. Azonban még most is erősen tartja magát a hir és most egyes lapok azt Írják, hogy a komáromi hajógyárat is elakarják vinni innét. Így többek között a Losoncon megjelenő „Magyar Munkás“ cimű, a magyar nemzeti munkás és földmivespárt hivatalos lapja e kérdésről „Komárom elveszti iparüzemeit fő- és Veszélyben a hajógyár és a dohánygyár“ alcímmel a következőket Írja: „A komáromi munkanélküliség problémája javulás helyett — úgy látszik — a teljes katasztrófa felé sodródik. Először is a munkanélküliek száma a „szezon“ ellenére sem apadt, ezzel szemben elmaradtak az eddigi segítségek (népkonyha, élelmiszer utalványok, stb.) a munkanélküli segélyben részesült kevesek száma is megapadt és erőösszeölelkeztek a fehér papírral; valahányszor egyet fordult a gép kereke, mindig újabb-újabb ív hirdette: »aki azt hiszi magáról, hogy ő zongorista...« Az ívek és betűk sokezerszer csókolództak össze, minden csókjukra új lappéldányok születtek s a szigorú kritika nemsokára készen állott arra, hogy kirepüljön a világba és megdöbbentse az emberekét. Gyula bácsi rosszkedvűen kelt fel az asztaltól. A cikkben ugyan kiöntötte minden haragját, de ez nem könnyített lelkén. A feje fájt, zúgott a füle, az agya őrült motollaként kalimpált és folyton de Marvoix urat hozta szeme elé, amint pokoli vigyorgással meghajlik a zongora melllett. A szomszéd Íróasztalnál ott ült a szerkesztője és még néhány kolléga, összemosolyogtak, amikor meglátták az öreg feldúlt ábrázatát és az egyik odaszólt neki: — Gyula bátyám, ne szaladj még el. Hajts le egy kis pálinkát. Finom barack ... vigasztal és melegít. Az öreg először tiltakozott. Hogy ő nem szokott, nem bírja a pálinkát, nincs hangulata; de aztán mégis közéjük ült. Öntöttek neki még egy új jnyit egy vizespohárba: megitta. Megreszelte torkát, csettintett, újra ivott. Mintha kissé csakugyan csillapítaná ez az ital. Még egyet lehajtott. — Ne adjatok már az öregnek, mert még berúg — mondta a szerkesztő s Gyula bácsi utolsót kortyintva, fölkapta kabátját és elindult. Egy kicsit támolygott és képtelen volt valami határozott dologra erősen gondalni. Szeme előtt könnyfátylat érzett, mikor a kapun kilépett és nekivágott a sötét utcáknak. Nem tudta, hová megy, csak kószált céltalanul. Néha nekitámaszkodott egy gázlámpának, néha meg majdnem futva ment végig az üres járdákon. A fehérszinü barackpálinkát látta maga előtt, érezte szagát ,látta kollégáinak vigyorgását. Nagy erőfeszítéssel arra gondolt, hogy hol volt az este és eszébe jutott a hangverseny. Az alkohol dolgozott az agyában és óriásivá növesztett minsen érezhető máris a katasztrófális termés miatt munkanélkül maradt falusiak beözönlése. Mindezekhez Komárom két legnagyobb iparüzeme is abban a veszélyben forog, hogy elhelyezik innét. Az egyik a dohánygyár, amelynek egy másik városba való áthelyezése már rég kisért. Csak nemrég járt el küldöttség Prágában ebben az ügyben, de az üzem itt maradása tekintetében semmiféle pozitívumot nem tudott elérni. A dohánygyár a szezonban ezernél több munkást alkalmaz, igy az áthelyezés a városra nagy csapás volna. A másik több száz munkást foglalkoztató nagyüzem a Skoda-féle hajógyár, mely nemrég még Kina részére is (Két közlemény.) I. Visszaforditom az időgépet. Gyors forgással halad el az évtizedek mellett... 10... 30... 80... 100... 120... 122. — Álljunk meg!! Egyszázhuszonkettő esztendővel ezelőtt Komáromba érkeztünk, 1809. évet Írják... Komárom él, él... Élet, szaporán nyüzsgő élet mindenfelé. Háborús élet, háborús izgalom. Várják a franciákat, a nagy Napóleont. Győrött táboroznak az insurgensek, de Komárom is nagy táborhely. A sok dolgos kéz munkálkodik, nincs munkanélküliség, nem pang az üzlet, nincs csődökre kilátás. Sőt! Egyre másra tódulnak a kereskedők Komáromba. Közel félezerre megy a létszámuk. A sok katonának, napszámosnak sok vásárolni valója akad. Épülnek a házak a régiek helyébe, hiszen háromszáz házat döntött romba den kis gondolat-atomot. Fejében az Apassionata zsongott és közben újra végiggondolta az egész estét. Csakugyan, hogy elrontotta az első tételt az az izé... Már a huszadik taktusnál érezte, hogy szív nélkül játszik. Hogy elrontotta az ő kedvencét, ideálját. — Milyen jóízű volt az a barackpálinka ... De a kritika nagyon erős. Örült, hogy megírta, de azért bántotta is. Kissé burkoltabban kellett volna elmondani. Mit szól hozzá de Marvoix? És a világ? Mindenütt elismerték és a Reggeli Híradó hogy lekapja. De hiszen, mit neki világhír? Rosszul játszott, az tény... Azért borzasztó lehet egy ilyen erős kritika. A közönség lelkesedik, tapsol s a lap mégis bántja. Holnap újjal fognak rá mutogatni: íme, a rosszmájúDamó. Az igazságtalan Damó. — Mit, ő igazságtalan, ez hazugság. De azt fogják rá mondani. Úgy is sok ellensége van már. Nevetségessé teszik és el fogják csapatni a szerkesztőségből. Goromba kritikával tönkre teszi a nívót, a lap nem fog menni, a kiadó a zenerovatban találja meg a hibát, a rovatot el fogják tőle venni és átadják vezetését Bátornak, annak az üresfejű piperkőcnek, ő meg mehet verklizni. Gyula bácsi fejében egyre sötétebb gondolatok kóvályogtak. Nagyon gyengének érezte magát. A kétségbeesés kiült a homlokára. Valahol egy kis fényt látott, szédült, arra ment. Egy külvárosi csapszék előtt találta magát, ahol a hajnali órában három katona kurjongatott. Bement. Egy korty pálinkát rendelt, lehajtotta. — Nem ilyet, pincér! Barackpálinkát, de vizespohárba. Hoztak neki. Megitta, aztán odadobott a piszkos asztalra egy bankót és fölkelt. Kitámolygott és tovább rótta az utcákat. Lassan hajnalodott, a házak szürkék lettek, hideg szél fújt végig a falak mellett. Amily gyorsan hajnalodott kint, oly rohamosan sötétedtek a gondolatok Gyula bácsi koponyájában. Az ital mámorán, mint egy hatalmas nagyítón látta a világot. A fák az égig értek, a kanálisok feneketlenek volkészitett hajókat. Most erről az üzemről terjedt el fővárosi körökben a hir, hogy ettől is megakarják fosztani Komáromot: a gyárat — állítólag — teljesen likvidálni szándékoznak. Igazán ideje volna, hogy még mielőtt a vészhir konkrét veszedelemmé válnék, Komárom számos törvényhozója és maga a város is az eddiginél jóval szorgalmasabban járna el az illetékes helyeken, hogy ennek a szerencsétlen városnak a teljes tönkretevését megakadályozzák.“ Eddig szól a riasztó közlemény. Mindenesetre nagyon jő lesz, ha a vezetőkörök sürgősen eljárnak és megbízható információt szereznek az illetékes fórumoknál. IIIWIIIilllliBHIIIIIMIMIIIIiWlinWTWIHMIHfflIlHllllilimftbllil Irta: Kis Péter Pál a tavaszi árviz. Szorgos munka folyik az erődítéseken. Földsáncokon, a „Nádor vonal“-on dolgoznak a munkáskezek. Készül a hat kis váracska, az u. n. várak. József nádort, mindennap láthatják a komáromiak. Ő rendeli el a Duna balpartjára kezdődő s a róla Nádorvonalnak elnevezett földsáncok épitését. A környékbeli falvakból a földmunkások százai tódulnak Komáromba. A kisajátitott házak, telkek ára fejében több millió forint kerül a lakosság kezébe, felvirágzik az ipar. A Csapó-utcát (br. Eötvös) benépesítik a pokróc-csapók, akiknek sok munkát adnak a katona elszállásolók. De felvirágzik a csizmadia ipar, szabó- és szücsipar, munkához jutnak a nyergesek, szíjgyártók, takácsok, gombkötők, pékek, molnárok, fuvarosok, kovácsok és kötélverők is. Még az ötvösöknek is dolguk akad, tak. A zongorista feje minden sarkon eléje bukkant, óriásivá nőve; vigyorgott, fogait mutogatta és Gyula bácsi felé csattogtatta, öklöket látott, amelyek feléje fordultak. Azután egy síró tömeget, amely a Reggeli Híradó kritikáját olvassa és gyászzászlót lenget. Szegény de Marvoix alig várja a reggeli újságokat, elolvassa és megrendülve látja, hogy D. Gy., a híres kritikus és zeneesztéta mennyire elitéli őt. Ki tudja, mennyire leveri ez a cikk. Csak öngyilkos ne legyen, az Istenért. Az ilyen érzékenylelkű művészek mindenre képesek. Egy rossz bírálat — és végeznek magukkal... És akkor mit csinál a felesége? Meg a gyerekei ... Mert bizonyára vannak neki. ő tette őket özveggyé és árvákká. Gyilkos! Gyilkos! — zúgott a fülében s az allegro ma non troppo tétel zakatolva dübörgött az agyában. Az utca hosszában barackfákat látott s mindegyiken egy de Marvoix lógott. Az egyik nagy ház hirtelen eltűnt szeme elől s helyette önmagát pillantotta meg egy szobortalapzaton állva. Kezében pallost tartott, amely épp akkor sújtott le a művész fejére. A szobor mellékalakjai a művész gyermekei voltak, akik atyjuk teteménél zokogtak. Aláírás: »A világ leghíresebb és legkegyetlenebb kritikusa.« Gyula bácsiból a részegség könynyeket préselt ki. Mit tettem? Komisz ember vagyok, igazságtalan vagyok, gyilkos vagyok! Már látta az újságcikkeket, amint feltűnő helyen hozzák a szenzációs hírt: »Öngyilkos egy kritika miatt!« — Majd az özvegyet látta, négy apró gyerekkel, talpig feketében, a koporsó után ballagni s az Appassionata andante tétele komor gyászindulóként kisérte a menetet. A szonáta három tétele összefolyt a fejében és Gyula bácsi zokogott, mint egy gyermek. Az első tejeskocsi már végigdöcögölt a kövezeten, amikor Gyula bácsi kikapta az óráját és ránézett az üvegjére. Öt óra múlt tíz perccel. Öthuszkor indul a vonatja. S hirtelen mentő ötlet villant át az agyán. Mindent jóvá fog tenni, helyre fog hozni. Ki-Pudding sohasem luxus. Pudding erőt és egészséget ád, ízletes és megfelelőbb, mint kolbász és hús. — Anyák és háziasszonyok mindig gondoljanak erre és gyermekeiknek lehetőleg gyakran adjanak Oetker-puddingot. Ezzel a gyermekeknek jót tésznek és maguknak lelkes köszönetét biztosítanak. Az Oetker-pudding új tálalási módja a háziasszonyoknál rendkívül lelkes tetszést aratott. Kérje, a színes illusztrált pudding-prospektust ingyen és bérmentve: Dr. A. OETKER, BRNO. mert a disz katonadolmányokon ékeskedő gombok is el-el vesznek, el-el fogynak, ha parádék alkalmával fényesitgetik mindahányat. Mert parádékra is van idő, alkalom. Hiszen Ferenc császár és király vonul be Komáromba, hiszen Mária Ludovika királyné jelenlétében tartják meg julius 27-én a hires várostromló hadgyakorlatot. Szóval hiába borította a kánikula elálmositó, forró köntösét a városra, alatta élet nyüzsög, nagy, hatalmas élet. Ám egyszerre megáll a munkáskéz, dobolás hallatszik: katonai dobszó, mert a város katonai parancsnokság alatt van. Adatik tudtára mindeneknek, hogy akik a városból távozni akarnak, elmenjenek, mert a hidakat lezárják. Nosza, van nagy sirás-rivás a csöndes dolgos polgárok között. Mert eddig az életet érezték a háborúból, a szorgos munka nyomán megy az állomásra, leborul előtte, bocsánatot kér és kijelenti, hogy a cikk csak tévedésből került a Reggeli Híradóba, nem is ő írta, másnap meg fog jelenni a helyreigazítás, csak ne tegyen valami meggondolatlan lépést. S már rohant is a pályaudvar felé, valósággal száguldott s öt perc alatt befutva a hosszú utat, lihegve kiért. Még nincs későn, még nem indult el. S boldogan rohant ki a perronra. Ott állott a művész utiruhában, pléddel és szivarozott. Mellette egy magas, angolbaj uszos úr, talán a titkárja. Gyula bácsi lélekszakadva fut feléjük. Ebben a pillanatban egy rikkancs ugrik ki valahonnan és elordítja magát: — Reggeli Híradó! Ez a hang velejéig hatott Gyula bácsinak és hirtelen megtorpant. — Georg, vegyen egy újságot! — mondta a művész s a titkár már meg is vette a véres kritikát. Gyula bácsi arca krétafehérré válik, lábai rogyadoznak, közel van az ájuláshoz. A perronon lézengő vasutasok csodálkozva néznek rá s az egyik megszólítja: — Utazni tetszik? Két perc múlva indulás! De Gyula bácsi se hall, se lát. Hátat fordít a művésznek, és elsiet. Most olvassa a kritikámat! — gondolja s érzi, hogy ütőere majd kiszakad. Képes ez a zongorista rögtön a vonat alá vetni magát! Már fütyül is a mozdony, szent Isten! A gőz sivítva ömlik belőle, csikorognak a kerekek, jön, jön,.. És D. Gy. ledobva kabátját, kalapját, rohan, mint egy őrült, a vasúti töltésre és épp jókor érkezik ahhoz, hogy a most futni kezdő vonat előtt a sínre dobja magát. * A művész pedig az elsőosztályú fenntartott fülke párnáján himbálózva, odaszól a titkárnak: — Georg, kérem, pakolja be a borjúhúst abba az újságba, amit vett, mert átüt rajta a zsír. És lerázva szivarjáról a hamut, kibámult a korareggeli tájra. üz emlékezet szárnyain. Kisfaludy Sándor Komáromban.
