Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)
1931-07-25 / 89. szám
2. oldal. »KOMÁROMI LAPOK« 1931. jnBus 25. szárnyat megtörjék. Az agráriusok egy részének akciója egyenesen olyan szituáció előkészítésére irányul, hogy maga az agrárpárt legyen az, amely a kormányválságot kiprovokálja. Különösen erős pártja van annak az óhajnak, hogy UdrZal miniszterelnök vonuljon vissza Bradács földmivelésügyi miniszterrel együtt és helyét foglalják el mások. így miniszterelnöknek Malypetr képviselőházi elnököt, földmivelésügyi miniszternek pedig Stanek képviselőt akarják. Nem lehet azt állítani, — Írja a L. N., — hogy ezeket a törekvéseket valami nagy és döntő siker kecsegteti, de mindenesetre jellemzik az agrárpártban uralkodó viszonyokat. A személyi torzsalkodások csak külső és a legszembeötlőbb jelei ennek a krízisnek, amelynek okai azonban sokkal mélyebbek. Az agrárpártot egyre inkább a nagybirtokosok érdekei ve— július 24. Csütörtökön befejezték ga londoni konferenciát, amely három napi kemény munka után pozitív eredményt hozott Németország számára. Ha a legnagyobb várakozások nem is teljesedtek be, de a konferencia végső eredménye az egész világ ideges hangulatát lecsillapította. A konferenciát déli 12 óra 20 perckor a fődelegátusok beszéde után berekesztették. Macdonald miniszterelnök, a konferencia elnöke a bezárás után a következő nyilatkozatot tette az egybezetik s nem csodálatos, ha a kisebb munkásság között egyre nő az elégedetlenség a pártszellem miatt. A vidéken egyre gyakoribb típusként feltűnő „agrárgrófok“ jó agitációs eszköz a szociáldemokraták és a többi pártok részére a kisemberek között. Az agrárpárt politikája ellenszenvet kelt az összes többi pártok között. Tudjuk, hogy a mostani kormánytöbbség nem a legmegfelelőbb lenne egy agrárpárt nélküli uj kormány összeállítására, de ha az agrárpárt továbbra is folytatná eááigi lehetetlen politikáját, amely az állam legkomolyabb gazdasági szükségleteit is lehetetlenné teszi, különösen a kereskedelempolitika terén, egy olyan szükségszerűségét kényszerítenék ki fgy uj kormánytöbbségnek, amely előre összeállított programjával egységesebb és munkásabb lenne, mint a Venkov által fölsorolt összes többségi kombinációk. gyűlt újságíróknak: — Nagyon meg vagyunk elégedve. Nem könnyű dolog hét hatalom között megegyezést létrehozni, de mégis sikerült ezt elérni. A megegyezés a legnagyobb fontossággal bir és bizonyára a lehető legnagyobb súllyal fog Németország javára latba esni. A hét hatalom értekezletéről a külügyi hivatal a következő hivatalos közleményt tette közzé: A nemzetközi értekezlet csütörtökön délelőtt 10 órakor befejezte munkásságát és a következő nyilatkozatot fogadta el: A Németországban lévő tőkék legutóbbi túlzott kivonása súlyos pénzügyi válságot teremtett. Ezeket a kivonásokat a bizalom hiánya idézte elő, amelyet az ország gazdasági és pénzügyi helyzete nem indokolt. Németország pénzügyi stabilitása fentartásának biztosítására — ami az egész világ érdekeire nézve lényeges fontossággal bir — az értekezleten képviselt államok tőlük telhetőleg hajlandók a bizalom helyreállítása céljából együttműködni. A konferencián képviselt államok a következő javaslatokat hajlandók saját országaik pénzintézeteinek a pillanatnyi helyzet megkönnyebitése céljából megfontolásra ajánlani: 1. Hogy a központi bankok által a német Reichsbanknak nyújtott százmillió dollárnyi kölcsön lejáratkor ujittassék meg három hónapra; 2. Hogy a pénzintézetek közös megértéssel lépéseket tegyenek az általuk már nyújtott hitelek ugyan-iinni ni fii ni ffitiimiiiiminniiw liiiiHiiiiiiwiBiiiiL|[BgaB«B«mBB Saját tudósítónktól. Hogy Komáromot mesterségesen viszszafejlesztik, az régen közismert dolog előttünk. Az államfordulat után már az első évben megkezdődött ez a visszafejlesztési folyamat. A közhivatalok javarészét elvitték innét. Még mindig kisért a kerületi bíróságnak (törvényszéknek) és a munkásbiztositó pénztárnak elvitele Komáromból. azon színvonalon való fentartására. Ajánlja a konferencia, hogy a Nemzetközi Fizetések Bankját kérjék fel, hogy haladéktalanul állítson fel egy, az érdekelt központi bankok kormányzói által kinevezendő bizottságot Németország közvetlen hitelszükségleteinek tanulmányozására és annak megvizsgálására, hogy miként lehetne a rövidlejáratu hitelek egy részét hosszulejáratuakká átváltoztatni. Az értekezlet érdeklődéssel vette tudomásul Brüning dr. közléseit a német ipar által az aranydiszkontóbank rendelkezésére bocsátott egyetemleges jótállásról. Az értekezlet úgy véli, hogy ez a jótállás lehetővé teszi, hogy egészséges alap teremtessék a rendes nemzetközi hitelműveletek ujrafelvételéhez. Az értekezlet meggyőződése, hogy e rendszabályok megvalósítása további és állandó jellegű intézkedések alapjául fog szolgálni. A konferencia egyszersmind elhatározta, hogy a szakértőbizottság folytassa a Hoover elnök moratóriumjavaslatának végrehajtásához szükséges részletes rendszabályok kidolgozását Komárom, — jul. 25. Ez a visszafejlesztési folyamat természetesen csökkenti Komárom lakosainak számát és az idegen-, pénzforgalmat, az ipart és a kereskedelmet. Mindezekkel szoros összefüggésben van a komáromi munkáskérdés. A munkaalkalom egyre csökken és a munkanélküliség egyre nő. Állandóan éber figyelemmel kellett N émetországról elhárult a katasztrófa. A londoni konferencia eredménye. Macdonald nyilatkozata a sajtónak. A dohánygyár után a hajógyár elvitele is kisért. Komárom iparüzemei veszélyben forognak d kritikus. Irta Szánthó Dénes. A kritikus alacsony, zömök ember volt. A haja őszbe hajlott. Bajusza lefelé konyult, mint egy sírásra görbülő száj, rezignáltan lógott a kis vöröses orr alatt és kopott fátylat borított a sárga fogak fölé. A füle elállt a kritikusnak, az orrától jobbra egy szemölcs éktelenkedett, — s ehhez a fejhez egy aranykeretes cvikker tartozott, amely úgy ült az orr nyergén, mint egy haldokló huszár a fáradt gebéjén. A cvikker nagyítójától a szeme színét senki se látta. Egyesek szerint, akik meglesték, kékesszürke szeme volt a kritikusnak. Mindig zsakettet hordott és kövérkés hasát aranylánc ölelte át. Csupa kis ember volt a zenekritikus. Az emberek bizonyos felsőséggel néztek rá és minden mozdulatukból az látszott visszatükrözni: Jaj, de csúnya vagy! — Így aztán elhidegült a viszony közte és az emberek között, különc lett, nem voltak barátai és ő is mindenkit hidegen bíráló szemmel nézett. Pedig jószívű emberke volt. Mindent elkövetett, hogy jót írhasson a szereprő művészekről: a kezdőket buzdította, a tehetségtelenekből igyekezett valami kedvező tulajdonságot kibányászni. Csak egy bogara volt: a zene. Ez volt az egyetlen szerelme. A nők kigúnyolták, megcsalták: a zene — soha .Ez mindig hű maradt hozzá. Ha valami szépet hallott, lecsukott szemmel adta át magát fenséges szerelmének — s a másnap reggeli lapban az elragadtatás hangján nyilátkozott az előadóról. De hogyha kedvenc műveit rosszul játszotta valaki, akkor elfutotta a méreg és kérlelhetetlenül megírta véleményét. Pedig mennyi küszködésébe került ez... hiszen ő volt a legigazságosabb és leglelkiismeretesebb kritikus a világon. Egy-egy hangverseny íután lexikonokkal, kólákkal, súlyos könyvekkel bástyázta el magát s minden szót megrágott, mielőtt leírta. Kollégáit a szereplő művészek meghívták .vacsorára, az énekesnők rájuk mosolyogtak ,a hegedűsök fényképet adtak nekik, — ő volt az egyetlen, aki minden meghívást visszautasított. Ha szép muzsikát hallott, ugrált a szíve őrömében, szeretett volna felrohanni a pódiumra és megcsókolni az előadót, — de ha nem hallott abszolút művészetet, elkedvetlenedett és szomorúan, sőt gyakran kétségbeesve ült neki a szigorú kritika megírásának. Ügy érezte magát ilyenkor, mint egy bríó, aki halált mond a bűnös fejére — s közben mindig attól remegett, hogy hátha ártatlant ítélt, hátha nincs igaza? Ilyenkor morózus volt, nem lehetett szavát venni, szivarjait félig elszívóban dobta el és álmatlanságról panaszkodott... $ Egyik télen az újságok nagy szenzációt adtak hírül. De Marvoix, a világhírű zongora virtuóz jön te a városba és egyetlen hangversenyt ad. A plakátok nagyszerű műsort hirdettek: Bachpreludium, Chopin-ballada, Schumann-etüdök és mindezen kívül a zenék zenéje, Beethoven-opusz 57. szonátája, az Appassionata! Ezt imádta legjobban Damó Gyula, a kritikus; csak a nevét kellett hallania, már is tüzbejött, minden taktusát ismerte: ezt tartotta a zeneirodalom legnagyszerűbb alkotásának. A hangversenyre a nagyterem zsúfolásig megtelt előkelő közönséggel. Gyula bácsi ott feszengett újságjának, a Reggeli Híradónak a helyén, zsakettje kikefélve, evikkere csillogott, kezében ott tartotta az opusz 57. kótáját és már előre boldogan mosolygott bajsza alatt. A művész leült a zongorához és megütött néhány hangot. Általános pisszegés. Gyula bácsi egész tüdővel csitította a későn jövőket — még egykét szék zördült aztán csend lett A művész elkezdett zongorázni. Először Bachot játszotta tüneményes technikával. Különösen a fuga sikerült jól. Gyula bácsi is megtapsolta. Aztán következett Schumann, majd Chopin, mind nagyon szépen játszotta, a közönség tombolt és néhányan megjegyezték: — Az öreg Damó is meg van elégedve ... Beethoven szonátája a műsor negyedik számául volt kitűzve. »Most, most« — gondolta magában az öreg kritikus és fellapozta a régi kótát a kétszázkilencvenharmadik oldalon. — »Most majd meglátjuk!« Az első tétel: Allegro assai. Egy mély cével kezdődik, pianissimo. Az f-moll hangzatok hol szenvedélyesen, hol bánatosan, hol kétségbeesve kapaszkodnak egymásba. A művész helyesen intonál, tempóvételei pontosak, úgy látszik, átérzi a művet. De mi ez? Mintha valami hamis hang ugrott volna a többi közé? Nem, hallucináció volt csak. A skálák tovább peregnek, az akkordok tovább dübörögnek. Most mintha megint hallatszott volna egy hamis hang... Aztán itt, ahol a második téma kezdődik, egy kis elmélyülés, egy kis szív, kis hangulat hol van? Itt már ki lehetne rukkolni a meleg hangokkal! Ezek a fortisszimó előírt tizenhatodok egész lanyhán szólnak. Több férfiasság kellene ide, több erő! Nos, lassítani... diminuendo, ritartandó... ejh! Elsiette! Nem csárdás ez, hallja-e! Néhány akkord, egy futam s az első tétel befejeződik. Taps. A művész hajlong, törölgeti magáról az izzadságot, mint egy birkozóverseny győztese. Gyula bácsi nyugtalanul ül helyén. Ez hát a nagy művész? Eddig igazán nem valami kitünően csinálta a dolgát. Nincs szive! — állapítja meg magában. De a másik két tétel még mindent menthet. Már kezdi is. Andante con moto: variációk. Nonono... semmi színezés. Mind egyformán játssza. És kérem dolce, dolce! A balkéz technikája nem valami elsőrangú. Most egy tört hangzattal átmegy az utolsó tételre; attacca l’Allegro. A legszebb zene a földkerekségen. Milyen mélység, milyen távlatok! Rejtelmesen zokognak a mély hangok, néhány tizenhatod démonian tarkázza az egyes hangcsoportokat. Az őserőnek megnyilatkozása ez a tétel, csupa érzés, csupa fájdalom, a kétségbeesett szenvedély ordítása, az elfojtott sóhajok megzenésítése. — Azt a passaget nem lett volna szabad pedállal venni... Érzést uram, érzést! Hisz maga nem tud játszani! Maga csepürágónak való, nem zongoristának. Gyula bácsi idegesen mozgatja lábait, a közelében pisszegnek, hátrahátranéznek: evikkere valóságos haláltáncot jár az orrán, bajusza vészt jóslóan konyul mindig lejjebb-icjjeblx Gyula bácsi nagyon elégedetlen. Hisz ez egy közepes dilettáns. Mit csinál az f-moll szonátából... az Appassionata szonátából. Hallatlan. Meg kellene állítani ... Szív nélkül kalapálja le az egészet, billentése kellemetlen, a dallamvezetésről fogalma sincs, tempói hamisak, frazírozása hibás, technikája fogyatékos... Már a végére is ér, már a presto taktusokat játssza, nem tudja megfogni az embert, ez egy csaló, profanizálja Beethovent! A mester leüti az utolsó hangot, a közönség tombol. Mit is lehetne várni a közönségtől? Még csak ne is lelkesedjék a drága pénzéért? De Gyula bácsi mérgesen becsapja kótáját és dúlva-fúlva kirohan. Pedig ezután jön még a Wagner—Liszt átirat, azután a művész saját szerzeményű valcere... mit érdekli ez már őt? Az Apassionatát megölte, nem tud zongorázni! Gyula bácsi berohan a szerkesztőségbe, ledobja a kabátját, leül asztalához és a tollszárat belevágja a tintatartóba, hogy beletörik. Nem baj, újat vesz elő és írni kezd: »De Marvoix urat hallottuk ma játszani, aki azt hiszi magáról, hogy ő zongorista. Pedig erősen téved, mert így ma már zeneiskolában se játszanak. Chopint még csak ledarálta valahogy, de amit Beethoven op. 57. szonátájával csinált, az egyenesen felháborító...« A tollat néha még bemártani is elfelejtette, úgy rohant át a papirmezőkön s egész lelkét, minden vágyát, bosszúságát leírta őszintén, szókimondóan, kíméletlenül és igazságosan. Mikor odabigygyesztette a végére: »B. Gy.«, kimerültén dőlt hátra s a szerkesztőségi szolga már rohant is a kézirattal, ahol negyedóra múlva ki volt szedve a kritika s a fekete ólombetűk kajánul vigyorogtak: »aki azt hiszi magáról, hogy ö zongorista ...« A fekete betűk
