Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)
1931-12-19 / 152. szám
1 X 195i. december 19. > KOMAROMI LAPOK« 3. Oldal A stúdió rofónja előtt. Komárom, december 18. Nem vagyok sem félős, sem ijedős ember, de amikor kedden reggel útban Pozsony felé elővettem a Prágai Magyar Hírlapot és abban azt olvastam, hogy a pozsonyi Toldi) Kör magyar óráján rendezendő Szent Erzsébet emlékünnepen ... majd Alapy Gyula dr. tartományi képviselő áll a mikrofon elé és elszavalja Szent Erzsébet rózsái című költeményét... egy kiesil végigszaladt rajtam a hideg, pedig a kocsi nagyon is be volt fütve. Azt gondoltam magamban, ez a lámpaláz, amelynek belőlünk, akik évtizedek óta a nyilvánosság előtt élünk, már régesrégen el kellett volna párolognia. No de sebaj. Még 34 óra áll rendelkezésemre és ezalatt lehet valamit csinálni. Persze, ha az ember már harminc — ha nem negyven — éve nem ír versel, akkor kijön a gyakorlatból Az én időmben a poéták minél rövidebb sorokat írtak, a mostaniak meg olyan hosszú sorokba zsúfolnak öszsze mindent, hogy ember legyen a talpán, aki megértse. Megírni még hagyján, hanem a mikrofon elé is lépni vele és elszavalni, hogy azután kitegyem magamat a családi kritikának ősz és kopasz fejjel: Papa, menj más pályára, a szavalás inkább a fiatal leányoknak való. Ez azután meggondolásra késztetett, bármilyen fegyelmezett ember vagyok is, aki a kötelességét, vagy a parancsot egészen teljesíti. így érkeztem meg Pozsonyba és 4 ajándék ELI PA N FOSkO^ egyben . .. s az egyik olyan szép, mint a másik ! Elíaa fehér - rózsaszappan, Elida krém és kölnivíz. A kazetta elragadó s mily praktikus a tartalma! A 24 különböző Elida kazetta közt biztosan megtalálja a megfelelőt. KAZETTÁKÉ telefonon kerestem barátomat, az ifjú és máris tehetséges impresszáriónkat, aki a következőket mondta: A PMH-nak ezek a sorai minden alapot nélkülöznek, mert a szövegből másfél sor kimaradt. A versel tényleg egy fiatal hölgy szavalja a mikrofon előtt és neked csak a felolvasás marad. így menekültem meg a versírástól. Másnap délután, amikor Jahkovics Marcella], a Toldy Kör kitűnő elnökével a stúdió hatalmas termében ültünk Pozsonyban, a verset előttünk egy pozsonyi fiatal hölgy szavalta el csodaszépen, mindkettőnket meghatott. Prózát mondani a mikrofon előtt, az nem olyan élmény, mint egy szavalat, az ifjú hölgynek és a közönségnek egyaránt. (agy) lyeknek leghíresebbjei a tengerrel foglalkoznak. Magyarországon Joseph Conrad művei még nem terjedtek el annyira, amennyire megérdemelték, talán azért, mert ennek az írónak regényeit igazán csak »tengeri népek« értékelhetik meg. Joseph Conrad 1924-ben halt meg. Felesége azóta egyetlenegyszer sem nyilatkozott, mert úgy érezte, hogy mély gyászához ez nem illenék. A mull hónapban rábírták, hogy írjon meg egyetmásl férjével és házasságukkal kapcsolatban. Cikkében többek között a következőket mondja: Amikor köztünk a házasságnak még a gondolata sem merült fel, Joseph Conrad mindig felolvasta nekem kéziratait. A lengyelből lett angol író néha olyan szavakat használt, amelyek habár szótári értelemben helyesek voltak is egyáltalában nem Teljes szabadságot adtam az uramnak, ezért lett világhírű irő. Joseph Conrad özvegye a férjéről. A világirodalom egyik legjelentősebb egyénisége Joseph Conrad, a remek angol regényíró, a tenger legkiválóbb ismerője és leírója. Conrad az irodalomtörténetben már azáltal is jelentős szerepet kapott, hogy lengyel létére tökéletes angolsággal írta meg regényeit. Conrad 1857-ben született Lengyelországban és 1878-ig nem tudott angolul. Húszéves korában került egy angol kereskedelmi hajóra és lassanként úgy megtanulta a nehéz és gazdag angol nyelvet, hogy idővel Anglia egyik legkiválóbb stilisztája lett. Műveiben a romanticizmus és realizmus szerencsésen egyesül. Mély pszichológia és kesernyésen józan humor jellemzi regényeit, amcfüggtek össze a mondat értelmével. Ha egy ilyen szó helyes érleimét kerestem, Joseph dühösen, kisfiús felindultsággal kikapta kezemből a kéziratot és összeszidott. Három éve ismertük egymást és már óriási szerepet játszott életemben, amikor eszébe jutott, hogy feleségül vehetne. A kérésből egész ceremóniát csinált. Annak dacára, hogy jól ismertük egymást, az új szenzáció olyan nagy volt, hogy mindketten valósággal belebetegedtünk az izgalomba. Házasságunk előestéjén rájöttem, hogy a legjobban akkor segíthetem, ha teljes szabadságot adok neki. Igv történt, bőgj7 Joseph Conradnak nős ember létére olyan szabadsága volt, mint egy agglegénynek. Tudtam, hogy a szokásos kötelékek, amelyek a házassággal együtt járnak, megölnének valamit férjemben, ami legértékesebb a természetében és ezért elhatároztam, hogy feláldozom saját kényelmemet, amely sokkal kevesebbet jelentett nekem, mint az ő egyéniségének vagy géniuszának bármilyen kismértékbeit való korlátbaszorftása. így néha a felesége voltam, néha a barátja, néha az édesanyja és gyakran játszótársa... és nagyon gyakran magántitkára, aki üzleti ügyeit is intézi. Mindegyik szerepemet élveztem. Szerettem azt a gazdag változatosságot, amely egymásközti viszonyunk szálaiba fűződött. Házasságunk első évében nagyon sokat kellett kftzködnünk. Éji mindent csináltam. Főztem, írógépeltem, dajkáltam a gyerekeket. Hathónapos nászutunk legnagyobb részét egy ódon halászbárkán töltöttük, mert Joseph mindig a tenger után vágyódott. Azt hiszem, legjobb munkái ilyen tengeri kirándulásokon születtek, amikor egészen kiestünk a világból és Josephnek végtelen ideje volt a tenger szeszélyesen változó mérhetetlenségét figyelni és visszanézni az élet panorámájába, mint valami középkori Istennek az otímpuszról... ölelte a mellére s azt a símogatásl. ami ott rekedt a markában, rákente, végigdörzsölte a csepp hátacskáján a kölyöknek s a vékony lábaszárán. A jó érzés meg úgy dagadozott benne, hogy ím, szeplős a gyerek, Istennek hála; rálegyintelt az asszony vállára egy súlyosat, aztán oda is rántotta magához. Szeplősök váltok ti dünnyögle mórikázva. szeplősök vattok ti mind a ketten s elindultak összefogódzkodva kifelé. Most már megint nem szóltak. Nem szólhattak. Csak a sarkon a bódénál, ott megálltak. — Mennyi? — kérdezte az ember s rámutatott a csokoládéra — Húsz. — Hát ez? — Az kisebb, az tiz. — Aggvík egyet. A gyerek utána kapott —- líotoládé. Léptek. Sokat kellett kitérniök. a gyerek el-elbámészkodott, húzni kellett. Lassan léptek, lassacskán. Tokoládé — mondta a gyerek a sarkon, valami cukrosbódénál — tokoládé s még visszanézett hosszan. Az asszony lepislogott rá s vizes lett a szeme. Percekig nem látott. Egyet szipogott. Az ember ment egyenesen, nem nézve se jobbra, se balra. Csak az alsó ajaka nagyon szigorúan állott. Keményen. Görcsösen. A ház előtt megálltak. Az ember jól megnézte a számot. Ötvenhat. Az asszony már olyan fehér volt, mint a fal s az ajaka aprókat reszketett, mintha fáznék. ' — Ez az? -- azt hitte, hogy fennhangon kérdi, pedig csak ránézett az emberére s csodálkozott, hogy nem haltja a saját hangját. De az ember megértette. Ez az. Ötvenhat, ■-*- s be kanyarodlak. A gyermek lépkedett közöttük. A lépcső előtt megállották. Állottak. De már olyan sokáig, hogy a gyermek felnézett és ölbe kéredzkedett. A két karját fel nyújtotta. — Hoppá. Az ember lenyúlt ért«, fölemelte. Odaszorította a melléhez, a markát végigsiklatta a csep hátán s le vékony lábán, a bokáját gyengén megszorította, — mint egy bogár, mint egy kis bogár azt gondolta pillanatig s odanyujtóttá az asszonynak. Ne! Én nem megyek föl. Vigyed! Hogy7 az asszony csodálkozó szemmel s már mégis úgy beletörődve, hogy hát: — innentől egyedül — elvette; már meg is fordult s egy lépési csosszant a lépcső felé, akkor a zsebéhez nyúlt. A bizonylat. Odaadta. A bizonylat, mondta az aszszony is és elvette. Balkézbe fogta a csúcskinél és elindult fölfelé a lépcsőn. Akkor még valahogy érzett a kezén az embernek, hogy egyel simogatna a gyerekre. A kicsi hátát mégegyszer marokra fogná, igen s a hivatalszagú csúnya szónak az ize émelyítette, ahogy a szájában maradt, amivel búcsúztak, hogy: bizonylat. Azzal meg- Lámaszkodotl a falnak. Kicsit leste, hogy megyen az asszony ... megáll... csenget, igen rövidet, jó sokkal rá egy hosszabbak — ajtó nyílik s csend. Az asszony több szobán ment át a gyerekkel. Szobaleány vezette őket s szőnyegek szélén lépdelt vigyázva, mig a naccsága elé került. A naccsága idősecske voll, nem is kellemetlen s még kora reggeli szaga volt. Láncon lomyent viselt a nyakában, azt a szeméhez emelte s azt mondta: Maga az, kedvesem? Én volnék, kérem szépen. — És ez a gyermek. — Igenis, kérem szépen ... mink. kérem szépen ... Tudom, mondta Bencsákné. Hát szóval — s látszott rajta, hogy nem nagyon tetszik neki a gyerek. szóval örökbe adná a kicsit. Hát kérem alássan, mink ... — Tudom, mindent elmondott Bencsákné. Hogy hívnak, kislány? Az anyja előrelökdöste a gyermeket. Na, mondd meg szépen. Mondd meg a naccságának. De a gyermek nem nagyon akaródzott. Egy aprót lépett előre, az anyja szoknyáját nem eresztette el azért. Filep Annuszta. A nagysága trillázva felnevetett és belecsípett az arcába. Hahaha, Filep Annuszta — utána gügyögte, de nem tudta, mii kezdjen vele, hiába, ha nem tetszik neki. Hál — mondta végül és nem akarta megsérteni az asszonyt — nekünk egy kisebb kellene. Kisebb?.... Kisebb. Hát... ez akkora. Igen. ez nagy nekünk. Különben pedig... Oszkár! Oszkár! — kiáltott valahová s házikabátban, tollszárral a kezében, egy testes úr jött. Oszkár, ez az a gyerek, akiről... — s eléje ment hadarva. — nicht für um. — súgta, — nicht für uns. A testes úr is megvattatta, niegcsipkedte a gyereket, s hogy mondjon valamit; Egészséges?- Bizonylat van kérem — s égett az arca az asszonynak. A Férfi vállat vont. Szeplős, — mondta végül is. — szeplős. — Igen. szeplős — mondta a nacscsága is. S aztán búcsúztak. Isten áldja meg, kézit csókolom, jó napot. Az ember csak állott lent. Hogy az ajtó nyílott, nem nézett föl. Cssss... cssss. csoszogott az asszony s mellette kpp... kpp, a gyermek. Akkor eléjük nézett. Majd hogy a szeme beléjük nem futott. S hogy lent voltak, odaát lőtt. — No?.... Nem költött nekik! — kuncogott a vánnyadl kis asszony. — Szeplős — azt mondják. — Szeplős? — lehajolt s marokra fogta, kacagó szemmel vizsgálta apróra, — ebbizony szeplős. — Oda-S mentek hárman visszafelé. Az emberen aprókat lökdösötl a Jievethelnék: hogy szeplős... haha! — s az asszony virgoncán lépegetett az oldalán. — Az, -r mesélte, — hogy neki nagy is, meg szeplős is, ő nem ilyent gondol I. Mikor a hídhoz értek, az ember — honnan vette, honnan nem, mert sose szokott mesélni — azt kezdte a gyereknek: ezek itten, látod, az óriáskirály legkisebb fiának a játékjai. Ezek. a mozdonyok, meg. vagonok ... három fia. meg három leánya van az óriás királynak, s a legkisebb leányának a kisujja körme akkora, mint egy begy, tudod-e azt? Mint egy jó nagy hegy ... S nevettek hárman. Hát tényleg, hogy valakinek a kisujja körme akkora tegyen, mint egy hegy? Tiszta '.ie\ etség. Hát nevettek.
