Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)
1931-08-29 / 104. szám
2. oldal »KOMÁROMI LAPOK« 1931. augusztus 29. gyeimét az európai hatalmaknak azokról a mulasztásokról amelyek az ö és a csehszlovák kormány lelkét nyomják. Úgy szeretné Benes és sajtója, hogy a békési szlovákság nyögi a jármát a „magyar oligarchiának,“ — mig a csehszlovák állam fenhatósága alatt álló magyarság minden földi jónak a részese. Ennek a machinációnak legjobb ellenszere a nyilvánosság és az igazság. A konferencia elnöksége ennek az évnek tavaszán megtette a kellő lépéseket s maga Ammanáe ár. ment le Békésbe s hívta meg az illetékes kultúrkörök által a békési szlovákokat, hogy küldjék ki megbízottaikat. Nagy örömünkre a meghívást most elfogadták és jönnek. Hogy kik, azt nem tudom, mi a legnagyobb örömmel várjuk őket, hiszen minket, a vezetőséget, mely öt tagból áll, igazán nem vezet faji elfogultság, mert elnökeink egyike szláv, másik német, harmadik magyar, katalán és zsidó. Természetesen emigránsok szóba nem jöhetnek, sem idegen állam joghatósága alatt álló más állampolgárok. Ép a mi főelvünk az, hogy csak az állampolgári hűség megtartása mellett, felelősségre vonható, tehát felelősségük tudatában, objektive cselekvők jogos panaszainak adunk helyet. Ez a szigorúan keresztülvitt elv adja meg tanácskozásainknak komolyságát és határozatainknak erkölcsi súlyát. Néhány napra félbeszakítják a kereskedelmi tárgyalásokat. A cseh agrárpárti Vecer c. lap megcáfolja azt az egyik pozsonyi magyar nyelven megjelenő kormánypárti lapnak hiradását, hogy a Lillafüreden folytatott csehszlovák-magyar kereskedelmi tárgyalásokat beszüntetik és csak decemberben folytatják. Ez a jelentés helytelen és a Veéer értesülése szerint úgy áll a dolog, hogy a tárgyalásokat most valóban félbeszakítják ugyan, de csak néhány napra, mert a két delegáció vezetője a genfi tárgyalásokra utazik, a csehszlovák-magyar kereskedelmi A Kolumbus-íojás. Irta Mariay Ödön. A telefon csengője kétségbeesetten rikoltozott, előbb a Lorándfy Feri, azután a Nagylétay lakásán. — Nagyon kérlek... ma délután okvetlen gyertek el... Rettenetes nagy bajban vagyok! A dolog életbevágó fontosságú! Móczy Ernő mindig rettenetes nagy bajban volt. A kiváló esztétikust minden bántotta, sértette a világon. A fény, a homály, a zaj, a csönd, az egyedüllét, a társaság, a tél, a tavasz: minden. Nagylétay sehogysem értette, hogy lehet valaki ilyen komikusán neuraszténiás. Bezzeg ő sokkal komolyabb problémákkal bajlódott. Fixaideája lett, hogy neki boldognak kell lenni. E célból elhatározta, hogy örökre agglegény marad, hogy senki se zavarja a regényírásban. E célból sohasem írta meg nagy regényét, hanem meghúzásodon. E célból, elvált. E célból mindent akart, de sohasem tett semmit. Viszont Móczy, sehogysem értette, hogy lehet olyan badarságokkal még csak törődni is, mint nők és boldogság? Mindebben a szörnyű zűrzavarban Lorándfynak, a csupa jóság-embernek kellett rendet teremteni. A két rögeszmés, öreg fiú teljesen reákapott. Minden kétségükkel szaladtak hozzá, naponta telefonáltak neki, tizenkét oldalas leveleket írtak, beültek a bankfiók üvegkalitkájába, ahol igazgatóskodott és legsürgősebb dolgai közepette siránkozó hangon nyaggatták bonyolult lelki harcaikkal. A konzíliumra hívottak estefelé pontosan megjelentek a Móczy Ernő lakásán. — Na öreg, mi baj? — kérdezte a bankigazgató az orvosok apás mosotárgyalásokat azonban szeptember első napjaiban feltétlenül folytatják és pedig valószínűleg Prágában. Kassai jelentés ISgy itatósáéi tilalom. Megvonták a vámmentességet a monostori termények behozatalától Komárom, —aug, 28 Lapunk minden száma a délszlovenszkói magyarság ezernyi bajáról, a gazdasági világválság, a rossz termés, pusztító jégverés okozta kétségbeejtő helyzetéről hoz szivbemarkoló szomorú tudósításokat: Nem lesz kenyér! Hangzik a jajkiáltás: éhínség fenyeget! Sőt a nincsetlen tömegek — hozza a hir — máris fegyveres bandákba szervezkedve tördelik az idegen tulajdon megsértésével a határban a kukoricát, szedik fel a szántóföldek burgonyatermését, hogy éhségüket csillapítsák! Jaj annak, aki az éhség által űzött, elvadított emberekkel szembeszállni merészelne! Mi lesz még a télen, hangzik mindenfelé a rettegés szava? Minden tekintet a kormányhatóságok felé fordul, az állam segítő kezétől várva a rendkívüli nyomor orvoslását. Járási képviseleteink, járási hatóságunk siettek ez állapotok súlyosságára a közfigyelmet felhívni. S a kormánytól várt, késedelmet nem tűrő intézkedés helyett a gazdasági megpróbáltatások, megnyomorittatások sorozatában most egy felsőbb hatósági rendelet követel magának helyet a határszéli magyarság anyagi sorsát sújtó tényezők között. Állítólag a pozsonyi vezérpénzügyigazgatóságnak előttünk különben ismeretlen, senkinek ki nem kézbesített, sem ki nem hirdetett, csak a helyi vámhivatal duruhidi kirendeltségének tagjai által az érdekeltség egyik-másik birtokosával rövid pár parancsoló szóban közölt tiltó rendeletét illeti az érdem és elismerés, hogy az egymást követő gazdasági csapások után hatósági intézkedéssel meríti alább annak a határszéli magyarságnak gazdasági helyzetét, melynek a szomszédos magyar területen földbirtoka van, megtiltván az ittlakó csehszlovák állampolgároknak az eddigi 12 éves gyakorlat megszüntetésével a termelés helyén nem értékesíthető e termékeknek vámi «ama mentes behozatalát s a helyi fogyasztás számára leendő értékesítését. Sőt a tulajdonosoknak a vámkirendeltség közegei a szigorú tilalom végrehajtásával még azt is lehetetlenné teszik, hogy egy kilónál több gyümölcsöt saját vagy hozzátartozói élvezetére magával hozhasson. Ha egy ellenséges állam tiltaná el ily rendelkezéssel idegen állampolgároknak saját területéről a tulajdonos terményeinek kivitelét — talán megérthető volna. De hogy akad a gondviselés szerepére hivatott felső hatóság, mely a gazdasági érdekeiben is oltalmára utalt állampolgárokat sújtsa a köteles érdekvédelem helyett az előnyös értékesítés lehetőségének megvonása utján ily helyrehozhatatlan megkárosítással, az a kisebbségi magyar sors még mindig be nem telt mértékének tartozéka. Mert lehetetlen elképzelni, hogy e tilalom csak a Komárom s környékén fekvő földek csehszlovák tulajdonosaira vonatkoznék, az egész magyar határmenti csehszlovákiai magyar birtokosság kikapcsolásával. De akár csak helyi érvényű, akár általános a tiltó rendelet hatálya, a felzaklatott közvélemény jogosan követeli, ki vállalja az ily rendelkezésért a felelősséget? Tudni akarjuk azt is, hogy melyek az indokai a rendeletnek ? Világosságot követelünk, hogy ne kelljen magunknak találgatni az okok között, melyeknek ez a rendelet kiadatását köszöni? Mert sokan vannak a nem illetékes találgatók. Az egyik azt mondja, hogy a rendelkezés tilalmát a kormány — vagy pénzügyi hatóság a gazdasági szerződésnélküli állapottal hozta volna kapcsolatba. De hiszen ily államközi szerződésünk 1927 év előtt nem volt, s a monostori szöllőbirtokosok 1919 év óta megszakítatlan állandósággal behozhatták minden terményüket. S miért csak most, a szöllő érésekor s a szüret közvetlen közelségében hatályositják a tilalmat, mikor a szerződé ses viszony már a múlt év december hava óta megszűnt, s a szerződésenkivüli állapot beállta után hónapokkal később megállapították s a határszéli állandó igazolványokba be is vezették a behozni engedett must, szöllő s egyéb termény mennyiségét? A gazdasági szerződés hiányát ily rendelkezés komoly indokául annál kevésbé lehet elfogadnunk, mert a két állam közt megbízottjaik útján Lilla-füreden most folyó tárgyalások a hírlapok közlései szerint a legjobb várakozásokra jogosítanak a szerződés megkötése iránt, s igy e reményekkel biztató napokban épen köztársaságunk hatóságai részéről volna megindokolhatatlan oly rendelkezés, mely az állampolgárainak tetemes anyagi károkat, vagyoni romlást okoz. Beszélnek a tiltó rendelet egy másik, ugyancsak elfogadhatatlan azon indokáról is, hogy a csehszlovák állampolgár, magyarországi határszéli birtokosok nem csehszlovák munkásokkal s nem innen átszállított munkaanyaggal dolgoztatnak. Ha csehszlovák munkások alkalmazása s a köztársaság területén beszerzett anyag használata volna feltétele a földtermék hazaszállításának, akkor e feltételek előzetesen közlendők lettek volna az érdekelt birtokosokkal azzal az érvényesítési szankcióval, hogy azok be nem tartása a behozatal engedélyének megvonását vonja maga után. Ily feltételt azonban a rendelkező hatóság nem szabhatott, mert tudatában kell lennie annak, hogy a munkanélküliség túlnagy kiterjedtsége mellett egy állam sem engedi át idegen állam polgárailyával. — Lakatosné, — felelte tragikus hangon az esztétikus. Mind a hármuk képzeletében megjelent a 150 kilós nagy, fekete takarítónő, akivel Móczy annyit csatázott. — Dobd ki, — mondták a konzíliumra hívottak. — Oh, százszor is felmondtam neki, de fütyöl reá! Azt mondta, húsz év után őt nem lehet az utcára kitenni... Fenyeget, bömböl, a haját tépi, visítozik, olyan a lakásom, mint valami tébolyda! A könny elfutotta jóságos, szürkéskék szemét. — Nem kellett volna vele annyit pajkoskodni, azért kapott el, — vigyorgott az író. — Kikérem magamnak a sületlen vicceidet, — fortyant fel Móczy. — Én és pajkoskodni! Gyűlölöm az egész női nemet! Jól mondta Nietzsche, hogy a nő átmenet az ember és a tisztázatlanság között. — Na, na, — tiltakozott az író — egész csinos kis moszatokat ismerek! Kint a konyhában rettenetes zaj hallatszott, edény csörömpölés kezdődött és olyan kiabálás, mintha valami nagy szerencsétlenség történt volna. — Itthon van — suttogta az esztétikus. — Halljátok? Magában beszélget... Haragszik! A szerencsétlen ember valósággal reszketett. — Ennek végét kell vetni, — állapította meg Lorándfy. — Ha botrányt rendez, feljelentjük a rendőrségen! Elvégre... — Isten mentsen! Csak semmi erőszak, — suttogta Móczy — kitelne tőle, hogy levitriolozna... vagy öngyilkos lenne... Nem ismeritek ti ezt a némbert! Az idegeim már teljesen felmondták a szolgálatot. — Bár inkább Lakatosné mondaná fel, — pislogott alamuszin Nagylétay. Az esztétikus megsemmisítő pillantására zavartan sütötte le a szemét. — Találjatok ki valamit — esengett Móczy. Mind a hárman némán törték a fejüket. Nagylétay hirtelen a homlokára ütött. — Megvan! Columbus tojása! Nagyszerű gondolatom támadt. Ernő! meg vagy mentve. Itt csak a ravaszság segít. Ugye, a harmadik szobád üresen áll? — Igen... már rég nincs kiadva. Pedig fölérne az a kis segítség a lakbérhez ... de Lakatosné lustaságból ellene uszít minden albérlőmnek. — Nos hát, — folytatta Nagylétay — egyszerűen ki fogod jelenteni, hogy erre a pénzre szükséged van, különben őt sem tudod fizetni. Ha sokalja a dolgot: felmondhat. Nem igaz? — Ah, de naív vagy! nem fog felmondani, hanem kimarja az albérlőt. A múltkor is egy szelíd tanárt... — Ohó! még nem fejeztem be! Nem holmi szelíd tanárokkal fogunk mi itt operálni, öregem! Éppen ez a Columbus tojása! Szerzünk egy hölgy albérlőt... — Még egy nőt! — hördült fel az esztétikus. — Még egy szörnyeteget? Megbolondultál? — Sőt! A kutyaharapást a szőrével szokták gyógyítani. Szerzünk egy kis bestiát, aldnek borzalmas szája lesz, nagyobb, mint Lakatosnénak, az bevonul ide és — egyszerűen kiszekírozza Lakatosnét! — De... — szabódott aggodalmasan az esztétikus, hátha... — Semmi de! Egy nagyszerű kis viperát fogunk szerezni erre a célra. Már tudom is, ki lesz a Columbus kígyó-tojás. Ez nem lehet más, mint Tuntuska, a kiváló színinövendék, akiben minden képesség megvan arra, hogy ezt a szerepet remekül végigjátsza és beállítsa a happy endet. Kimarja innen Lakatosnét, azután veszel neki tiszteletdíj gyanánt hat pár harisnyát, egy kis kalapot, egy üveg orosz eua de colognet és az ügy be lesz fejezve. Pont! — Belemegyek a dologba, magam is úgylátom, ez az egyetlen vészkijárat számomra — vidult föl az esztétikus. Néhány nap múlva Móczy telefonált az írónak, hogy rettenetes jelenet árán ugyan, de Lakatosné tudomásul vette az új albérlő befogadását, de kikötötte, hogy semmi igénye ne legyen és neki ne merjen egyetlen zokszót se szólni, mert akkor még azt is megbánja, hogy a világra jött... — Bízd rá Tuntuskára, — felelte Nagylétay, — majd ellátja az a baját! Az író még aznap délután bevonult a kis Columbus tojással, aki vörösesszőke volt, piros tokot viselt a fején, az alatt meg villogó sötétkék szemet és karcsúságában is gömbölyded hatást tett. Valójában inkább üde, húsvéti tojásra emlékeztetett, semmint Amerika felfedezőjének egyszerű ötletére. Az esztétikus rajta felejtette szemét és mosolyogva fogott vele kezet. — Na, itt vagyok, ne féljen semmit, maga vén pupák, — biztatta Tuntuska Móczyt. Majd kikészítem magának azt az öreg szipirtyót. Nagy seprés lesz itt! Ami föl is fér ebben a szomorú agglegény-zugban, — tette hozzá ajkbiggyesztve tekintve körül. A kis rózsaszín gömbölyűség azonnal begurult a szobájába és hosszan, élesen csengetett. Lakatosné fülebotját se mozdította. Az új bérlő erre kirontott a konyhába s az ajtóhoz lapuló két öreg fiúhoz behallatszott a visítása: — Na, mi az? Nincs itt kiszolgálás? Jó kis hely ez! Ezért fizessek én havi hatvan pengőt? Mozogjon, öreg! — Hallja! Kikérem magamnak! Mit gondol, kivel van dolga? — hallatszott szerint a lillafüredi tárgyalások zavartalanul tovább folynak és e hét végén előreláthatóan befejeződnek.
