Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)
1931-08-22 / 101. szám
1931 augusztus 22. »KOMAROMI LAPOK« 3. oldal. Kié volt ez a magyar lélek, kié volt ez a magyar szív? Kisfaludy Sándoré, nemes Zala- és Vasvármegyék táblabirája, a Magyar Tudományos Akadémia vidéki tagjáé. Nem lohadó lelkesedés, kitartó munkakészség kellett hozzá, hogy egy esztendő alatt összegyűljön a színház felépítéséhez való pénz, és a természetbeni anyag. Izzó lelkesedéssel dolgozott Kisfaludy Sándor, ifjúi, nem lankadó hévvel és kitartással, pedig akkor már alig egy esztendő választotta el a klasszikus öregség kezdetétől: a hatvan évtől. — Ha nyelvünk immár Arenyérnyelvvé lett — gondolta —, legyen hajléka, ahol művészek ajkáról harsogjon a magyar szó. Mert kenyér nyelvvé lett a magyar nyelv, vagyis az országgyűlés a törvényhozás nyelvévé. Rajongó, lelkes levelet ir ez alkalomból Kisfaludy az öreg Kazinczynak: „A mohácsi veszedelem óta, midőn nemzetünk magánhangzó nemzet lenni megszűnt és egy oly nyomorult mássalhangzóvá lön, mint a franciáknál a „h“ betű, melyről, hogy az A B C sorában van, alig tudhatni, nem hiszem, hogy a magyar oly nagy nyereségnek örvendhetett volna, mint most az által, hogy az országgyűlésnek végzése szerint a magyar nyelv végtére kenyér nyelvvé lehetett önnön hazájában. — Fáj nekem, hogy Károly ez örömnapját s aranykorát nyelvünknek el nem érhette!“ S talán épen annak a hatása alatt, hogy Károly drámairással igyekezett nemzetének szolgálni, talán épen annak hatása alatt keletkezett Sándorban a gondolat, hogy egy állandó kis otthont emeljen a magyar színészetnek. S bár ő tőle eredt a gondolat, az ő erős kezében összpontosultak a gyűjtés és agitáció szálai, szerényen háttérbe vonult, alig-alig tudták, hogy ki adta kölcsön lelkét a mozgalomhoz. Hisz, ha kérdezték, hogy ki emelte az épületet, a rajta lévő felírás ezt felelte: „A Hazafiság a Nemzetiségnek“. Mi tehát ne is kérdezzük. Kérdezzünk mást. Mikor emelte? Ezelőtt éppen egyszáz esztendővel. Ott állott a Balaton partján Füreden, amelynek finom fehér homokkal behintett sétányain hegyesorrú topánkába bujtatott apróka lábukat kényesen libbentették tova a krinolinruhás delnők a ciprus lombok közül kivilágító fehér épület felé. A lenyugvó nap megaranyozza telt nyakukat, pirosra csókolja derült orcájukat, megremegteti kiváncsi két szemüket, mert nem használatos még akkor az umbrella, lévén az csupán „német asszonyembernek való árnyéktartó eszköz“. Suhognak a tafotás szoknyák,levendula és rózsaillat terjeng a levegőben, amint elfoglalják helyüket bent a játékszín széksoraiban. A zajos beszéd susogássá enyhül, majd feszült csenddé zsugorodik össze, mert széjjelhuzzák kortinát és megjelenik a rivalda lámpái előtt Kisfaludy Sándor, az akadémia tagja, nemes Zala- és Vas vármegyék táblabirája — megjelenik és elmondja az ő prológusát és az ő prológusában elmondja, hogy „Hazafiság nélkül a Nemzetiség egy több százados tölgy, mely szélvészek ezt és az egész nevezetes eseményt, a füredi játékszín megnyitását a fürediek, amikor a centenáriumi ünnepséget megrendezték. Nem mondtak el azonban egyet. Nem mondták el azt, ami reánk, komáromiakra tartozik. Nem mondták el annak a 66,000 fazsindelynek a történetét, azét a szépen egymásba illesztett 66.000 fazsindelyét, amely szintén jelen volt ezelőtt egyszáz esztendővel a föredi játékszín megnyitásán. Jelen volt és képviselte ott Rév-Komárom városát. És azért ülök én most csendes jubileumot. Csendesen halk szóval emlékezem meg nemes Kisjókai Szabó Istvánról, akinek a lelkében tüzet gyújtott a Zalából ideröppent szikra és aki nemes áldozatkészséggel ajánlotta fel és szállította el Füredre, oda arra a telekre, melyet a Tihanyi Apátság adományozott .. .áldozatkészen felajánlotta és el is szállította azt a 66.000 fazsindelyt, amely betetőzte azt az épületet, amelyet ezelőtt egyszáz esztendőkkel runcb ma 'pudding? kérdezik csalatkozva a kicsinyek. Már reggel óta örültek ennek, mert egy Oetker-puddingot mindennél többre becsülnek. De nemcsak a gyermekeknél, hanem a felnőtteknél is közkedveltségnek örvend az Oetker-pudding mint utóétel. Hogyan tálalhatók Dr. Oetker-puddingok mindig uj alakban, ízletesen és megfelelően, erre megtanít a képes pudding-prospektus, melyet kívánatra ingyen és bérmentve küld: Dr. A.OETKER, BRNO. által ostromoltatván, égető melegek által sorvasztatván, a tápláló s létet fenntartó nedvek szűkében lassanként hajtani, gyümölcsözni s diszleni megszűnik, mig végre vagy fejszéknek öldöklő csapásai, vagy egy-egy dúló fergeteg által oda dűl — s ha több szomszéd határhalmán állott — közprédává lészen, s a múlandóságnak és veszendőségnek szomorú képe.“ Elmondták már azt, elmondták már emelt a Hazafiság a Nemzetiségnek, s melyhez nem csupán Kisfaludy Sándornak, hanem a komárommegyei „nemes Hazafiénak Kisjókai Szabó Istvánnak emlékezete is fűződik. Ebben az értelemben ülök én csöndes jubileumot és küldöm a Balaton sötétzöld hullámainak, zúgó, hullámzó vizének a mi szőke Dunánk susogó üdvözletét. Kis Péter Pál. wsmammummsmmKammmmmmt Bethlen a bársonyszékben Nyugalmát nem lehetett megingatni. Ravasz volt, agyafúrt és minden helyzetben feltalálta magát. Munkatársai sosem tudtak meg tőle egy jottányival sem többet, mint amennyit a cél érdekében éppen hajlandó volt elárulni s nagyon keveset volt hajlandó elárulni mindég. A képviselőház legnagyobb viharait is nyugodtan hallgatta végig. Olykor kiment a pirosszőnyegü folyosóra és rágyújtott egy cigarettára. Ha szép idő volt, reggelenkint tenniszezni járt a Szigetre. Néha napokig eltűnt Inke-pusztára vadászni. Ez volt a mulatsága. Legjobban azonban a bársonyszékben érezte magát. Sok évvel ezelőtt láttam először ezt a hires nyugalmat. Azokban az időkben történt, amikor a legitimisták nagyon felhánytorgatták a miniszterelnöknek Károly király kiűzetését. Indemnitási vita folyt már napok óta, a korona akkor csúszott egyre lejebb s Bethlen két kézzel fogta a kormánykereket] Vadul támadták. Már három napja zúgtak fölötte a támadás mindenféle fegyverei. A korona árzuhanásának vádja is őt illette, aztán egyes választási visszaélésekre tértek ki a szónokok, s mert az indemnity alkalmával minden témát elő lehet szedni, az egyik délelőtt Rakovszky István, az oroszlán, dörgő hangon kérte számon Károly királyt a kormánytól. Ekkor lépett be Bethlen a képviselőház termébe. Imbolygó lépéseivel a jobboldal előtt lévő bársonyszékéhez ment, a környező képviselők üdvözlésére hajlongtak, ő biccentett a fejével s leült. Egyideig játszott a papirvágó ollóval, aztán keresztbevetette a lábát s maga elé nézett a földre. A Ház nyugtalan volt aznap, verték a padokat s jobbról-balról röpködtek a gúnyos megjegyzések. A szélsőbal kontrázott. Rakovszky, hatalmas hangján vádolt és kifogásolt, néha Andrássy Gyula is közbesüvitett valamit, de vékony hangja elveszett a nagy lármában. — A miniszterelnök meg csak néznéz s nem válaszol soha ! — mondotta mérgesen Rakovszky. — Jó dolga van a miniszterelnö urnák 1 — harsogott az ellenzék kórusban. Bethlen csak ült s maga elé nézett. Jobblába keresztbevetve a balon,fekete félcipője ragyogott s ő a cipője orráheletlen idehajtott és megállított maga mögött. — Nem!... Ne kísértsen! Nem akarom ... Csodának rossz, mesebeli véletlennek gyenge ez a megjelenés... Mi nem kezdhetjük elölről! — Mindig csak elölről kezdhetjük... Es mindig csak mi kelten kezdhetjük elölről! Ez az örök körforgás, barátom. Minden előző életünkben így volt és így lesz ezután is. — Nem akarom! Érti, nem akarom! Mi ketten évekkel ezelőtt szembenéztünk életünkkel. Elszakadtunk egymástól és azóta józanul gondolkozunk, világosan látunk. Egyszer már megígértük egymásnak, hogy széttépjük az örök láncot, szembefordulunk minden életünkkel, hogy új életet kezdhessünk! És maga mégis visszajött hozzám?! — Nem én akartam. Az örök ismeretlen kívánta tőlem és az örökké láthatatlan kezek hurcoltak idáig. — Hagyjuk a meseszerűségeket... — Hallgasson! Hallgasson el kérem, meg ne bontsa a harmóniát, meg ne bántsa a jelenetet, az élet buta reális szavai most a mi szívünkig nem érhetnek fel! — Nem emlékszik? Szerelmünk emlékét nagyon könnyű összefoglalni. Csak a mai életünkről beszélek, a mai emlékeimről, mert az előző életben én nem hiszek! Találkoztunk és maga megszeretett. Egymásmellé álltunk és az én érdeklődésem, vágyam, lassan fokozódó érzésem akkor fordult szerelembe, amikor maga tőlem a szívével már elment. — De most újra itt vagyok... — Gondolkodjék csak józanul... Elölről kezdjük? Újra kezdjek érdeklődni? Szabadjára eresszem a vágyat, amely okvetlenül megszületne? Elfogadjam magát?! Hol lesz már akkor, mikor ismét szerelmesen dobban meg a szívem?! — De mi ketten mindig egymásnak születtünk és mindig egymásért fogunk elindulni az ismeretlenbe, hogy találkozzunk! — De miért?! — Előző életünkben egyszer, a földön való megjelenésünk idején, legelőször így történt. — Előző életünkben... És maga látja, ismeri első találkozásunkat a földön? — Maga nem hisz az igazi hitben ... A férfi felállt. Szembenézett a nővel és a csodavilág mesefényébe feledkezett. Összerázkódott, félelmes akaraterővel uralkodott magán és elindult az erdő felé. A nő melléje szegődött. Csendesen, szótlanul ment mellette, de beértek az erdő sűrűjébe és a karjába karolt. — Valamikor régen ugyanígy mentünk egymás mellett szótlanul. Akkor is erdő borult ránk, a lombok közül ritkán tévedt fejünkre napsugár. Előző életünkben, legelső szerelmünkben te nagy úr voltál és én csak egy rabszolgalány. Sétádon kísértelek, mert így parancsoltad. Veled mentem, de szemed szegletéig sem értem el soha, pedig nagyon szerettelek. Mosolyognom kellett, a mesemondás volt a hivatásom és mindig szép meséket kellett elmondanom neked a pihenés óráján. Soha nem ellenkeztem és mégis minden kettős utunkon nem te fontál repkényt a fejem köré, mindig én koszorúztam meg büszke homlokod. Ebből az előző életünkből, ebből az első szerelmünkből született a végzetünk. Mert a végzet sem támadt semmiből! Foganlatik a helyzetben, mely az emberek elé áll és születik az adottságból, amelybe egymás mellé állított emberek belekerülnek. Keskeny mellékösvényre tértek. A férfi akarja megremegett és a nő közelebb simult. Fellázadt az akarat és erőszakosan parancsolt. — Nem hiszek a hitedben, nem hiszek a mesédben! — hullottak sötéten a józan férfiszavak és a nő el akart futni. Sorompó zárta el a keskeny ösvényt. A sorompón túl vasúti sínpár futott egymással ellentétes irányban. A síneken nyitva állt az út a nagy világba, de a nő elől a sorompó mégis elzárta a szabadulás útját. Megtorpant és nekiszédült az akadálynak. A férfi beérte a sorompóra támaszkodó nőt, szelíd gúnnyal mosolygott rá. — Látod... — és az asszonyszem már nevetett. — Gúny, malicia hiába... Hiába nem akarod, hiába szeretnél elűzni... Egyszer találkoztunk és többé nem szabadulhatunk... — És mikor lesz vége ennek a komédiának?! — Talán soha ... Talán egyszer, mikor egyszerre fogjuk szeretni egymást ... — És addig?! — Járjuk a szomorúság útját. Minden világban, minden korszakban, minden jelmezben és minden toalettben csak a régi patrícius és a régi rabszolganő marad meg. Én szeretlek, te messze nézel és mire a tekinteted egyszer lesiklik hozzám, én már halott leszek a számodra, mint valamikor régen... A messzi végtelenbe felhangzott a dübörgés. Jött a vonat. Pöfögve, füstölve, csattogva átrobogot? a sorompó előtt és a dübörgés nemsokára halkult, elhalt a messzi végtelenben. A férfi pillantása elfogta az asszony tekintetét és a nő elfordította a fejét: — Ne nézz rám... — sikoltott az ujságírónő. — Nem akarom... ne kezdődjék a szerelmed, még ne... nem akarok elmenni, boldog szeretnék lenni... A sötét asszonyszemben kialudt a mesevilág csodafénye. Visszatérő alakját elnyelte a szerkesztőségi szoba félhomálya. Hangja újra a régi volt és a segédszerkesztőnek egykedvűen magyarázott: — Mára van egy érdekes politikai nyilatkozatom a belügyi államtitkártól. Holnapra szenzációs társadalmi riportom lesz. — Jó, jó, kedves kolléga... be kell hozni a kétnapi mulasztást... — Csak úgy, mint régen... — gondolta az ujságírónő, mikor szobájába visszament. — Csak úgy, mint előző életünkben, mikor rabszolgalány voltam ... Megtört a csend. Az ujságírónő szürke, mindig egyforma mondatokkal kezdte a politikai nyilatkozatot és a szerkesztőségi szobában kínosan, élesen kattogott az írógép.
