Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)
1930-12-23 / 152-153. szám
10 oldal. {KOMAROMI LAPOK» 1930 december 23. — Nem bánom! Az étteremben már egy lélek se volt s éppen kezdtek leoltogatni. Hogy azonban beléptünk, újra felgyújtottak és a főpincér udvariasan tessékelt bennünket az egyik sarokasztalhoz: — Talán ide méltóztassék... Sándor bácsi ellenségesen nézett végig rajta: — Oda nem ülök! Ott cűg van! Odaülök! — szólt és letelepedett egy belső sarokasztalhoz, majd kaján arccal rámutatva az abroszon egy pecsétre, azt mondta: — Piszkos! — Igen, kérem! — felelte a pincér. — Már hozzák a másikat... A pikkoló csakugyan sietett tiszta abroszt teríteni elénk, még pedig olyan sietséggel, hogy Sándor bácsi rámordult: — Ne csináljon akkora szelet! — Aztán az ételhordóhoz fordult. — Mit lehet enni? — Mielőtt azonban az még kiláthatta volna a száját, már leintette: — Nem szeretem, ha ajánlgat! Hol az étlap? Majd én választok! Abban a pillanatban májr ott volt az étlap, de mielőtt még Sándor bácsi elkészülhetett az ókuláré-f el tevéssel, az ételhordó egy ceruzavéggel elkezdte kihúzgálni az ételek nagy részét. A kis öreg felhorkant: — Mért húzza ki? — Mert ezek már elfogytak, kérem! Sándor bácsi ingerülten mondta: — Disznóság! Akkor minek írják az étlapra? És mért nem csinálnak anynyit, hogy mindenkinek jusson?... — Megnézte az étlapot: — Hisz itt már semmi sincs?... Maga meg csak áll és nem beszél! Nem tud ajánlani valamit? A pincér elkezdte. — Angol rostböf, natúrszelet, bécsiszelet ... — Ugyan kérem! — legyintett Sándor bácsi. — Ételt mondjon, ne ilyen unalmas dolgokat... — Hozzám fordult és megkérdezte: — Mit szeretsz? — Mindent, Sándor bácsi! Kivéve a rizst... Szigorúan megrázta a fejét: — Ostobaság! A rizs a legjobb étel a világon. Erről tartott egy kis előadást, mialatt a pincérek felterítettek s a főúr átvette az ételhordótól a rendelés megbeszélésnek nehéz feladatát. Közben csak annyi történt, hogy Sándor bácsi leszidta a borfiút, aki megkérdezte, hogy parancsol-e sört: — Mit zavarsz? Várj sorodra! Ne alkalmatlankodj! Némi vita után, amelyben az öreg maró gúnnyal aposztrofálta a vendéglősipart és a pincéri foglalkozást, megállapodtak a menüben. A pincérek kivonultak, Sándor bácsi körülnézett: — Gyalázatos egy unalmas helyiség! És micsoda utolsó, rossz kiszolgálás!... Hé! Borfiú! Hol a borfiú? És mert az abban a percban valóban nem bujt ki a padló alól, ordítani kezdett és csengetni egy késsel a poharán: — Borfiú! Borfiú! A lármára három pincér is berohant: — Méltóztassék! — Hol az italos? Sört mért nem hoznak? És kenyeret! Hozták a sört és a kenyeret. Sándor bácsi odaértette az ujját a pohárhoz: — Hideg! Mért adnak ilyen hideg italt? Hisz ez kész betegség! — Parancsol melegítőt? — Persze, hogy parancsolok! Azt beszélem! Most megint magunk maradtunk egy pillanatra és Sándor bácsi felfedezte a székéhez közel, a fal mellett a fűtőtestet. — Ez nem jó hely! — szólott. — Üljünk át oda! Péter szó nélkül engedelmeskedett, én követtem a példáját. Az öreg ahhoz az asztalhoz telepedett, amit a pincér először ajánlott. De alig foglalt helyet, már azt mondta: — Nna! Hála Istennek! Ez az abrosz is piszkos! Pincér! Pincér! Most újra kezdődött a terítés. Mindent áthordtak a másik asztalról, mire azonban elkészültek, Sándor bácsi megrázta a fejét: — Lehetetlen itt ülni! Az ablakon át jön a hideg! Üljünk vissza! Visszaültünk, mire a pincérek újból nekiláttak, hogy abroszt, terítéket elénk rakjanak megint. Sándor bácsi gúnyos-keserűen szólt: — Persze! Mert az egész házban csak ez az egy tiszta abrosz van! A főpincérnek kivörösödött a nyaka, de nem szólt semmit. A szemén azonban láttam, hogy Sándor bácsinak nem lenne ajánlatos egy sötét sikátorban találkozni ezzel az emberrel. Minimum kettőt lekenne neki. (Alany a pincér; neki = Sándor bácsi.) Enyhe kis epizód volt a sörmelegítő megjelenése, amit előbb lemosatott, szárazra töröltetett, majd újra leöblített vízzel és csak azután engedte betenni a pohárba. Ekkor aztán végre hozták a vacsorát. Először halat. Meleg halat. Közvetlenül az előtt, hogy a pincér megjelent a tállal, a borfiú meleg tányérokkal cserélte ki az előttünk lévőket, ami újabb alkalom volt Sándor bácsinak, hogy dühbe guruljon: — Mit cserélgeted? Azt a másikat már megtörölgettem! Most kezdjem elölről? — De az hideg, ez pedig meleg... — védekezett a fiú, ő azonban rárivált: — Mi közöd hozzá? Add vissza tüstént! A fiú engedelmeskedett, de hiába, mert az öreg most azt mondta: — Nem ez volt az enyém! Az enyémet add!... A fiú felelni akart, a főúr azonban kegyetlenül rálépett a lábára, majd félrelódította és odatette az öreg elé azt a tányért, amelyikre azt mondta, hogy az övé. Nagy nehezen hozzákezdhettünk az evéshez. — Nem rossz! — véltem kis idő múlva, hogy mondjak valamit. — Ez?... Teljesen ízetlen! — felelte Sándor bácsi és kivette a harmadik darabot. — Sótalan és sületlen! A pincér eléjetolta a sót, de kikapott: — Most sózzam mag? Nyersen kellett volna, hogy belesüljön! Most már... — Legyintett lemondóan és akkora darabot telt a szájába, hogy megijedtem. Aztán körülnézett: — Valami bor kellene erre a halra!... Eléje tették a borlapot, feltette az okulárét: —■ Kis üveg egri vöröset! — mondta. — Abból csak nagy üveg van! — Hát mért nincs kicsi? Zsarolni akarják a vendégeket? — Tessék talán szekszárdi/... — ajánlotta a főpincér angyali szelídséggel. — Nem kell! Egrit akarok! Inkább hozzon egy nagy üveggel! De ide se jövök többet! A pincérek szeme összevillant. Láttam, mennyire szeretnék, ha ezt Sándor bácsi írásban ígérné meg, vagy legalább is becsületszóra. — Na! Jöhet a pecsenye! Hát ebből aztán nagy baj lett! Mindjárt, amint meglátta, abból, hogy a »rórseibni« kockaalakúra volt vágva és nem karikákra. — Hisz ez nem jó! Ez egész rossz! kiáltott fel, amint megpillantotta. Aztán kivett egy szeletet, kettévágta és mérgesen csapta le a kést meg a villát a kezéből: — Pincér! — ? — Hisz ez nyers! A pincér abban a pillanatban elkapta előle a tálat is, a tányért is: — Azonnal kisüttetem! Most egy kicsit megint magunk maradtunk, mire indíttatva éreztem magam, hogy megpendítsek valami témát, hogy egy kis társalgással enyhítsük a várakozás unalmát: — Hanem hirtelenében jó hideg lett odakinn! Ha így megy, előveszem a bundát... Sándor bácsi megdöbbenve nézett rám, aztán kurtán felnevetett: — Bunda! Hehe! Nem rossz! Buc da! Fiatalemberek! Szégyen, gyalázat! Bunda a te korodban! Mit fogsz viselni, ha megöregszel?... És ez hideg? Fogalmad sincs a hidegről, ha már most is fázol!... De ilyen a mai fiatalság ... Hirtelenében úgy kikaptam, hogy valóságos megváltás volt, mikor a pincér visszaérkezett a pecsenyével. Ekkor ugyanis elfordult rólam a vihar, hogy teljes erejével a pincér feje fölött törjön ki. — Hisz ez oda van égve! Agyon van szárítva! Ilyet mernek adni? Pénzért? ... Azért jóízűen megevett egy darabot, mikor azonban a másodikhoz kezdett, hirtelen mogtorpant: — Hisz ez a hús állott! Ez nem friss!... Mit adnak maguk a vendégnek? Romlott húst? Hol a vendéglős?! A vendéglőst hívják ide tüstént! Nem mondom végig. Csak annyit említek még meg, hogy mialatt az omlettre vártunk, Sándor bácsi felháborodva kergetett ki az étteremből egy pincért, aki az evőeszközöket számolta össze és közben csörömpölni merészelt. És azt, hogy mikor feketekávéra került a sor, azt mondta: — Az enyém langyos legyen. Utálom a forró feketét. Aminek persze az lett a következménye, hogy mikor megkapta a kávéját, fel volt háborodva, hogy egészen hideg. — Parancsoljon, Sándor bácsi! — szóltam gyorsan eléjetolva a magamét. — Ez se forró, én meg hidegen is szeretem ... Ebben a pillanatban azonban odaugrott a főpincér és szinte rémülten kapta el előlem az öregnek szánt feketét: — Nem! Nem! Ez nem nagyságos uramnak való!... Hozok tüstént másikat! Sándor bácsi éppen a szivarossal perelt, hogy miért nem tart nemtudom miféle szivart is, majd a képeslapokat kezdte nézegetni. Nem figyelt rám, hál megkérdezhettem a főpincértől, mikor a friss kávét elém ette: — A másikban talán méreg voll? Visszasúgta a foga közt: — Méreg éppen nem, de... szóval nem vettem volna a lelkemre, hogy nagyságos uram igya meg. Az öreg úrnak szántuk... Sándor bácsi megcímezett és megírt egy levelezőlapot a feleségének, aztán elém tette, hogy írjam alá. Ez volt a szövege: »— Kedélyesen lumpolunk a fiúkkal. Csókol szerető férjed, Sanyi, t Mátyás király Komáromban, Irta Dr. Baranyai) József. Négyszáz esztendő ködén át is fényesen, melegen hinti ránk sugarait Corvin Mátyás dicső uralkodása. A nép szívében kitörölhetetlenül él emléke. Nem a róla dalolt és szájrólszájra szálló népdalok, versek, nem a róla elmondott mesék, regék, nem az uralkodásáról megírt egész könyvtárak mutatják ezt a nagy kitörölhetetlen szeretetet és tiszteletet, hanem az a feljajdulás, amellyel halála után visszasírja a nép Mátyást, az igazságost és dicső korát, amidőn így kiált fel a népek milliója: »Vetne bár ránk esztendőnként háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnék őt a sírjából«. Tudunk-e a világtörténelemben hasonló esetet, hogy így kívánja vissza, így sirassa meg a nép az ő uralkodóját. Hiszen a magyar nép ősi, szilaj és szabadságotszerető természetéből kifolyólag gyűlöl minden terhet, adót és kötelezettséget, ha az akármiben csekély is. Mátyás uralkodása alatt évről-évre több adóteher nehezült a nép vállaira, és a nép, ez az adót, terhet gyűlölő nép háromszor annyi adót fizetne, csak visszatérhetne sírjából Mátyás az igazságos. Fejezte-e ki a nép valaha szeretetét ennél közvetlenebbül és hatalmasabban? Komárom vármegyét érte az a szerencse, hogy a nép által annyira bálványozott, soha el nem feledett és sokszor visszasírt Mátyás király itt Komáromvármegye területén érezte magát legjobban. Ide jött pihenni, ha szélcsend állott be a politikában és szabadulni akart a politikai gondoktól. Itt szórakozott vadászattal, solymászattal, halászattal és fényes lovagjátékokkal. Ide hozta szerelmes szíve, itt szőtte romantikus szerelmi viszonyait. Mátyás a komáromi várat teljesen helyreállttá és jó részt új épületeket is emeltetett itt. De ez természetes is. A nagy fényűzést és műemlékeket kedvelő nemzeti királytól nem lehetett kívánni, hogy a régi szűk s még az Árpádok alatt épült komáromi várban tartózkodjék, minden átalakítás és kibővítés nélkül. Mátyás e várat annyira díszessé tette, hogy ott szívesen tartózkodott sokszor és hosszabb ideig is és azt annyira kibővítette, hogy az képes volt 1510-ben az egész országgyűlés tagjait befogadni. Mátyás palotái és kertjei a renaissance ízlésnek megfelelőleg tele voltak klasszikus tárgyú szobrokkal. A remek berakású mozaikok, süppedő drága szőnyegek, gobelinek, művészi bútorok, festmények, remek faragványok, üvegszekrények tele érmekkel, arany szobrokkal valósággal elbűvölték még a világot látott szemlélőkel is. Mátyás Komárom várát nemcsak erőssebbé tette, hanem káprázatos fényű királyi palotává. Azon a félszigeten, amelyet a Duna és a Vágduna összefolyása alkot, gyönyörű díszkerteket létesített, amelyben tornyok, mulatóhelyek, víztartók és szökőkútak, virággal szegélyzett utak váltották fel egymást. Az ezeregy éj meséire emlékeztető e remek parkból márványlépcsők vezettek le a locsogó habokhoz, ahoi ringó díszcsónakok várták a királyi párt, az udvarhölgyeket és a nemes lovagokat. Amikor a tatai királyi palota elkészült, Tatától egész Komáromig Mátyás király disz és függő kerteket létesített, tele gyönyörű növényzettel, szobrokkal, rózsalugasokkal, mesterséges barlangokkal, halastavakkal, vízesésekkel, vízvezetékkel, pihenő kerti házakkal, és útvesztőkkel. Tele volt ez a kert idegen és hazai madarakkal és azok aranyozott kalitkáival. Magas bokrok, gyümölcsfák, madárdaltól hangos berkek, remek fasorok, zöld gyepágyak, márvány fürdők, kő és színes kaviccsal kirakott utak, szőlővel befutott tornyok, kerti aranyhalakkal telt márványmedencék, szökőkutak, díszutak, a kert- és vadőrök és solymárok csinos lakóházaik tarkították a tündérligetet. Mátyás a Szőny mellett eltűnt római városnak és Brigétiónak emlékét is felújította, ahol akkor még hatalmas rom-maradványok voltak láthatók. Itt is valóságos tündérligelet létesített. Itt Komáromnál horgonyzott a Dunán a velencei és ferrarai minta szerint készült Bucentaurusnak nevezett arany lemezekkel kirakott díszhajó, amely a királyi pár vízi kirándulásaira szolgált és valósággal palotaszerüen épült, termekre, lakosztályokra volt beosztva. Bucentaurus nevet viselte az a díszhajó is, melyen a velencei dogé minden évben Mária mennybemenetele napján kihajózott s a tengerbe aranygyűrűt dobott, amellyel a tengert eljegyezte Velencének. Az utolsó díszhajót Velencében a franciák égették el 1798-ban, az aranylemezeket pedig elvették. Ennek a velencei hajónak volt élethű utánzata Mátyás király komáromi díszhajója, amelyen külön nappali, ebédlő, társalgó és háló termek voltak berendezve, külön a nőknek és a férfiaknak. E díszhajó minden pillanatban készen állt, hogy a királyi családot és fényes kíséretét vizikirándulásokra vigye. Ahol most Komáromnál a Duna és a Vágduna összefolyik, Mátyás idejében rózsa- és szőlőlugasok között bájos udvarhölgyek és deli ifjak sétáltak. Vidám kacagás, udvari lantosok éneke, hárfa és lant pengétése, odébb, a rejtettebb helyeken szerelmes suttogás, madárdal, enyelgő habok, időnként visszatérő loccsanása zavarta a csendet. Ha leszált az est, színes mécsek gyultak ki a tekervényes utakon, fáklyás csónakok siklottak tova a ringó habokon, a díszhajóról görögtűz szórta színes sugarait szerte-széjjel. Szerelmes, tikkasztó éjszaka borult a tájra, szerelmet és udvari intrikát szőttek itt is ott is, a nyári éjszaka leple alatt, amig az udvari zenészek tüzes magyar és nápolyi dalokat játszottak, odébb pedig az udvari énekesek lágy melódiákat énekeltek. Bent a palotában a káprázatos, fényes termekben az udvari hegedősök, kobzosok, regősök, citerások és háríások vitézi dalokat játszottak és Mátyás király győzedelméről vitézi énekeket zengettek, hirdetvén a Bécsnek büszke várát is
