Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)

1930-12-23 / 152-153. szám

1930. december 23.

«KOMAROMI LAPOK»

11. o'dal.

megdöntő Hollós Mátyás örök dicsőségét.

De azután jött a szomorú vég, meghalt Mátyás király s oda lett a fény, a pompa, a dicsőség és az igazság.

A Bécsben elhunyt hatalmas király holttestét a királyi dunai hajóhad hozta le Budára. Ez alkalommal teljesítette az utolsó és legszomorúbb szolgálatát a holt királynak Mátyás dicső dunai hajóhada.

A fejedelmi jelvényekkel feldíszített koporsó a fekete posztóval bevont hajón volt díszesen felravatalozva. így eveztek le az árván maradt ősbudavára felé. A megható, méltóságteljes vizi gyászmenetet Bodó Gáspár, a király első udvarnoka vezette. Szivet facsaró látvány volt, midőn a gyászmenet Komáromnál megállapodott. Egész város apraja, nagyja, nők, férfiak egyaránt gyászöltözetet öltve kimentek a hömpölygő Duna partjára, könnyes szemmel, sokan hangosan sírva szemlélték a gyászhajót, amelyan a nagy, a dicső, a jó és az igazságos Hollós Mátyás koporsója pihent.

Midőn a fekete hajók hosszú láncolata leereszkedett Csallóköz mellett, a Dunán lassan méltóságosan, Csallóköz népe kiállt a füzesekkel szegélyzett partokra, hogy utoljára búcsút intsen bálványozott fejedelmének. Az árván maradt csallóközi királyi vadászok, solymárok bús melódiákat csaltak ki vadászkürtjeikből, a megriadt sólymok keservesen vijjogtak, szárnyaikat keservesen csapdosták, a pásztorok tülkei és sípjai fájdalmasan szóltak. A nép sírt, könnyeit törölgette és kendővel, kalappal, zászlóval intett búcsút az örökkévalóság országába úszó fejedelemnek. A halott király ezt már nem érzé. Az utolsó Istenveledre a gyászkiséretet vezető és könnyező, jó Bodó Gáspár integetett vissza a partra, holt ura, királya helyett.

És amikor elhaladt a megható gyászmenet, a zokogó szél felkapta a nép jajszavát és széltében-hosszában széjjel hordozta az országba: »Meghalt Mátyás király, oda az igazságai

Szép Ernő:

CSOKONAI

Akkor Rómában élt szegény Fe[ renczynk

Canova szép kezét szolgálta ott A nagylelkű mestertől, úgy meséli, Derék darab márványt kapott.

Dermedt tej voll, Carrara boldog

[álma,

De ő se nem szentet, se nem királyt: Egy méla lombos főt képzett a kőből, Az édes bús Vitéz Mihályt.

Vendégek jöttek, London utazói Azok között volt egy fátyolos leány, Az kék szemét a márványon feledte, S átlengett hangja fátyólán:

»Csodálatos bánat borúi szívemre Ábrándkép ez? vagy élő lény vajon?<i »Oh miss, itt járt s a föld alá merült Fájdalmasan, fiatalon. [már

Poéta volt, nevét miért is ejtsem Magyar lett Ő, mindegy élt vagy nem

[ élt.a.

A lány még nézte. Hívták, arra fordult, Indult, lehajtva rab fejét.

Pétert eltéveszti

a Karácsony.

Irta Szombathy Viktor.

Havas eső hullott. A vonat ablakain végighúzódott sok vékony esőcsík, egyhangúan gördültek a kerekek, fülledt szag áporodott a fülkében. Lapos, unalmas vidéken ment ez a vonat.

Magyar katonák ültek a vonat első két kocsijában, csallóközi, gömöri, abauji magyarok, legtöbbje újonc: három hónapja húzták csak föl a mundért, ki Prágában, ki Königgrátzben, ki Hodoninban, meg egyéb körülményes nevű helyeken. Mostanában tanulgatták kimondani ezeket a neveket, ám egyelőre nehezen ment.

Ültek a fiúk, tüzérek, bakák, lovasok, nagyon boldog volt valamennyi, mert hazamegy karácsonyra s előre elképzelték a holnapi örömöt. Holnap lesz karácsonyeste s ezen az estén enmagukat prezentálják ajándéknak, a karácsonyfa mellé.

Ilyen örömben üldögéltek. Nagy dalszó verte fel a fülkét, mig a kalauz rájuk nem ordított. Akkor elcsendesedtek, lassankint álmos lett valamennyi, hiszen sok száz kilométer ut állt még előttük és csendesen szundikálni kezdtek.

Száraz Péter behúzódott egy üres szakaszba és kényelmesen feküdt végig az ülésen. Magára terítette köpenyegét, csizmája alá papirost tett, alig múlt el egy-két perc, Száraz Péter aludt, mint a köpönyege.

Már szürkülni kezdett az ég alja, mikor felébredt lassan. Először csak kábultan pillogott körül, idegen volt neki a fekhely, noha nem keményebb, mert a kaszárnyában sincs különb. Ocsúdott egyre inkább, aztán szusszantott egyet és kinézett az ablakon. A vonat még mindig alacsony dombok között futott.

Kinézett a kocsi folyosójára. Gyanús volt, hogy nem hall magyar szót s csupa idegen emberek ülnek a kocsiban. Ijedten megy kijebb, néz szét és sehol egy baj társ, az egész kocsiban. Üldögéltek ugyan idegen ezredbeli katonák, de mind erről a vidékről valók lehettek, mert egy se értett magyarul, hiába szólt hozzájuk. Ijedten mutatja uti-levelét, a dovolenkát a kalauznak. Az erre nagy hahotába kezd s ugyancsak magyaráz. Nem érti azonban Péter, aki a Csallóközbe akar menni s im, elveszett nagy Csehországban.

Végre is Pétert, nagy méltatlankodások közepeit, leteszik egy irdatlan állomáson s valahogy megértetik vele, hogy rossz vonatban maradt, már régen át kellett volna szállnia s most csak menjen vissza. Hiszen, ha itt egy — ucca — tévedésről volna szó, de egy egész országot eltévesztett, mit tegyen most.

Jött egy másik vonat, arra felszállott Száraz Péter s megkezdte bolyongását ismét visszafelé, most már maga sem tudta merre. Újból leszállították. Dél felé, kezdett erősen éhes lenni és keservesen elkáromílotta magát, ott a pályaudvaron.

Karácsony napjának dele volt. Otthon már készítik a fenyőfát és a sógor bort hoz a külső pincéből, a disznó is sonka alakjában csüng és hurka képében a padláson. Csak őt hagyta el az Úristen.

Aztán egyhelyen végkép megállították bolyongásában. Ide-oda utazgatott egész nap, erre a vonatra átszállt, arra visszaszállt, de kiesett az egyenesből és végképp eltévedt ebben az országban.

Az állomáson még beszélt egy hordár törve magyarul, az kijelentette, vonat, nekivaló, csak holnap hajnalban megy legközelebb, addig bízza magát a karácsonyi jószerencsére.

Péter olyat sóhajtott, hogy majd elfújta az egész vasutat. Ilyet ő még nem ért meg soha, igaz, hogy alig utazott életében vonaton. Csak állott, tehetetlenül, reménytelenül a sínek között, kis csomagja a kezében. Ebben a csomagban van az ajándék is, a kis öccsnek, meg Marisnak. Ez bizony nem kerül ma karácsonyfa alá ...

Egyideig csak sóhajtozott, ide-oda ődöngött, aztán találomra indult befelé a városba. Idegen, ismeretlen város volt, nem valami nagyváros, mint Újvár, mondjuk, otthon, Szerdahely. De kirakatok itt is fényeskedtek, emberek siettek útjukon, úgy látszott, itt is erősen készültek karácsonyra.

Csak Péter szomorkodott az utcán. Most ő hová menjen? Mit fog csinálni, húsz koronával a zsebében, holnap reggelig?

Céltalanul mendegélt. Beleütközött emberekbe, akik siettek, szép lányok is szaladgáltak az utcán, meg helybeli szabadságos katonák is. Egyet Péter felismert, ugyanabban a városban szolgált, ahol ő, de ez a szanitéceknél. Míg Péteren sarkantyus csizma csillogott, merthogy tüzér volt.

Elámul a szanitéc, mond szaporán valamit. Csodálkozik erősen. Péter összeszedi minden tudományát s kézzel-lábbal inkább, mint értelmes szóval, megmagyarázza a szerencsétlen esetet a szanitécnek. Az csóválja a fejét és szakrázik ámultán.

így mennek az utón, a szanitéc haza, Péter meg csak ballag mellette, hisz neki most másnap reggelig mindegy.

Egy kis házacska mellett megállanak. Péter nyújtja a markát, de a német nem ereszti el a kezet s huzza befelé Pétert a házba. Péter illedelmesen követi, mindenre elkészülve.

A házban nagy a sürgés-forgás, Karácsonyeste van készülőben. Péter megáll az ajtóban és köszön katonai módon. Csodálkoznak azok, de fogadják Péter köszönését németül. A szanitéc most peregve magyarázatot tart Péterről. Egyre inkább sajnálkozóra húzódik a háziak arca. Már készítik Péternek a helyet, szedik le róla a köpönyeget, ültetik a kályhához és almaborral kínálják meg. Péter hagyja a dolgokat futni szabadon. Most már igazán semmin nem csodálkozik, az sem volna különös, ha az angyal személyesen jönne le az égből egy hatalmas fenyőfával. Leül és mosolyog Péter, egyelőre jól érzi magát, csak egy a baj, hogy egy kukkot nem tud velük szólani. Pedig pereg a nyelvül jelesül.

Ül Péter a sarokban, almabor előtte és bukta. Nagyokat nyel. Jól melegít a kályha.

Érdekes karácsony ez, idegenek között. Mégis rátekintett lám, a Jóisten!

Most egy szép leány jön be a konyhából, erős, szőke, kékszemű, mosolygós. Odamegy Péterhez, kezet fog vele. Péter éles esze nemsokára azt is kitalálja, hogy ez a lány a szanitéc testvére lehet csak. Legalább beszélni lehetne vele. így azonban, csak ülnek egymással szemben és Péter erősen sajnálja, hogy ennyi ismeretlen nyelv van a világon. Egészen megvígasztalódik és úgy érzi most magát, mint a falevél, amelyet a szél ide-oda sodor. Ö is egy ilyen sodrott falevél az Isten kezében.

Vacsorára terítenek, Pétert is odaültetik. Éppen a lány mellé ül, aki csak fecseg, fecseg a jóképű magyar legénnyel, de nem érti Péter a szót.

Vége is van a vacsorának, illenék elmenni. De Péter már igen jól érzi magát. Az almabor is jó, a bukta is, a sülthús is.

Egy kis asztalon ajándékok vannak. A szanitécnek meleging, katonai őv, extra-baj ónét, a lánynak könyv, meg harisnya, az öregnek is hozott mindenfélét a Nikoló, ahogy errefelé hívják a Karácsonyt.

Péter körülnéz. Aztán hirtelen gondolattal odamegy az ő kis csamagjához, szétrepeszti a papírost és széles mozdulattal ránt ki belőle egy tarka pántlikát. A pántlika Marisnak volt gondolva, de a karácsony úgyis elmúlott, legyen a kedves német lányé, akinek olyan szép kék szeme van.

Mosolyog a német lány és lengeti a pántlikát a kezében. Úgy tűnik, meg is köszöni, de Péter nem érti a szót. Annál inkább melegedik a szíve tája, ahogy a szép kék szemek rámosolyognak.

S most valami különös dolog történik, ami Péterrel nem történt soha életében, pedig több csudálatos Vágókon keresztülment már ő.

Az történik, hogy a német lány szól valamit az öregjeinek, meg a szanitécnek, azok nevetnek és a kékszemü szőke átkarolja Pétert és egy cuppanós csókot nyom a Péter piros magyar arcára, hogy Péter beleszédül.

Mond is valamit a német lány, alighanem azt, hogy az árva magyar katonának szánta ezt a csókot karácsonyi ajándékba, ha megelégszik vele. Ezt sem érti Péter, érti azonban a csókot s úgy találja visszaadni a leánynak az ajándékot, hogy még a falak is nyögnek bele. Mindenki nevet, az almaboros pohár az asztalhoz koccan, víg karácsonyesle van, soha ilyen különöset, jót, Péter meg nem ért.

Ül csak az asztal mellett és nézi a szőkét. Egész belefeledkezik a leányba, elmúlnak gondjai és akár vissza se menne többet..

Az apacstanya.

Irta Nyáry László.

Olyan világcsavargónak kell lenni az embernek, hogy ilyent megéljen, mint amilyen én vagyok. Ennek a kényelmetlen passziónak pedig sokszor nagy árat fizettem. Nápolyban a lazarónikkal jártam meg, Párizsban az apacsokkal. De hogy megjártam. Kis híja, hogy nem hagytam ott a fogamat.

Párizsban, ha az ember egyedül van, melankólikusan jár-kel ide s tova. Hiába az a tavaszi mámoros éjszaka. Kispénzű embernek a tavaszt, az éjszakát hagyja belőle, a gazdag embernek jut a mámor. A párizsi mámor.

Nézegeti az ember az ezerfényű, vibráló utcákat, ami annyi élvezettel jár annak, aki idegen, s annyira unalmas lehet annak, aki itt él. Mint a pesti korzó a pestieknek.

Szédítően szemérmetlen, vakító transparensek hirdetik a párizsi éjszaka mulatóit, meg a nagy éttermeket.

Megnéztem a mulatókat is — kívülről s megnéztem az előkelő éttermeket is, ugyancsak kívülről. Közben álmodoztam... Hogy ha én gazdag lennék, itt meg itt mulatnék, s ha pénzem volna, ezt meg ezt rendelném az étteremben. Néztem kívülről a két, néha három nyelven megírt étlapokat. Ki volt írva franciául, angolul, itt-ott németül is. Magyarul nem láttam sehol.

Amint így nézegetem egy helyen az étlapot, egy nagyon csinos, elegáns felöltős leány áll meg mellettem. Nem azért vagyok pesti, hogy rá ne mosolyogjak. Az csak természetes, hogy visszamosolygott. Csak úgy megjegyeztem:

— Drága hely! — Mit mondjak egy ilyen elegáns párizsi nőnek. Csak Pesten szokás azt mondani: Jó idő van. Drága hely! Ezt nemzetközi megszólításnak találtam. Be is vágott.

— Drága bizony, nem nekünk való.

— Tyiih, — gondoltam magamban, ez belát a zsebembe. Nincs értelme tehát a nagyképűsködésnek, ha egyszer már tudja a valót, hát a tárgynál maradtam.

— Majd csak találunk egy szolidabb helyet. — Ha ő többesszámba beszélt, miért ne beszéljek én is. Mint a legérzékenyebb szeizmográf reagált rá:

— Hát akkor jöjjön; keressünk egyet.

Mondom ugye, ez a nő megértő lélek. Elindultunk.

— Megengedi »madmoázel« nevem — és bemutatkozom.

— Első kérdése ez volt:

—• Honnan való?

Félni kezdtem. Ennek a nőnek ördöge van. Semmi idegenes akcentus nincs a beszédemben, honnan tudja, hogy idegen vagyok? Meg is kérdeztem tőle.

— No hallja, ha madmoiselle-t két /-el mondja, csak idegen lehet.

Kár itt minden felesleges szóért, jobbnak találtam igaz utón maradni.

— Tudja, hol van Budapest? Onnan való vagyok.

Aztán csak sétáltunk a bulvárdokon tovább, mint akik az olcsóvendéglőről megfeledkeznek. Elmondta, hogy ő midinett egy előkelő szalonban, stb.

Óriási respektust éreztem iránta. Egy valóságos, élő, valódi párizsi midinettel sétáltam. Mérgelődtem csendesen, hogy ezt nem tudom senkinek se Pesten megmutatni. Éppen le akartuk magunkat fotografáltatni, mikor eszembe jutott a tárcám tartalma.

Beszélgettünk tovább, s mondom az én midinettemnek:

— Furcsa, de annyit hallottam már a párizsi apacsokról. Jártam délelőtt a külvárosban is, de egy sem akart leütni. Nem mondom, megnéztek, de. idegenkedtek tőlem.

— Ilyenek maguk látogatók. Eljönnek Párizsba apacsokat keresni, k ha nem találnak, rossz hírét keltik a városnak.

A kis midinett szőke volt, szép volt, de most egy ironikus mosoly érdekessé tette az arcát.

Nagyon megéheztem, jóval éjfél után volt, a társaságom is kellemes volt, hát újra megpendítettem az olcsó vendéglő ügyét.