Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)

1930-11-01 / 129-130. szám

1930. november 1. 3. oldal. «KOMAROMI LAPOK» Katica babaruhát mos. Gondos anya a kis Katica. Gondja van rá, hogy a babaruha mind, állan­dóan tiszta legyen. Minden héten nagy­mosást rendez. Természetesen Radiont vesz hozzá. Látta, hogy anyukája Radionnal mossa oly szép fehérre és tisztára a ruhát. Azonkívül a Radion­nal való mosásnál nem erőlteti meg magát senki, mert hisz RADIO MAGATOL MOS KÍMÉLI A RUHÁT el hazájuknak ezt a földet, amelyen itt maradtak és ellenségek. Igenis azok vagyunk. Minden nacionalis­tának el ensége, amely nagy bajaink mellett még meg is rugdos bennün­ket Hogy miért nem vagyunk ba­rátai a sovinisztáknak, akik ellenünk uszítanak minden alkalommal, főleg október 28-án, azt is megmagyaráz­hatjuk. Ezek azt verklizik, hogy itt a magyaroknak olyan jó dolguk van, hogy még Magyarországon sincsen jobb, mert szabad magyarul beszél­niük, van kulturális, gazdasági és politikai szabadságuk. Először is meg kell állapitanunk, hogy ezt a magyar kisebbség részére nemzet­közi szerződés biztosítja, amely olyan alaptörvény, hogy megváltoztathatni sem lehet. Azután a mi kulturális szabadsá­gunk igen gyenge lábakon nyugszik. Nekünk nincsen elég iskolánk, a meglevők ellen pedig ismét meg­indult egy nagy roham, nekünk tehát egyik kezünkkel építenünk kell, a másikkal pedig önvédelmi harcot vívunk. A gazdasági szabadságról pedig jobb nem beszélni, mert a ki­­semmizés munkáját maradéktalanul talán itt végezték el legjobban. Hol van virágzó gyáriparunk, hol van­nak földjeink, hol vannak hadiköl­­csöneink, hol vannak pénzintézeteink: már mind ki van terítve. Ellenben van kétszázezer magyar földönfutó proletár, akinek nincsen földje, mun­kahelye, ami tizenkét év előtt meg­volt neki. És soknak nincsen meg az állampolgársága sem, pedig lojális volna a szegény, amint csak kitelik tőle. A Slovensky Juh az aktiv ma­gyarokról fuvoláz csalogató dailamot, akik kaptak az államtól egy hold földet bérbe, ami után előre kellett Itt a megkezdett levél a pincér öz­vegyének. Folytatni kell. Özvegynek kell már címeznem? Áh, ez túl brutá­lis volna. De hisz özvegy... Mit bá­nom én... Majd értesíti a hivatalos. Inkább az anyámat kellene értesíte­nem. Persze, — azonnal írok is neki. Igen ám, de mit, miről? Ezt? Erről? Ami itt van? Ments Isten... írni kell, mindegy, hogy mit... És már írom is... Édes, jó Anyám! örömmel érte­sítem, hogy a legjobb egészségben va­gyok mind mostanáig. Remélem, ma­gát is erőben, egészségben találják ezen soraim?... Ostobaság! így írnak a hozzátarto­zóiknak a kanonirjaink. így kezdődik minden legénységi levél. Szégyelhe­­tem magam! Nem mert tőlem sem telik ki több, igazabb, szebb írás, ha­nem mert az egészhez csak azért fo­lyamodtam, hogy megbújjam az itteni helyzet elől az anyám levele mögé... Igaz, de nem szégyenlem. Mindég ő hozzá menekültem, ha valami vesze­delem fenyegetett... Mégis félrete­szem a megkezdett levelet, oda a pin­cér özvegyéhez írt és abbahagyott le­vél mellé. De hát mit csináljak?! A telefon­­kagylók a fülemen. A süketség szinte síri csenddé sűrűsödik rajtuk át. Csak az ágyúk ugatása és a robbanások megrázó hangja hatol a fülembe. Utá­latos! Mint egy patkányfogóban! Ül­ni és várni! Várni és lesni! Mikor jön?! Hogyan csap le? Hogyan ken a falra? Mint egy eltaposásra ítélt féreg. Jön a nagy szeges csizma talpa. Rámlép és vége. Förtelmes! Ilyen bé­nán, — nyomorultan, — ilyen tehetet­lenül ! Vacog a fogam a dühtől, meg a félelemtől. Valljuk csak be: Irtózatos félelemtől. Nem gyávaság! Óh, a gyá­va ember megfutamodik, hátat fordít a veszedelemnek, szemet liúny előtte. Én itt vagyok, eszembe sem ötlik, hogy meneküljek, a szemem is nyit­va. Várom a végzetet. Hát vacog a fogam! És aztán! Lehet, hogyha a dekkungajtón egy fölfegyverzett óriás lépne be, a kezében kézigránáttal és a mellemnek szegzett revolverrel, ha­bozás nélkül nekimennék. Elkapnám kifizetni ötszáz korona bérletet és ovadékot, azután belépni az egye­dül üdvözítő agrárpártba, nasa stra­­nába, no meg egy csekélységet: aláírni a cseh iskolát kérő ivet a maeyar gyermekek számára, a lé­­lekvásárt, mint Hodza apánk nevezte. A szociáldemokratákra hivatkozik. Igen, azok csakugyan be is nyúj­tottak egy állampolgársági javasla­tot, mert látták, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Nos, ki hallott róla va­lamit? A belügyminiszter jégre tette. A tavasszal még kinyilatkoztatta, hogy uj törvényt készittet, most már azt is visszavonta. Most „liberálisan" kezeli a régi törvényt, vagyis beismeri, hogy eddig nem kezelte liberálisan. Szóval állampolgárság nem lesz. És még ezek után azt állítja a a nyakát, kicsavarnám a kezéből a gyilkos szerszámot és bírókra kelnék vele, akármilyen reménytelen kime­netele is lenne ennek a küzdelemnek. De itt nincs senki. Itt magam vagyok. És egy messziről ideokádó ágyútorok. Néhány buta kanoir keze, egy vezény­szavakat kiáltó száj. Csupa ismeret­len, csupa személytelen, csupa meg­foghatatlan hatalom. Mit lehet itt ten­ni?! Ülni és várni. Lesni és megdö­gölni. Csakhogy ezt nem bírják az ide­gek soká. Minden robbanás egy-egy brutális lökés a testemen. A fülem belesiketül már. Az agyam a hibbaná­­sig összerázva. Meddig bírom még?. Itt tenni kell valamit! Hidegvérrel, elszántan! Kiáltanom kell. Hé! Valaki! Egy ember! Van-e még, él-e még va­laki egyáltalában? Csak egy ember lenne legalább a közelemben. Kihalt tán az egész árok? Tán gázzal árasz­tották el az oroszok és megfúlt min­denki? Lehet! Különben nem lenne ilyen síri csend. Most pár méterre csapott le. Egy reccsenés, egy zuhanás. Por tódul be a dekkungajtón. Lezuhant a cseresz­nyefa egy vastag virágos ága. Mint felkavart hópihék szálldosnak szana­szét a fehér virágszirmok. Azután csend. És a virágok közül felröppen egy méhecske. Biztosan az ággal együtt zuhant ide. Körülszálja a dekkungot. Halk zümmögéssel keres útat és sza­badulást a földfalu börtönből. Ide­­oda cikkázik. Nekiütődik a falnak. Kissé bódult lehet a gránát légnyo­másától. Megpihen a padkámon. Meg­rázza szárnyait. Terepszemlét tart. Aztán szétterülnek a finom erezetű szárnyak és egyetlen ívvel kirepül a dekkung ajtaján. Mintha az élő egyetemes világ köl­tözött volna el messzi, messzi ezzel a kis méhecskével. Rettenetes üres­ség támadt, zümmögésének hirtelen megszűntével. Egy méh zümmögése a pokoli ágyúdörrenésekben. Mind­egy, de élet a pokolban. Üzenet a világból, a távoli elérhetetlen, drága, szép életből. Egy kis méh. Óh, de nyomorult féreg vagyok hozzá képest! Most már minden mindegy. Leté-Juh, hogy nekünk annyi jogunk van, mint a cseh nemzetnek magának. Csodálkozunk ennyi vakmerő ferdí­tésen. Miért nem Írja, hogy mind­egyikünk maradékbirtokos is! Hogy mi sokszor kifejeztük megelégedé­sünket? Minket ne tévesszen össze holmi Csömör Istvánokkal, akiknek a nyakába odaakasztották az abra­­kos tarisznyát és reggeltől estig dicshimnuszokat zengedeznek. És hogy nekünk több jogunk van, mint amire a kisebbségi szerződések kö­telezik az államot, ezt valahol a prágai álmoskönyvben olvashatta, de ezzel már csak azokat maszla­­golja be, akik még nem tudnak a politika mesterségéhez. Hiszen, ha valakit felelősségre vonnak, annak hibája tudatában a tagadás a leg­pem a telefonkagylókat a fülemről. Pár pillanatig eszelősen bámulok a dekung ajtónyílására, amin kiröp­pent a méh. A karom tétován mozdítom. Zsib­badtságból ocsúdó csontjaim úgy len­dülnek fel, mintha szárnyak lennének és repülésre tárulnának ki. Aztán le­esnek. Kimegyek. Nem lehet itt egyedül maradnom tovább. Indulok, de visszavet egy közeli explozió. A földpadkára ülök újra. Szemem ráesik az édesanyámnak kez­dett levélre. Gépiesen fogom a tinta­ceruzát és írom sebtében tovább: ... Köszönöm jóságos levelét... Kár aggódnia értem. Nincs ezen a részen semmi baj. Élünk, mint Marci He­vesen ... Egy hónap múlva szabad­ságra megyek. Óh, de jó lesz. Meg­ölelhetem, megcsókolhatom édes Anyá­mat ... Majd összebújunk és mesélni fogok sokat... Csak türelem és ne féltsen édes Anyám ... Vigyázok én magamra... Nem! Nem! Ezt nem lehet tovább folytatni. Undok hazugság! Önámítás! Áltatás! Gyáva megbújás! Hazudtam Anyám! A fiad semmi­vel sem több — és érdemesebb egy kukacnál! Vadásznak rá! Bömbölő gránátok hullanak rá! Sziszegő vas­szilánkok lesnek a fejére, hogy szét­loccsantsák, a mellére, hogy szétmar­cangolják, a szívére, hogy kitépjék! És itt ül összekuporogva a fiad Anyám, egy földpadkán, ami négy­­szögletes és hideg, mint egy sírhalom és a fejére a fenyőfagerendák közül lassan szitál a föld. Porlad, recseg, inog az egész mindénség. Nincs egyet­len cérnaszál, amibe megkapaszkod­hatnék. Egyetlen emberi lélek a köze­lében, akire ránézhetne, akihez szól­hatna, aki eliszonyodhatna, ha bár­melyik pillanatban kiloccsanna a fiad agyveleje! Óh Anyám, irtózatos, irtó­zatos ! Megőrülök! — Segítség! Ezt már kiáltottam. Felelet semmi. Hirtelen elhal az ágyúszó. Mélységes csend zuhan a mindenségre. Olyan hatalmas kontraszt ez a csend, az előbbi pokoli zajra, hogy szinte fáj. jobb fegyvere. Benesre hivatkozik az állampolgársági problémában, épen jó tanúra. Hát bizony kedves Slovensky Juh, az állampolgárság még csakugyan „nincs végrehajtva teljesen" mert mitőlünk azt kérdezik, hogy hol születtünk, az apánk hol született és őseink milyen nadrágban jártak Mária Terézia idejében és erről mind bélyeges bizonyítványokat kell hoz­nunk és a szegény munkás, a sze­gény földhözragadt proletár honnan vegye a sok pénzt erre a játékra, amelyben háromszor elutasítják, arra megfelelhet, ha tud. Hogy a maguk kormánypártjának ehhez hatalma vaD, azt érezzük, csakhogy joga nincsen, ezt meg tudjuk. Géniben is ezt bizonyítottuk be annak ide-Mi az? Vége? Beszüntették? Elvé­gezték a napi penzumot? Mit jelent ez a csend? Rettenetes! Rosszabb min­dennél! Ez a halál! Előre meredt nyakkal hallgatódzom. Csak egyetlen neszt hallanék. Egyet­len életjelt. És most egészen közelről felhangzik egy kiáltás, öblös, széles, nyugodt em­berhang: — Menázsijé embörök! Uram Isten! Élünk! Élnek! Itt a konyhakocsi a második vonalban. Va­csoraosztásra hívja az embereket ez — Menázsijé embörök... A villám nem hasíthat mélyebbre mint ez az áldott mondat hasított a szívembe. Szerettem volna térdrehullni és pi­­tyeregve mosolygósán imádkozni. Szerettem volna kirohanni és meg­csókolni a szájat, amelyik ezt mondta. Szerettem volna elnyúlni végig a padkán, nagyot nyújtózva felébredni és borzongva felejteni a rémséges ál­mot. — Mennázsijé embörök! Áldassék érte! A szemem könnyes. A telefonistám visszajön. — Hadnagy úrnak alássan jelen­tem, a vonalat kijavítottam. — Köszönöm barátom. Felveszem a kagylót, mintha mi sem történt volna. — Halló, te vagy? Nincs semmi ba­jotok? Nem, nekem sincs. Dehogy, játék volt az egész,., gyerekjáték... Kis harmonikázás... Szervusz, szer­vusz. Hozsanna élet! Megcímezem az anyámnak írt le­velet. Dátumot írok rá. Aláírom. Az egyik sarkában alúl odaírom: Mená­zsijé embörök... Majd ezt egyszer, ha vége lesz a háborúnak, kérdezze meg édes Anyám, mit jelent... Több mint tíz éve vége már. Nem kérdezett meg. Elfelejtette, vagy szán­dékosan nem akart rá emlékeztetni, nem tudom. Nem mondtam el senki­nek sem eddig. Most megírtam min­denkinek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom