Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)
1930-11-01 / 129-130. szám
f. oldal. «KOMAROMI LAPOK» I november 1. Áliandó ríiltt&r Kürt és környéke réeaére íultereskedő cégnél, Kiirt Állandó raktár Komárom és környéke részére faltereskedó és építkezési vállalkozó cégnél, Komárom, Rákóczi utca 40. fározati javaslatot fogadtak el, amelyben a tervbevett adóemelés ellen állást fogla tak. Ellenezzük — úgymond a határozati javaslat — hogy a termelési helyzetet e mai időszakában a nyilvános leadások bárminő újabb emelésével is megterheljék. Főképen ellenezzük, hogy az adótörvényhozás szükséges stabilitását megzavarják. Meggyőződésünk, hogy a költ-Istenem, hisz élünk! Irta Vitéz Miklós. Egy délután emléke. Kusza, irgalmatlan, embertelen, gaz délutáné, ügy él bennem minden perce, mint egy véres, valóságos álomé, széjjeltépve, pillanatokra szaggatva, mégis egyetlen tavaszi délután emlékbörtönébe zárva örökre, holt-elevenen. És lén magam is úgy látom magamat, mintha nem is én lettem volna e délíután hőse, átszenvedője, hanem valami igen távoli lelki rokonom, akit nem a bömbölő valóság, hanem csak a vak, buta, állati életösztöne és a saját meggyötört életének víziója szegezett oda abba a földalatti fedezékbe összekuporodva féreg módjára, várva ‘és félve a megsemmisülést. Egész biztosan bele is merült volna ennek a délutánnak a képe a fronton töltött három esztendő véreslusta folyamába, ha nem tett volna a délután végére egy mondatot egy kedves, magyar száj. Ez a mondat őrizte meg az egészet frissen, elevenen, — minden előbbi és utána következő délutánok képétől különválasztva. Egy mondat, ami ráhajlik a zagyva, nehéz percekre, mint mosolygó szivárvány a jégverte tájra. Egy mondat, amiért jó, — amiért kell emlékezni és amiért egy kicsit talán érdemes is volt átélni ezt a délutánt. A dolog úgy kezdődött... Fenét kezdődött! Sehogyan se kezdődött, vagy ha igen, akkor úgy valahogyan, mint a kis keresztfiam egyszer igen okosan vázolta a helyzetet, mikor a szobába lépve, testvérével iszonyú verekedésben találtam. Kérdőre vontam, mi történik itt? ö sértődötten és szipogva felelte: Úgy kezdődött, hogy a Tomi engem visszarúgott ... így valahogy kezdte el a muszka is aznap délután. Visszalőtt bennünket. Azzal kezdődött, hogy visszalőtt. Háborús dolgoknál sosem lehet pontosan megállapítani a kezdeményezést. Rendszerint visszalövéssel kezdődik mind. Részemről ott kezdődött, hogy az agyagföldtűrás fölött állt egy csereszségvetés egyensúlyát igy is fenn lehet tartani, mert az állami költségvetés dologi hiadásainak 5 milliárdos tételénél az árak általános hanyatlása következtében lényeges megtakarításoknak kell bekövetkezniük Ezenkívül közigazgatásunk racionalizálását gyorsabban lehetne folytatni. nyefa fehér virágdíszben és a virágok a fekete, csupasz ágakkal ‘úgy rajzolódtak föl a szép kék firmáméntumra. mint egy leheletkönnyű japán tusrajz. A cseresznyefa fölöttem állt, én a fa alatt és a föld alatt, úgy, mint akkor esztendőkig sok millió ember. Szóval tüzérségi megfigyelő voltam, két telefonistával, két telefonnal és madarak cikkáztak fölöttem és édesterhes volt a földszagú tavasz. Megettem a fasírthúst krumplicsuzpájzzal, megittam a feketekávét, rágyújtottam az áráris kubaszivarra és belefújtam a kék füstöt a még kékebb égbe. Aztán átjött a szomszéd dekkungból a káplár, aki civilben pesti pincér volt, hogy azt mondja, nézzem már meg a kis családja fényképét, amit ma hozott neki a posta. Megnéztem. A mamát, a tízéves Sanyi gyereket és a kis Évát, aki alig ismeri még az apját, pedig második elemibe jár már. Megnéztem és megdicsértem a boldogan mosolygó apát a mamáért, a Sanyiért és a kis Éváért, mire visszaindult kuckójába, de még mielőtt átért volna, utolérte egy orosz srapnell És a Sanyi, meg az Éva árva kis gyerekek lettek egyszerre. A fotográfiájukat is a földre ejtette ijedtében szegény apjuk, olyan váratlanul jött a srapnell. Ez volt a bevezetés. Utána tíz perccel a cseresznyefa tövéből fejlövéssel zuhant az árok fenekére Cserép Mihály szakaszvezető. És vihart okádtak az ágyúk odaátról. Vijjogva szálltak el fölöttünk a lövegek, valahová hátra/ És hallom a telefonon: Gázgránáttal lövik az ütegünket. Ejnye, ejnye! Úgy látszik,valami készül odaát! Mindegy no, — majd csak átesünk ezen is. Leültem a föld-padka ágyamra, egyik telefonislámat a vonalra küldtem, a másikkal a telefonon érkező dolgokat figyeltettem. Olvasni próbáltam. Valami Dosztojevszki-regényt olvastam. Buta véletlen. Az orosz fronton olvastam el az összes Dosztojevszki-regényt. Máskor elmerülve faltam az oldalakat, most nem igen zonnyal nem ok és bizonyíték nélkül — akadnak minduntalan fogadatian prókátorok, mint legutóbb az Érsekújvárban megjelenő Slovensky Juh is, amely mérges fuiánkját ebből a kérdésből folyólag belénk ereszti és ismét rúg egyet az itt élő magyar kisebbségen. Az „uj irány“ prókátora természetesen megint a lojalitásból akar leckét adni nekünk az állampolgársággal kapcsolatban. Nem kérünk a fogadatlan prókátor jótanácsaiból és tovább énekeljük a hontalanság kálváriáját, ami elvégre nem a mi szégyenünk. Mert az egyszerűen nem igaz, hogy itt holmi lojalitásokon fordulna meg az állampolgárság ügye. A lojalitásból eleget adtunk, mert megiizelüjk az adónkat, ami sokkal magasabb, mint a köztársaság más helyén és megadtuk a katonát minden esztendőben. Az adókat már nem bírjuk megfizetni, mert nincs rá mód, de a katonát odaállítjuk a sorozás alá ezentúl is. A magyar katonát a köztársaság legjobb katonájának ismerték el és pedig nem mi, hanem a hadügyminiszter, az ismeretlen magyar adózóról pedig Benes állította ki a legjobb bizonyítványt, aki igazán nem nevezhető a mi barátunknak, amint hogy mi sem vagyunk az ö barátai. Hogy van az, kérdezheti szék után, a nyájas olvasó, hogy mégis minden kis nacionalista párttitkárocska belénk töröli sáros cipőjét! Azt írják rólunk és azt hirdetik népgyüléseken, hogy a magyarok nem ismerik Magyarok állampolgársága. Az állampolgárság szenvedései nem szűnnek meg. Még előreláthatólag hosszú ideig fognak tartani az előjelek szerint. Nagyon jellemző, hogy ebben a kérdésben, amelyet a Komárom, —október 30, szlávok közismert barátja, Scotus Viator is egyenesen „botrányosnak“ bélyegzett annak idején, 1928 október 28-án a Lidové Noviny-ben közzétett levelében — minden biment. Nyugtalanság és rossz sejtések vibráltak bennem. Minden pattanásig feszült. A telefonista jelenti, hogy a batallionparancsnok utasít engem, hogy — amennyiben az ő telefonjukat szétlőnék — én közvetítsem parancsait a századparancsnoksággal. — Igenis, rendben van. — Hanem talán jó lenne, ha pár sort írnék ennek a szegény pincér özvegyének. Mégis illenék, hogy ne a hivatalos listáról olvassa, ha már tudok róla. Persze, mindjárt neki is látok. Nem árt különben se, ha valamivel elfoglalnám magam, legalább azalatt se leszek itt... Szól a telefon. Az ütegparancsnokom szólít. Vigyázzak nagyon, valami egészen biztosan lesz. Ütegünket gázgránáttal árasztotta el a tüzérség. Egyik ágyunkat telitalálat érte, Bolgár kápláb féllábát levitte. — Jaj, szegény Bolgár, táncmester volt Kispesten. Most féllábon... Borzasztó, — sopánkodtam bele a telefonba. De választ nem kaptam semmire. Megsiketült a vonal. Ellőtték a drótját. Kiküldtem gyorsan a másik telefonistát, hogy hozza rendbe. Egyedül maradok. Négy lépés hoszszú, ugyanolyan széles a földfallal körülvett börtön. A mennyezet jó vastag fenyőtörzsekből van. A fölött földréteg. Tán elég erős lesz? Mi ellen? Srapnellgolyók ellen igen, de gránáttelitalálat ellen semmi. Ah, de mit töprengek? Egyelőre csak gépfegyver kalapál és néhány akna, az ágyúik még mindig hátradolgoznak. Szegény Bolgár. Kedves, huszonötéves fiú, mindig mosolygott. A mesterségével járt ez a mosoly. Szinte hallottam, amint a kispesti tánciskolában egy szál hegedű ütemére dalolja: Eggy-kettő-három-négy, föl a fejet csak mindég.,. Istenem, régesrégen a kecskeméti kollégium tornatermében az én öreg táncmesterem is ezt danolta. Öh, de iszonyatos régen volt. Most én szorítom fejemre a hallgatót. — Hálló, őrnagy úr, igenis én! Egyelőre semmi új. Ellőtték a vonalat? Sajnos, az enyémet is. Nem, nem, momentán nem tudok kiküldeni senkit, nincs itt egyik telefonistám se... Ha visszajön,, azonnal megnézetem... Hogyisne, még a gyalogsági telefonvonalakat is én tartsam rendben. Van. neki épp elég telefonistája, küldje ki azokat, csinálják meg azok. Mi ez? — Megzendül körülöttem a levegő. Egyik explózió a másik után,. Jobbra-balra. Két orosz tábori ágyúmunkába vette ezt az árokrészt. A' teremtésüket! Lecsap jobbra ötvenhatvan méterre, ugyanannyira balra. Aztán tízzel közelebb jobbra, ugyanannyival balra. Aztán még tízzel veszi szorosabbra. Most már közvetlen közelből bömböl fel a robbanás jobbrólbalról. A mindenségét! Ha még tízzel összébb lő a két ágyú, pont az én dekkungom tetején találkoznak... Már dörren is odaát a két lövés. Jön a vonyító sipítás. Lecsap! Behúnyom a szemem. Most! Két gránáttelitalálat fogpiszkálókra tépné a fenyőfa- törzseket és én itt a föld-padkán a földfalra kent húscafat lennék. Tíz méterrel tágult a rés. Jobbrabalra tíz méternyire csapott le. Kit, hogyan talált meg... Ez Aranytól van. Tudom, a Toldi kőhajítására mondta. A telefon süket. Minden süket. Sehol semmi hang. Semmi élet. A perceket örökkévalóságra parcellázza az átkozott két orosz ágyú szórása. Harmonika ez. Valami messzi kéz játszik rajta. Tíz méterrel mindig összébb tolja, meg széjjel huzza. A közepén, ülök én, a magam nyomorúságos, megtámadott életemmel, itt a föld-padkán. Az a buta orosz kanonír csak egykét vonalnyit tévedjen az ágyú beállításánál és én szétloccsanok, megszűnők, felfordulok, rákenődöm a falra, eltemetnek a vastag gerendák. És itt hiába minden. Hiába gubbaszkodom, kuporodom még összébb, nem tűnhetek el, nem bújhatok el. Egyik gránát idehull. Senki se tudja, melyik, mikor és hogyan és mindennek vége. A fene egye meg ezt a gyilkos harmonikát! Ebbe bele lehet őrülni. Nem kell rágondolni folyton! Nem lehet másra gondolni! Kell! Muszáj!
