Komáromi Lapok, 1928. január-június (49. évfolyam, 1-78. szám)
1928-06-23 / 75. szám
2. oULsl. Komáromi Lapok 1928. június 28. Nagy választékban női és férfi fehérnemű, baba „Tdra“ kelengye, gyermek trikó és sokni, Vulkán koffer, ritikü1, „Elite“ mosóselyem harisnya, moso játszó ruha, nyakkendő különlegessé' gek, Pulóver Férfi és női fürdő dress, frottír köppenv, cipő, Chreppdesin sál és kendő, fiú és férfi apach ing, Túszor függönyök (alkalmi vatel), cérna-, baíiszí zsebkendő, sib. Szabott olcsó árak! f Modern szekrény-gyermekkocsik legolcsóbban ELBERT-nél Nádor-u. 19. A MM és a statDsqno. Komárom, — június 22. A szokásos módon nagy reklámma1 beharangozott bukaresti konferencia összeült és a kis antant államok külügyminiszterei két n8p óta lázasan tanácskoznak, hogy milyen külpolitikát folytassanak és miiyen magatartást tanúsítsanak azokkal a politikai eseményekkel szemben, amelyek Európa nemzetközi helyzetében az utóbbi időben előállottak. A kisantant megtárgyal minden olyan kérdést, amely a triumvirátust közelről érinti és kölcsönös kijelentésekkel erősitik meg egymásközött a barátságot, amely az azonos eredetű utódállamokat egymáshoz láncolja. Még a konferencia előtt összeállították a programot, amiről megbeszélést folytatnak és e programban egyik legfontosabb kérdés gyanánt helyet foglalt a trianoni békeszerződés revíziója érdekében megindult akció, kapcsolatban ezzel Olaszországnak Magyarország iránt megnyilvánuló meleg barátsága és a revízióra nftzve elfoglalt pártoló álláspontja is. Tulajdonképen ez a szervesen egymáshoz tartozó kérdés tette szükségessé Benes, Marinkovics gg Titulescu találkozását, mert a revízió kérdése kezd határozott formát ölten1 abban az irányban, hogy mind nagyobb és nagyobb tért hódit az a gondolat, hogy a békeszerződések által okozott mélységes sebeket gyógyítani kel!. Bizonyos, hogy ez a nagyhorderejű kérdés képezi a kisantant mostani tanácskozásainak gerincét és a kiadóit szűkszavú kommünikében tudtára adja a három külügyminiszter a világnak, hogy mindig készen lesznek egész eréllyel és minden alkalmas és szükséges eszközzel szembeszállni minden olyan kísérlettel, melynek az a célja, hogy megváltoztassa azt a területi állapotot, amelyet a trianoni békeszerződés teremtett meg. Ismerve a kisantant mentalitását, senki se vári más megnyilatkozást tőle ebben a kérdésben, hiszen hivatalos álláspont szerint Benesnek és társainak a végsőkig ki kell tartani a staiusquo mellett, azonban a kommüniké más részében azt is kinyilatkoztatják, hogy országaikat minden ellenséges igyekezet ellenére fentartják és konszolidálják, ami pedig azt jelenti, hogy a kisantant országainak belső rendjére nézve is meg kell tenni a szükséges intézkedéseket. Nyilvánvaló, hogy a kisantant külügyminiszterek ezt szintén jól tudják, hiszen tisztában kell lenniök azzal, hogy külpolitikájuk csakis akkor vehet egyenes irányt föl, hogyha országaikban a konszolidáció szilárd alapokon nyugszik. De kérdezzük: elmondhaíja e a három külügyminiszter közül csak egy is azt, hogy az ő államában sikerült konszolidációt teremleni és hogy Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia belső politikája semmi aggodalomra sem ad okot s hogy ezekben az országokban a népek a megelégedés és nyugalom napjait élik? A belgrádi skupstinában lezajlott gyilkos eseménye« megdöbbentő komolysággal mutatnak reá Jugoszlávia belső állapotára, amelyet senki sem mondhat rendezettnek. Romániában sem jobb a he'yzet, ahol csak a nemrégiben kirobbant for radalmi jelenségek a tegszigorúbb diktatúrát hozták életre. És vájjon Csehszlovákiában megelégedett sorsban einek a népek milliói? A nemzeti kisebbségek szomorú sorsa kiáltó példája annak, hogy nagyon is messze vagyunk még a rendezett viszonyok áldásaitól, de hiszen még a két tesivérnemzet, a cseh és a szlovák, sem tud megegyezésre jutni. De hogyha igy áll a helyzet, lehet e valami túlságosan nagy súlyt helyezni a kisantant konferenciájára?! A három államnak legelső sorban arra kellene teljes erejével törekednie, hogy a belső helyzet szilárduljon meg, hogy béke, nyugalom és egyetértés honoljon országaikban, mert csak a belső béke biztosíthatja az erőt, amely a külső polifika irányításához szükséges. Azért kár minden időért és fáradságért, amelyet a kisantant külpolitikái relációban elpazarol, hiszen azzal tisztában kel! ienniök Beneséknek, hogy a külpolitikát az ő konferenciájok semmiféleképen sem befolyásolja, mert annak irányát a nagyhatalmak szabják meg. Ez a külpolitika ma még a békeszerződések áitai teremtett statusquo feníartására irányul ügyi?, egész bizonyos tehát, hogy a kisantant konferenciája nem adhat különös jelentőséget ennek a politikának, még akkor sem, ha külön kijelenti is a status quohoz való ragaszkodását. De Uramisten, mihez is ragaszkogna máshoz. Neki egyelőre úgy kell táncolni, amiként azt Franciaország kívánja. Teremtsen tehát a kisantant először a saját portáján rendet s majd fv belső konszolidációja megszilárdul, akkor fogjon a nehéz külpolitikai kérdések megvitatásába. SANATORIUM Dr. Hugo Selye Komárno, Deák F. utca 3. Sebészeti és nőbeiegek részére mm. Hm, mina. Telefon 68. 484. üt elüti ülaluott meniaiduma 1. ü. Raaaijt köztársasági eleit kezében. A köztársasági elnök a memorandumot tárgyalás végett a kormánynak átadni rendelte. Az 1928. év küszöbén, a csehszlovák köztársaság théves fennállásának jubileuma alkalmából — a nyugdíj nélkül elbocsátottak nevében — és azok megbízásából egy nyílt levelet intéztem T. G. Masaryk köztársasági elnök úrhoz és a republika eme legmostohább állampolgárai részére nyugdijaik kiutalását és kifizetését kértem. E levelemre, — ép úgy mint számtalan előbb felterjesztett kérvényemre semmi válasz nem érkezett. Ügyünk ily módon való elintézésébe természetesen nem nyugodtam meg és egy újabb kérvényt adtam be a köztársasági elnöki irodának, amelyben az elbocsátottak ügyében személyes kihallgatásomat kértem. A kérvényt 1928 május 11-én adtam fel postára. A köztársasági elnöki irodáját ó! 1928 május hó 21 én A 584/28. szám alatt azt a választ kaptam, hogy tekintettel a köztársasági elnök ur nagy elfoglaltságára, tekintsék el a személyes audienciától és kérésemet memorandumba foglalva írásban adjam be. A kabinetiroda e felsivására megszerkesztettem a memorandumot és egy A király levágatta szakállát* Irta: Szitnyai Zoltán, Nem volt senkije. Ki látott ilyet? Egv király, akinek senkije sincsen. De hát ki tudta róla, hogy király? A szakállát levágatta s a ruhája olyan volt, mint a többi emberé. O'yan kopott, mint a legtöbbé. Amikor kisurrant a vár kapuján, sz őrség nem állt vigyáazba. Kemény hideg volt és éles hósziiánkok hatoltak a bőr alá. Oszlopok mellé lapulva silbakolt az őrség. A bunda bárányprémje orrukig állt s kezeik meleget keresve bújtak el a bő ujjak alatt. Topogtak a csikorgó havon. Tetszett neki, hogy csak állnak ezek a katonák és nem tisztelegnek. Mintha nem is a király haladt volna el mellettük. Vissza is nézett és hangosan fölnevetett. — Aztán mi tetszik olyan nagyon, hékás? — mordult rá az egyik, — Hékás ? Ez igen, ilyet még sohase mondtak neki. És még hangosabban nevetett. — Fakutya! Majd ellátom a bajodat. A király nevetve ment tovább. — Hisz ez bolond. Nem látod? Az első még sustorgott, aztán morogva belekáromkodott a bundájába. A király pedig ment a vár oldalán. Lefelé ereszkedett sötét kis utcákon, ahol még sohse járt. Itt-ott autók álltak rácsoskapuk előtt, magányos autók soffőrök nélkül. S ahogy elhaladt, megbugatta az autókürtöket. Néhol kifutottak a kapu alól és utána fenyegettek. — Mamlasz! Nincs jobb dolga? Mamlasz ? Ezt még csak nem is hallotta. Ez valami uj szó, valószínűleg vastag gorombaság. Igen örült neki. Utcasarkokon cselédek hógolyókat gyúrtak nekipirosodva s az egyik őt is megdobta. A hó szétmállott keztyüs kézén s az inge alá pergett. Az ujjai is átnedvesedtek. A szél dermedté kezdte fújni a testét. — Elég volt — gondolta magában, — majd holnap megint. Aztán visszaindult a vár felé. Arra gondol!, ha a herceg meglátja igy, szakái! nélkül, hanyatrvágódia a rémülettől. A k^pun át tartott. — Megállj csak! Már nem nevetett. Fázott. Átdermedt teste meleg fürdő után áhítozott. Türelmetlen volt. A poszt feljebb lökte bőrkucsmáját, szemöldökéről zúzmarát vert le. — Nédda ! Isz ez a fakutya. A király bosszúsan toppantott. — A király! — A másik is közelebb jött és belenézett a szemébe. Aztán puskatussal combon lökte. — Kotródj, mert beléderesztek egy éleset! Nyavaiás. — A király! A király! Azok elunták a szót, hátaközepébe taszítottak és még jobban, hogy hanyattvágódott s iegurult a hegyen mint egy hóbucka. — Nesze-e 1 — Most röhögj! Nevettek utána. Ő meg alig birt keresztülverekedni a nagy havon. A kalapját seholse találta s ruhája bőrig nedvesedett. Segítségért kiáltozott. De mintha nem is hallották volna. Hát itt nem laknak emberek ? Nincs senki, aki segítsen a királynak? Csak nagysokára cammogott föl egy rendőr. Kényelmesen. Messziről villogott derekán a szám. — No mi a? Mit sivalkodik? A király kihúzta magát. — Én a király vagyok. A rendőr a földre nézett, mert valamiben elakadt a lába. — Magáé ez a kalap ? — Nem érti ? A király vagyok. — Ehun van a koronája. A király megrázta a rendőr karját. — Nem ért? — Hü a teremtésit — gondolta a rendőr — tegnap egy gyilkos, ma meg egy eszelős ? Jó ipar ez. Istenuccse inkább száz gyilkost, mint egy ijjent. — Aztán hun lakik? — kérdezte csillapítóan. — Megtudná-e mondani? A király idegesen nevetett. — Ahol a király. A várban. A rendőr egy darabig csak bámult rá. „Hát e;; aztán szakasztott úgy néz ki, mint egy királ. ippeg, hogy olyan.“ — No komám — mondta a királynak — akko’ csak gyüjjék velem. Majd elviszem a várba. De azt megmondom amíg veiem van, ne randalérozzon. Tülem, ha jólesik, maradhat királ, de ha nem foggy ja be a pofáját, forsréftosan ellátom a baját, hogy orvosi beavatkozásra se lesz szükség. A király ment vele. — Hisz ez nem a vár — mondotta a király, amikor megálltak a rendőrség épülete előtt. — Gyerünk, gyerünk — nógatta a rendőr. Az ügyeletes rendőrtiszt nyikorgó ásítással fellápászkodott a díványról. Két ujját gallérjába eresztelte s fanyar arccal rántott egyet rajta. A rendőr mereven eléje feszült. — Kerekes II. András szolgálatos rendőr alázatosan jelentem fogalmazó urnák, előállítottam ezt az embert. Aszongya, hogy ű a királ. A fogalmazó álmosan pislogott a királyra. — Mi a neve? — kérdezte boszszusan. — Róbert. A fogalmazó felnyitotta dohányszelencéjéí, meghengerelt egy cigarettát s végignyálazta nyelve fölött. Aztán kurtán felnézett szemötdöke mögül. — Vezetéknevére nem emlékszik?-T I. Róbert. A király. — Úgy! — bólintott a fogalmazó és lassan utána szippantott cigarettájából. — Kerekes! motozza meg. Talán akad valami irás nála, amiből megállapítható a személyazonosság. A király nem ellenkezett. A rendőr nekilátott a zsebeinek. Az ügyeletes orvos is előjött. — Semmi — jelentette a rendőr — csak ez a tíz aranypénz. Az orvos megnézte a pulzusát. — A feje nem fáj? A király hallgatott. — Demencia — mondotta az orvos a fogalmazónak nagyképűen. — Az emlékező tehetség gyakori kihagyása, kényszerképzeiekkel. Nem közveszélyes' Kórházi ápolásra nincs szükség. A fogalmazó jegyzőkönyvet "vett föl és leltárt készített az adatokról. Utána e tűnődött kissé. — A toloncházba utalom, — mondotta aztán, — mig keresni fogják az eltűntek között. Az orvos helyeslőén bólintott. — Oda. — Hová? — kérdezte a király ijedten. A rendőr belekarolt. — Ne ijedezzen felség, most aztán igazába a várba visszük, A kapu előtt fekete autóba tuszkolták. A rendőr üit melléje a pádon. — Engem, úgy látszik, bolondnak néznek, — gondolta a király. — Hát csak tegyen. Már erdekelte is, ami történni fog. Még sohase látta az államot. Csak jól nevelt minisztereket, meg tábornokokat. Engedelmes vigyázzban. Most majd meglátja, milyen az állam. Az állam a végső csúcsokon. Aztán a toloncházban átvették a királyt a jegyzőkönyvvel együtt, amit a rendőr hozott. Végigvezették hosszú folyosókon, rosszui világított lépcsőn kanyarodtak lefelé vele. Az őr felnyitott egy vasajtót s bevilágított a szobába. — Ehun az ötödik. No felség, tegye magát komóttá. Négy ágyon már feküdtek s barna pokrócok alól álmos fejek emelkedtek ki a félhomályban. — Nagy urat hoztam. A királt. A pokrócok alatt felröhögtek. Az őr bevágta az ajtót. Sötétség lett megint. A király az ágy szélére ült. Kemény deszkaágy volt. Egyideig csak ült, aztán hanyattdőlt, mert igen fáradt volt. Majd érezni kezdte, mint járja át testét a szoba nyirkos hidege s maga köré csavarta a pokrócot. Mint a többiek. Az ágy átkozottul kemény volt. S a király arra gondolt, hogy azóta már mindenfelé keresik. Csak itt nem. Isten tudja, mikor fognak rátalálni? — Mi vagy te? — kérdezte az egyik. A király gondolkodott, mit is válaszoljon? — A király, — felelte mégis.
