Komáromi Lapok, 1927. január-június (48. évfolyam, 2-78. szám)
1927-06-23 / 75. szám
2. oldal. Komáromi Lapok 1927. jnnius 23. XSi uchnyem. Iita Krepelka Elek. Álljunk meg pír percre annál a tragédiánál, amelyet a napokban tárgyalt Varsóban a rögtönitélő bíróság. A halovány, szinte meg gyermeteg arcú orosz diák felett kimondták az ítéletet. Boris Koverda életfogytiglani, súlyos börtönnel Lg bűnhődni, mert revolverével leteritette Vojkov szovjetkövetet. A diák mindössze tizenkilenc éves és sorsa máris: életfogytiglani börtön. Miért, miért ez a sorsa Boris Koverdának, aki a varsói törvényszéki palotában a fanatizmus füzétől áthatva nyugodtan feleit az elnök kérdésére: — Nem érzem magam bűnösnek. Nem Vojkovot öltem meg de a Ko mitern egyik tagját. Tettem pedig azért, mert igy akartam bosszút almi mindazon, amit a bolsevisták Oroszországban müveitek. Minden já, igaz orosz hazafinak igy kellett volna cselekednie Miért vette kezébee a revolvert ez a tizenkilenc éves sovány diák, akiről isméi ősei mind azt vallották, hogy csendes, nyugodt, kötelességteljesítő fiú volt, aki azért, hogy nappal tanulhasson és szüleit fenntartsa, éjszakánként nehéz korrtkori munkát végzett egyik újságnál. Miért állt a statáriális bíróság előtt a haiairaszánt mártírok nyugalmával, miért válaszolt olyan egyszerűen, határozottan, csaknem klasszikus rövidséggel a kérdésekre? Miért fogadta megbékülten az Ítéletet, amely rosszabb mint a halálbüntetés? Miért lett gyilkos ez a tizenkilenc éves diák ? Boris Koverda pedig válaszolt: bosszúból. De az Isten szerelmére, milyen lehet az a bosszú, mi lthet mögötte, amely egy tizenkilenc éves gyilkosnak akkora erőt ad, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül igy merje értelmezni a szavakat: minden orosz hazafinak ilyen gyilkosnak kellene lennie, mint amilyen én lettem most. — Nem vagyok monarchista, hanem demokrata — mondta Boris Koverda diák, amikor megmagyarázta az elnöknek, hogy minden más rendszerrel meg lett volna elégedve, csak bolsevizmus ne lenne hazájában. A bírósági asztalon a revolver mellett, mint corpus delicti fekszik Arcübasevnek a bolse vizmus ellen irt könyve, amit letartóztatásakor találtak a diáknál. Arcübasev nek, aki körülbelül egy évvel ezelőtt halt meg emigrációban Varsóban és akinek 1917 évi őszkor meghasonloít forradalmár lelke megiratta vele azokat a könyveket, amelyeknek olvasása a fiatal Koverda lelkére — mint a gyilkos diák bevallotta — erősen hatottak. Bosszú, iszonyú bosszú égett Koverda diák mellében és régóta tudta, hogy gyilkolni fog, de a szeme mégis szelíd maradt, de a keze mégsem reszketett, nyugodt volt a tette előtt és az maradt azután is. A diák édesanyja azt vallotta, hogy a bolsevizmus alatt fia nagyon sokat szenvedett és mély benyomást hagyott rá egy földbirtokos halála, akit politikai motívumok miatt szeme előtt pusztítottak el. Már akkor mondta, hogy „orosz nemzeti hős“ lesz belőle. Boris Koverda szóllan küzdött az élettel és magában vitte a fájdalmát, a véres emlékeket, távol hazájától, Szent Oroszországtól, lengyel emigrációba, ahová szülei és húga is menekültek. Velük együtt nagyon sokan, rengetegen. Az egész világon mindenütt találunk mutatóul ezekből a hontalan vándorokból és mindegyiküknek arca mögül valami megrázó, nagy tragédiát sejtünk. Európa sohasem volt olyan hangos a Volga daltól, mint most pár év óta. Ei uchnyem: hördül fel énekükben egytragikus nép fájdalmas zokogása, egyszer Saljapin hatalmas melléből szakadnak fel a bánatos hangok, másszor a doni kozákok zárkózott, mosolyíalan arcú kórusából halljuk a misztikumot, a szenvedélyt, mélyről jövő egyszerűséget kifejező melódiát. Ei uchnyem: énekelték fáradtan, mélabusan a Volga hajósok, akik emelettadal mellett vonszolták tovább testüket az orosz pusztaságokban a cári abszolutizmus elnyomása idején. Ei uchnyem: reszkettek a hangok az egész világon mindenfelé szétszórt, menekült oroszokból, amikor este előveszik a balalajkát és messze hazájukra gondolnak, a Szent Oroszországra, amit ott kellett hagyniok. Ei uchnyem: éneklik most egész Európában kisebb-nagyobb csoportokban a szőkehaju, csontos szláv arcú hazátlan oroszok, akik kezükön lábuson érzik a rabláncot, amit a forradalom felszabadi ott és szó noru szemüket szelíddé perzseli a fájdalom, a szenvedély, a bosszú tüze, ami éppúgy marja most bensőjüket, mint azelőtt a Volga-hajósokból tört ki a szenvedély, a bosszú, amikor végtelen tájon énekelték a mélabus akkordokat. Ei uchnyem: zokog a dal, az oroszok fanatizmusának füzévé1, amely Oroszországot Szent-Oroszországgá beviii, amely a cári abszolutizmus ellen lurcoló fanatikus mártírokat ad a és amely most a bolsevizmus véres falánaK halálos fiatalsagaban nekirontó Koverda diákból „orosz nemzeti hőst“ esi ált. Boris Koverda diák gyilkos és nem hős: mert nincs egyetlen világmegváltó eszme sem, amiért egy magasabb etikai szempontból ítélve szabad lenne embert ölni. O ilkos, de nem bűnös: és lehetetlen, hogy ne legyünk részvéttel és tiszteletlel eziránt a tizenkilenc éves gyilkos diák iránt, aki tettéért életfogytiglani börtönt vállalt magára. Lehetetlen, hogy ne illetődjünk meg rokonszenvvel sorsa felett és az érző emberiség ne mentse fel őt a vád alól, ha másfélmillió orosz testvére halálára, maga halálára elszánva, egy halállal boszuita meg. — Nem vagyok monarchista, hanem demokrata — ismételte Koverda diák, akinek józan ítélőképességét vetted az a szenvedelyes bosszúvágy, ami benne tüzelt a bolsevisták ellen Tény, hogy Oroszország a morális lej ön még lejebb csúszott, mint a cárizmus alatt volt, olyan lett mint a fertőzött beteg, aki környezetét is megfertőzi. A bolsevizmus csődjének tudata nemcsak az orosz emigránsok hitében él, de magát a szovjettanécsot is kikezdte mar és nyilván ezt jelenti az is, hogy Szovjetoroszország alapítói közül Trcckij és Zmovjev alapelemeiben szegültek ellene a halott Leninnek, aki teketória nélkül megmondotta: „Mit számit az, hogy a nép kilencven százaléka elpusztul, csak az a fontos, hogy akik életben maradnak, a kommunista hit hívévé váljanak". Hogy mi történt Moszkvában, illetve Oroszországban, nem kell ahhoz elfogadni a baloldali Henri Beraud kiábrándító meglátásait és Paul Morand, aki színién nem jobboldali újságíró, haldokló Oroszországénak sem kell hitelt adni. Merezskovszkij emigrációban él Parisban, épp úgy emigraLak Kuprin és a többiek, Avercsenko, a legnagyobb orosz humorista hazátlanul halt meg Prágában és Saljapin, minden idők legnagyobb orosz énekese állampolgárságától megfosztottan járja a világot és szerzi még Szovjetoroszországnak is a dicsőséget. Nos, Arcübasev, aki Andrejev Gorkij és Csehov neveivel együtt mentette át a huszadik századba az orűsz keresést: sem volt reakciós szellem, de 1917 őszén viszatért a minden oroszok miáríjéhez, mert a hová nem látszott biztatónak többé. Arcübasev visszakanyarodott Dosztojevszkijhez, a Djikiv-család nem más, mint a Karamazov család. Arcübasev nem firtatta többé, hogy az orosz problémának hová kell kijutnia, hanem már csak azt kutatta, mért jut ide és talán nem mindenben tévedett akkor, amikor a diktatúra szexuális értelmezésében próbálta a magyarázatot megkeresni. Kétségtelenül nagyon közel jut az igazsághoz és a szélsőségek közt vergődő orosz lélekre, mintha megtalálná a magyarázatot akkor, mikor 1917-ben a közelgő forradalom előviharában irt „Glarifa asszony szeretője“ cimü regényében, Zákár jellemzésében az orosz lélek inkarnációjára utal és Zákár bűnében az orosz népet vádolja, amely vad, semmiben nem ismer tartózkodást, vallási érzelmében szektákra torzul, politikai harca dühös diktatúra, az irodalma vagy büszke jóslás, vagy sebeinek cséfondárus korbácsolása, örömük duhaj részegeskedés, szerelmük vagy beteges önfeláldozás, vagy kiirtás, a szenvedély hatása alatt mindent 'törnek, zúznak, sárba taposnak. És Arcübasev itt ad legközelebb feleletet a miértre, mikor az ügyész szavaival elmondatja ezeket a sorokat: „Nem azért, mintha bitang, magj-.vesztett, romláson kívül mihez sem értő nép volnánk ... Oh nem! Tehetségesek, okosak, nagy eredmé nyekre, nagy megnyilatkozásra képes nép vagyunk, de mindenek előtt — vadak I Vad létünkre nincs fékezési központunk, nem bírunk a szenvedélyeinkkel, tultelitve vagyunk, mint a hazai puszták, kaotikusak, mint őserdőink. Nagy erők szunnysdoznak bennünk, de nem tudjuk kihasználni és csak magunkat zúzzuk vele. Mennyire iga zuk van azoknak a hazai államférfiaknak, akik radikáliskodó sajtónkkal szembehelyezkedve ezerszer eiisméilik, hogy az orosz nép meg gyámkodásra és erős kézre szorul ... Jij lesz nékünk, ha eltűnik ez a hatalom, mely megvéd önmagunktól, jaj lesz, ha a magunk knded akarata szerint élhetünk, mint a tűzzel játszó gyermek, tövig leégetjük szerencsétlen hazánkat. Mindent megsemmisítünk, belesüiyedü tk az u ópiák világába és koldus ként, éhesen, mindenünket elvesztve ébredünk fel.“ Ezt irta Arcübasev nemsokkal a forradalom előtt és azután ő is mégha soniottan küzdött az emigrációban a bolsevizmus ellen. De mi volt ekkor léikében: gyüö'ei, bosszú a b tlsevizn.us ellen, mint annyi rengetegben. L-nin fanatikusan fogott hozzá a kommunizmushoz és nem csoda, ha azok az oroszok, akik meggyulölték ezt, szinten csak fanatikussággai válaszolnak. Boris Koverda diák tragédiája a legemberibb orosz tragédia. A fékez hetetltn orosz szenvedély, a mindent ehipró orosz vadság, a rettenthetetlen orosz fanatizmus árja sodorta őt vesztébe, aki Arcübasev hatása alatt maga is megfeltdkezett Arcübasev megállapításairól. Szenvedélyét, bosszúját a fanatizmusa s elidne te meg és ez adta neki azt a lelki nyűgöd .ágot, amelyet úgy a tette előtt, mint u'ána mutatott. Mégis: adassék meg most ennek a Koverda diáknak a rokonszenv, mint akkor megadlak, mikor a cári abszotitizmus ellen küzdő* útját ugy<mcsk Boris Koverda diákhoz hasonló mártírok lepték el. A fanatikus hitében megnyugodott Boris Koverdi tettéből felstt egy jobb sorsra érdemes, fájdalmas nép dala, amelynek mé abus akkordjai épp olyan szenvedélyesek, vadak, mint amilyen a tizer kit ne éves csendes orosz diák bosszúért lihegő revolverlövése volt: Ei uchnyem. Kitépett lapok a magyarság szenvedéseiről A háborús irodalom legutolsó kötete: Könyv a menekültekről. A hadüzenet napjától 1919 ig állandóan özönlöttek Budapestre és a vidékre a menekültek. — Liber Endre tanulmánya pontos adatok alapján. A magyar háborús irodalom kiegé szitásé az az erdekes kötet, me y címlapján „A nagy vihar hajótöröttéi" nevet vise i. A nagy vihar hajótöröttéi a háborús menekültek, a világrenges legszánalmasabb szánardói, legnyomorul tabbnyomorulijai és legs.erencsét enobb szerencsétlenjei, akiket az ágyuk tüze és az idegen fegyverzőrej meghitt, régi oiihonu'bói kergetett ki és Hím hoztak magukkal mást a menekülésben, mint olthatailan és soha nem síünő vágyat szivük mélyén az elhagyón családi fészek után és egy röpke sóhijt, mely- némán és egyszerre tört fel százezer szívből és ezt jelentette: Haza I Vissza, hazafelé !... A könyv hivatalos feljegyzések, komoly statisztikusok pontos adatai alapján készült. A legfájdalmasabb és egyben a legérdekesebb irás a háborúról, mert ad jelen’i és azt mutatja, hogy mi történt idehaza, mialatt a katonák a frontokon küzdöttek. Liber Endre foglalja össze a könyvben a menekülések történetét és Budapest szerepét a menekül ügy szolgálatában, továbbá a háború és a pusztító béke hatásait a magyar fővárosban. Többek között a következőket olvassuk tanulmányában: „Azt lehet mond mi, hogy a háború még meg sem keídődött, a menekülés már megindult. 19i4 julius 23 án adta át Belgrádban követünk a monarchia jegyzékét, Belgrádból, Nisből máris útra keit néhány magyar család. Két nappal később, amikor a követ és a követség személyzete elhagyta Belgrádot, már nagy volt a felelem a Szerbiában élő magyarok közt: hajón, vasúton, jöttek át Zimonyba — magyar területre. Az orosz megmozdulás nem lévén kétséges, a legóvatosabbak szintén kezdték elhagyni az osztrák-orosz határmenti városkákat és leszivárogtak Bécs és Bud-pest irányába, aszeiint, hogy hol éltek rokonok és ismerősök. Ezekben az időkben természetesen nem lehet tömeges menekülésről beszélni, különösen olyanról nem, amelyik Magyarországot, főképen Budapestet érdekelné. Az utcákon, a kávéház akban feltűntek idegen alakok, akikről mint érdekességet beszélték, hogy hallották az ágyuk bömbölését, de ezek kis számmal voltak. Augusztus 4-én tüzéreink már teljes erővel bombázták Belgrádot, a várat és az erődített állásokat. Az orosz lovasság csakhamar a San folyó mentén és Bródi határában cirkál: ez a körülmény már fokozottabb mértékben készteti menekülésre a határmenti lakosságot. Egyelőre Ausztria és főként Bécs kap idegen vendégeket. Mikor elkerülhetetlenné vált a hátrálás a Lembergtől keletre és északra fekvő területeken, megkezdődött a tömeges menekülés, amelynek hullámai elborították Ausztria területét, sőt átcsaptak azon keresztül Magyarországra is. A kárpáti havasokon at végeláthatatlan karavánok igyekeziek Munkács és Mármaros irányában, később hatósági intézkedésre Budapest és más magyar városok felé. Ahogy az oroszok közeledtek Lemberghez, olyan tempóban folyt a vészé yeztetett területek teljes kiürítése. S mikor az oroszok megjelentek az ungmegyei uzsoki szorosnál és a mármarosmegyei Toronyénál, megindult a menekülés a magyar határterületekről is. B r az oroszokat csakhamar visszaszorítottuk, nagy területeket kellett evakuálni. S mikor megtörtént a gorlicei fronon harminc át kilométer szélességben az áttörés es az oroszok megkezdték a visszavonulást, egymásután szabadultak fel a városok és Magyarország földje teljesen megtisztult az ellenségtől. Ezzel erről a vidékről megszűnt a menekültek vándorlása is. Nemsokára Galicia is fölszabadult. Egy esztendővel később pedig szegény Erdélyre szakadtak szomorúbbnál szomorúbb napok és jöttek a magyar szívnek legfajdalmasabb menekülők, az erdélyiek, akik a háború utolsó hontalanjai voltak. De voltak hontalanabbjai az 1918 as megszállásnak is és voltak hontalanok a kommün idejében .. Rövid dióhéjban összefoglalva ez adja meg a könyv hátteret. Amit ehhez Liber Endre hozzáfűz, az a menekültek segélyezése, visszatelepítése, a visszatérés az eredeti lakóhelyekre, a menekültek érdekében felállított hivatalok munkálkodása és eredményei, hatósá-Mindig friss prágai sonka, H füstölt áru, konzervek, szardíniák, sajtok, ;! borok és likőrök I legolcsóbb beszerzési forrása: Komárom, Klapka-tér. 14
