Komáromi Lapok, 1925. július-december (46. évfolyam, 79-157. szám)

1925-07-18 / 86. szám

2. oldal. Komáromi Lapok 1935. jolius 18. U.P. műuészi kivitelű bútorok 559 Bratislava Stefanik-u. 8/a. komédiájukkal nevetségessé válnak az egész világ előtt, az nem fontos, a fő az, hogy a husosfazék nálok maradjon. A koalíció pedig tovább bomladozik, foszladozik, mig végre is elfog érkezni a teljes feloszlás stádiumáig. Addig csak hadd rothadjon minden. 1 kél Mm tárgyalásai. Komárom, — julius 27. Csütörtökön kezdődött meg Komárom és Komárom-Újváros közvetlen tárgya­lása, melyre eddig a csehszlovák ható­ságok nem adtak alkalmat; utóbb azon­ban be kellett látniok, hogy az elzár­kózás politikáját tovább folytatni nem lehet, mert ennek Komárom városa szenvedi nagy kárát és a cseh belügy­miniszter felhatalmazásával ezek a nagy­jelentőségű tárgyalások megindultak. Komárom város részéről a községi elöljáróság, Csizmazia György város­­biróval élén Jávor Jenő állami főjegyző, Sándor Ernő főszámvevő, Mihola János és Igó Aladár előadók, dr. Alapy Gyula és Boldoghy Gyula tanácstagok jelentek meg a tárgyaláson, mig Komárom Újvá­rost Alapy Gáspár kormányfőtanácsos polgármester és Foliinus Árpád nyug. főszámvevő, a város gazdasági és va­­gyonügyeinek egyik szakértője jelentek meg. Az első tárgyalás csak formai jellegű volt. Komárom Újváros képviselői hang­súlyozták hogy a város minden vagyo­nában és természetesen ezzel szemben annak minden terhében is részesedni kívánnak. Igényt formálnak a baiparton létesített összes közmüvekre és városi vagyonra, viszont a balparti városnak jogát elismerik a jobbparton létesült beruházásokra és városi vagyonra is. A tárgyalás anyagát képezik a két város szolgáltatásai is, nevezetesen a jobb-I partnak 1919 óta átadott vízfogyasztás mennyisége. Jávor Jenő állami főjegyző a kérdé­sek komplekszumából kihasítani kívánja a szolgáltatások kérdését és azt mint sürgősét, külön óhajtaná rendezni. A jobbparti város ebbe hajlandó belemenni, de Alapy polgármester kimutatni kívánja az 1919 óta termelt vízmennyiséget es annak összköltségi termelési árát. Ez lesz a legközelebbi tárgyalás anyaga. Foliinus Árpád azt hangsúlyozza, hogy ezek a kérdések igen nehezek és meg­oldásuk csak úgy vezethet sikerre, ha mindkét tárgyaló felet a rideg jog mel­lett áthatja a méltányosság szelleme is. A két város szoros összefüggéséből származik a nehéz helyzet, melyben a tárgyalások mozogni kénytelenek. A trianoni béke sehol olyan áldatlan heiy­­zetet nem teremtett, mint éppen Komá­romban, amelynek jobbparti részét el­szakította a kultúra, közmiveiődés, köz­­egészségügy legfontosabb tényezőitől, a balparti részt pedig legfontosabb pálya­udvarától, világforgalmi összekötteté­seitől, iparvállalataitól és terjeszkedési lehetőségeitől, megfosztotta olcsó sze­­nétül és fájától, iparának és kereske delmének csaknem háromnegyedrészben forgalmától. Ily körülmények közt a két város elszenvedett vesztesége igen nagy, egy­mást kárpótolni ezért alig tudják, mert az nem áll módjukban. Mindkét félnek áldozatot kell hoznia, hogy az igazsá­gos megoldást eltalálja, mert a nem­zetközi döntőbíráskodás útja ezt a vég­! letekig kitolná és az alatt a két város szenvedné a mai rettenetes helyzet minden kálváriáját. | Dr. Korbuly Dezső | 1874-19*5. Váratlanul, életének derekán költözött el szerettei közül dr. Korbuly Dezső állami járási orvos, a vármegyei orvosi kar e kiváló tagja, aki úgy orvosi mű­ködésével, mint egyéniségének szeretet­­reméltóságánál fogva méltán érdemelteki azt a rokonszenvet, amely őt környezte. Dr. Korbuly Dezső munkás életének javát, több, mint negyedszázadot, Ko­márom vármegyében töltötte el és része volt abban a nagy munkában, mely a közegészségügynek modern alapokra való átépítésében az utóbbi évtizedek alatt lefolyt. Dr. Korbuly Dezső Tólbánhegyesen született 1874. augusztus 8 án és isko­láit Kalocsán és Hódmezővásárhelyen, egyetemi tanulmányait pedig Budapes­ten végezte el, ahol orvosi diplomát szerzett. Mint kezdő orvos Mocsára került községi orvosnak 1899 évben, ahol két évig működött és megszerezte nemcsak a község, de az egész környék elisme­rését is, valamint a vármegye vezetői­nek figyelmét is felébresztette maga iránt. 1901-ben a nemesócsai orvosi körbe ke­rült, ahol szintén fontos munkakört töltött be. ÍFiatalon, 1906. évben lett járási orvo3 Ógyallán, hol dr. Jávor Béla örökét foglalta el, ahol azután élete végéig működött és az egész járás községei­ben tisztelt nevet vívott ki magának. Orvosi hírneve a legjobb hangzású volt és tömegesen keresték fel a betegek a legtávolabbi vidékekről is, hogy komoly orvosi -tanácsait igénybe vegyék. Az ógyallai nép ragaszkodó szeretete nyil_ Munkát! Időt! Pénzt! takarít meg, ha ruháját a kiváló POLIO’ Min 9A ^ Ä ^ mossa. mossa. MINDEN ÜZLETBEN KAPHATÓ. vánult meg váratlan halála alkalmából és azok az igaz könnyek, melyek érte hullottak. Mint tisztviselőt a végtelen rend és pontosság jellemezte, aki hivatali köte­lességeit példásan végezte. A társada­lomnak hasznos és kedvelt tagja volt. Általában komoly tanulmányokba el­mélyedő természete és kiváló energiája, önfegyelmezettsége jellemezték és emel­ték ki egyéniségét a szürke hétköznapi egyéniségek közül. Az államfordulat után például egy év alatt a szlovák nyelvet úgy szóban, mint írásban tökéletesen elsajátította és az úgynevezett nosztrifikációs vizsgát kitűnő sikerrel tette le. 1919 ben a kom­munista támadás idején a hivatását teljesítő és vidékről kocsin hazatérő orvost a cseh katonák elfogták és gyalog a komáromi várba kisérték, ahol egy hétig volt fogva. Ekkor lépett fel beteg­sége először. Nagy orvosi elfoglaltsága mellett tu­dományos és művészi kedvtelésekre is szakított magának időt. Az utóbbi évek­ben alapos numizmatikai tanulmányo­kat folytatott és közvetlen halála előtt pár hónappal dalokat szerzett és mint dalköltő is figyelemreméltó dolgokat alkotott. Kedves terve volt, hogy szer­zeményeit a komáromi Kultúrpalotában az ősz folyamán bemutatja. Mindezt keresztül húzta váratlan ha­lála, mely szerdán este következett be. Gyomorrontásról panaszkodott, ala­csony lázai voltak, de látogatókat fo­gadott és nem panaszkodott ross iullét­­ről. Este, mielőtt vacsoráját elköltötte volna, szivszélhüdés érte és az egy pillanat alatt kioltotta nemes életét. Példás és szép családi életet élt fe­leségével sz. Leovits Júliával, a hitvesi önfeláldozás mintaképével és kívüle két fia, György, a zürichi orvosegyetem kiváló készültségü hallgatója és Pál, egyetemi hallgató gyászolják a legjobb édesapát a korán elköltöződben, kinek temetése, holnap vasárnap délután 4 órakor lesz az ógyallai r. k. temetőben. — Dollár és szokat megtakarított készpénzét magyar mezőgazdáknál, a magyar gyáriparban és magyar áru­kereskedelemben heti 3/4o/0 kamattal gyümölcsözted ítlagyarország békebeli legtekintélyesebb, tőkelegerősebb és legmegbízhatóbb bankja: a Róíh Bank Váltó-Osztálya Budapesten, VJ. Vilmos császár-út 45. Bankpalota. Rlapitási éu: 1906. Üzleti forgótőkéié: 1 millió arany korona. A pályaudvaron. A messzi útról visszatérek, Berobog vélem a vonat. Kit-kit sugárzó, boldog arccal Jó pajtás vagy rokon fogad. De énreám már senkisem vár És mégis, mégis érezem, Valaki enyhén cirógatja, Hogy melegebb lesz két kezem. S hallom a nagy zsivaj között is, Amint egy hang suttog nekem: Mért maradtál el oly sokáig ? Mért vagy oly sápadt gyermekem? Ha nem is látom, érzi szivem: Ez csak megholt anyám lehet, Ha hosszú útról visszatérek, ö mindig megvár engemet. Az állomásnál mindig ott van, Ha indulok, ha érkezem. Így szól: Ne menj el 1 — Hol maradtál ? Ügy vártalak, oly nehezen. Elkísér, megvár, mig csak egyszer A nagy-nagy útra indulok. Meglátod majd anyám, hogy akkor Fiad elhagyni sohse fog 1 Feleki Sándor. Halevés. Irta: Tímár József. A hajó tülke hosszan, búgva tutolt s elnyújtott, panaszos hangja messze elszállt a vizek fölött, a rozsdavörös nádasokkal szegett partokon át a kéklő dombok aljában gubbasztó kis falvak felé. — Megjöttek a halászoki Gábor éppen az ökröket fogta ki a szekérből s akkor húzta ki a járom­szöget, hogy kiszabadítsa az állat nya­kát a nehéz iga alól, mikor a tülkölés megütötte a fülét. Még az ökröket is otthagyta s visz­­szataszitotta a járomszöget a helyére, úgy futott be lelkendezve a házba. — Édes anyám, adjon hamar egy kosarat, megjöttek a halászok. — Jól van, jól — csillapította az anyja, — odaérsz még, csak fogd ki ki előbb az ökröket, — Mindjárt kifogok, csak a kosarat keresse elő. — Előkeresem, no! Ne légy már olyan türelmetlen. Amig te kifogsz, elő­kerül a kosár. Gábor hát gyorsan kifogott, aztán fölkapta a kosarat és uzsárdi 1 Nyar­galt, mint a pihent csikó. — Ma friss halat eszünk vacsorára! —- ujjongott magában. — Az édes­apám is szereti, meg én is 1 De jó is ám a piritósra sült, ropogós keszeg. Hát még a garda 1 Persze, jól kell ér­teni a sütését. Nem mindegy, hogyan sütik. Az édesanyám az érti. Mert ha puhára van sülve a keszeg, megfullad az ember a sok szálkától. Hát még a garda! Annak van csak sok tüskéje! Azért ezt a fajta halat úgy keli elké­szíteni, hogy a szálkája is ropogósra süljön, hogy a húsával együtt lehessen enni. Hej, az édesanyám érti a módját! Gábor izzadva ért le a partra. A Balaton lágyan csókolgatta a köves partot s a nap csillogó sugarai millió, káprázatos gyémántszemmé törtek a habokon. A halászhajó bent feketéllett a vi­zen, tőle jobbra-balra nagy halászcsó­nakok. A halászmester csónakja már kint volt a parton s mérte a halat. Gábor odafurakodott a nép közé s harsány hangon kiabált. — Nekem is adjanak két kilót I — közben a pénzét lobogtatta a halász­mester felé. Sok lökdösés kiabálás után meg­kapta a halat s hirtelen kifordult a tö­megből, hogy haza nyargaljon vele. Hát, amint nekilódul, csak bele üt­közik valakibe. Majdnem feldöntötte azt a valakit. Visszafordul nézi, hogy kit akart fel­dönteni, hát látja, hogy a boltos fiát! No, nem segíthet rajta. Rohan to­vább, de a boltos gyerek szidja mint a bokrot. — Otromba paraszt! — kiáltja utána. Gábor nem ért rá vitatkozni, Most első a hal. Máskor nekiment volna a boltos gyereknek, hogy megtorolja az ilyenféle szitkokat, de most nem ért rá. Majd máskor. Nyargalvást vitte haza a halat. Otthon aztán megtisztította, levakar­­gáttá annak rendje és módja szerint az anyja s a konyhaajtó előtt csillogva fehérlett a sok apró haipénz. Szép já­ték gyermekeknek. Gábor össze is szedett egy fél ma­rokra valót s odaadta a szomszédék Treszkájának, aki fehér cérnára fűzte s a nyakába akasztotta. Hanem, amig a füzér elkészült, este lett s Gábor orrát a konyhából kiáradó finom halpecsenye illata kezdte csik­landozni. Ott is hagyta Treszkát a füzérjével együtt s leült a tűzhely mellé. Egyszer csak nekéz csizmák dob­bantanak a küszöbön s belépett az apja. Nagy posztótarisznyáját kiakasz­totta a nyakából s Gábor sietve nyúlt utána, hogy elvegye és belekotorász­­szon, van-e benne mandula, dió, meg piros alma. Hát volt, de még egy pintes üveg is előkerült onnan, jó édes borral telve. Már most nem mondhatja a hal, hogy kutya ette meg. Ugyanis a hal életében bármennyire is szereti a vizet, holta után a bort kívánja. Ilyen fura állat ez, még holta után is vannak kívánságai. A háziasszony asztalra tette a pi­rosra, ropogósra sült halat s Gábor hozzálátott. Nemkülönben az apja is. Ették, eszegették jóízűen, csak úgy tányér nélkül, bicskával, a kezükből. Egyik kézben a kenyér meg a hal. A másikban a bicska. Ahogy igy eszegetnek, Gábornak eszébe jutóit a boltos fia. Ejnye, de neki ment. Mit is kiáltott! — Otromba paraszt! — Gábor mérgesen harapta a halat. Mégis csak el kellett volna döngetni az ifiurat! Aztán apjára né­zett. Ez nagy figyelemmel evett. Kü­lön kóstolta meg minden porcikáját a halnak. Nem krákogott, nem köpdö­­sött. Úgy ette mint a birkacombot. Öröm volt nézni! — Édesapám! — szólította meg hir­telen Gábor. — No, mi baj? — Kérdeznék valamit. — Hát kérdezz! — Mi az, hogy paraszt? Az apja összevonta a szemöldökét. Hirtelen eszébe jutott, amit még az apjától hallott. A tized, a dézsma, a deres. No, rossz világ voit az. Egyszerre nem Ízlett a hal. Letette. — Hej, fiam, régen volt, mikor még ur volt, meg paraszt. Azt kérded mi az a paraszt ? Bizony az majdnem annyi volt abban a régi világban, hogy utolsó ember Nem tudjuk mi azt már meg­érteni. Az öreg apád az még átélte a paraszti sorsot. — Most már nincsen paraszt? — Nincsen. Negyvennyolc óta nin­csen. Eltörölte Kossuth. — Hát mi nem vagyunk parasztok? — Nem bizony I Mi már polgár em­berek vagyunk! — Miért csúfolnak mégis annak? — Hm 1 A koronát legtöbb ember ma is forintnak mondja, pedig régen nincs forint, de az emberek igen meg­szokták. Hát igy vagyunk a paraszt szóval is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom