Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-01-01 / 1. szám
3 oldal. .Komaromi b*poa* 1925. január 1. Háló és ebédlő mesés kivitelben, a legmodernebb stílben. Nagy választék konyha bútorban, chaislon, szalon és bőrgarnitúrákban, matracokban és gyermekágyakban a legolcsóbb árakban. Kérem kirakatomat megtekinteni — Hrformátu» templomnak racmbon. — Saját kárpitos és asxtalos műhelyek. Vidékre díjtalan csomagolás!! M6 a mukásság indítványt íyujtott be nála tgj Bemorandunm&l kapcsolatban, melyben azt kérték, hogy a bizottság interveniáljon az iránt, hogy a helybeli vállalatok elsősorban helybeli jsankásokat alkalmazzanak. A memorandum szóvá teszi, hogy a városba nagy a vidéki munkásság btözönlése, holott helyben is sok munkanélküli van még, kiket különösen a dohánybeváltó hivatalnál melléinek legjobban. A felvételt egyszer szaktudás, máskor meg illetőség hiánya miatt tagadják meg. A memorandum tiltakozást tartalmaz a munkásságnak nyelvek szerint való osztályozása elten is. Az ügyet — jelentette ki az elnök — a bizottság nem tárgyalhatja, mert nem tartozik hatásköréde, de nem is szükséges tárgyalnia, mert rendelték már. Bbben az ügyben értekezlet veit, melyen az országos főfelügyelő is megjelent. Itt azt határozták, hogy akiket eddig alkalmaztak, azokat az idén is alkalmazni fogják és a kimaradt vidékiek helyébe is komáromiakat vesznek fel. A közlést a bizottság megnyagvással vette tudomásai. Különböző adóügyek letárgyalása atán Komárom hárommillióskölesönügye következett. Anaakidején megírtuk, hogy a város beruházásokra a Zemska Bmka utján több milliós külföldi kölcsönt szándékozik felvenni, melyet 9% os kamatra kapna és 20 év alatt kellene letörleszteaie. A képviöelötestület nagy vita után S millióban állapodott meg. Ezt a képviselötestfi éti határozatot tárgyalta most járási bizottság. Dr. Mohácsy János helyeselte a kölesön eszméjét annak hangsúlyozásával, hogy azt a megjelölt célra fogják is fordítani, mert az a tapasztalata, hogy a város a pénzt nem mindig a kimondott célra fordítja. Mészáros Károly arra kért megnyugtató feleletet, hogy rendelkezni fog e a város a pótadó felemelése nélkül a kőlesön kamatainak és amortizációinak fizetésére szükséges összeggel, mely legalább évi 370 ezer korona terhet jelent? Novotny B/chárd elnök azon a nézeten volt, hogy a bizottság csak elvi álláspontot foglaljon el és ellenőrzést gyakoroljon, a gyakorlati elintézést bízzák a városra, mely a saját ügyeit a legjobban ismeri. A bizottság ily értelemben határozott. Ezután az elnök azon reményének adott kifejezést, hogy az együttműködés a jövőben is harmonikái lesz és a bizottság tagjainak kifejezte njévi szerenciekivánatait, mit a bizottság tagjai is vhzonoz'ak. Jókai Mór. Irta: Herceg Ferenc. Régi pogáiy népek szokása volt, hogy midón sírjába tették a halott vezért, fegyvereket és drágaságokat, a hatalom és a gazdagság jelvényeit temétték melléje. Midőn Jókai Mór 20 esztendővel ezelőtt meghalt, mi is melléje temettünk valamit a magunkéból, valamit, ami drága volt nekünk: egy darabot mindannyiunk ifjúságából. ö a magy?rság viharos és virágos tavaszának küldöttje volt. Miként az űtszéli akácfa, ő is virágokat szórt az emberek fejére és a jövö-menő nemzedékek megszokták ezt a mese-esőt, mint valami természeti tüneményt. A magyar ver sacrum egyik szikrája mindvégig ott foszforeszkált Jókai tiniásüvegébenés midőn az üveg gazdátlanná lett és kiszáradt: a minden napi élet valamivel szürkébb és hidegebb lett, a magyarság maga valamivel öregebb lett. Egy nemzet elaludt Ázsia határán és fölébredt az európai gondolatvilág kellő közepén. Micsoda ébredés volt az! A levegő áttfizesedett a vágyaktól és a reményektől, a föld remegett a termékenység lázában. Amely elme és amely szív valamely magot hordozott magában, az erjedni, rügyezni, virágozni kezdett. A magyar közélet sivatagában titáni munkások serege jelenik meg. A nagy ébresztő haragos türelmetlenséggel döngeti a zárt kapukat; a legnagyobb magyar éles ekevassal tépi a göröngyöket; a lángeszű katona fegyveres kézzel őrzi a vetéseket ; a távolban pedig a haza bölcse már készíti a csűröket, hogy majdan behordja a termésből azt, amit meg fog kímélni az augusztusi jégverés. Ami rügyezés és Ígéret volt a reformkorszak irodalmában, az egyszerre gyümölccsé és valósággá érett és a fák roskadoztak aranyterhűk alatt. Ez az egész kor olyan volt, mintha egy Jókai álmodta volna meg. Ezen a nagyszerű Walpurgis-ünnepen érvényüket veszitettéh a nehézkedés törvényei. A láthatár megtelt repülő emberekkel. Ein LuMpen iát zum Segeln gut. Ein gute« Schiff iit jeder Trog; Der flieget nie, der heut nich flog. mondja Faust költője. Vörösmarty után Petőfi, Arany, Jókai... Honnan jöttek ilyen büszke csapatban? Hol késtek ezelőtt? Erre a kérdésre a világtörténelem szelleme tudna válaszolni. Mi csak annyit tudunk, hogy mikor az ö órájuk ütött, akkor fejedelmi pontossággal megjelentek. Talán hozzánk, Írókhoz illik legkevésbbé, hogy túlbecsüljük a költészet jelentőségét a nemzeti életben. Theseus, Athéné ura, így szól a Szentivánéji álom-ban: „Az effélének a legjava is árnyék s a legrossza nem rosszabb, ha képzelődés pótolja“. A tett embereiben, a kifelé élőkben, amilyen Shakespere Theseusa is, gyakran megvan a hajlandóság, hogy kicsinyeljék az „effélének“ nemzetfentartó erejét. A történelmi események elfogulatlan szemlélőjének azonban el kell ismernie, hogy a munkakört tudott betölteni. A nemzet talán föl sem ébredt volna ázsiai álmából, ha a költők tülkei már sötét hajnalon nem zúgnak. Az irodalom a felriadó országnak egy kész pompás fegyvert adott a kezébe, hogy megvédelmezze vele nemzeti egyéniségét: ez a fegyver az új magyar nyelv volt. Az exigenciák tudósai, az államférfiak, minden lépésükkel, amelyet előre tettek, beleütköztek a való tények vaskorlátjaiba; a korlátlan lehetőségek emberei, a költők, a nyomorúságos valóság feje fölött már régóta teljes és független nemzeti életet éltek. Az akkori irodalom úgy világított az akkori Magyarország láthatárán, mintha ünneplő világvárosok visszfénye volna; pedig odalenn csak néhány magyar kisváros olajos lámpái pislogtak. Akkor emelkedett föl a magyar irodalom politikai küldetésének csúcspontjára, midőn az országos nagy gyász idejében a nemzet vigasztalójává szegődött. Az ötvenes években ott ült Jókai Magyarország betegágya mellett és képzeletének minden tündöklő fantómját harcba vitte a iázálom rémei ellen. A múlt dicsőségével és a jövő reményeivel biztatta a nagybeteget. Az ellenséget, akit nem lehetett fegyverrel leverni, a szatíra nyilzáporával támadta és hogy mosolyt csaljon a beteg ajkára, csörgősapkát tett a fejére. Ebben a hosszú éjszakában több fényesség volt, mint a hétköznapok napsütésében. Politikai magyar állam nem volt. És ugyanakkor a magyar irodalom olyan nagyszerűen megalapozta a maga hegemóniáját, hogy azóta magyarság a világirodalomban mint megdönthetetlen, nemzeti egység szerepel, Soha még a szellem nem aratott ennél teljesebb diadalt az anyag fölött. Azt a benyomást nyerhetjük, hogy a természet maga mesemondónak szánta Jókait. Ez valami elementáris tünemény volt; egy tfizforrás fakadt ki magyarság talajából és a ^forrás a rév komáromi Jókay Móric telkén buzgóit. A költő maga is a sors kiválasztottjának érezte magát, a szent forrás őrének és főiként papjának. Ez a nagyszerű egyoldalúsága eredményezte, hogy a reális élet nappali világításában mindig némileg idegennek, vendégnek érezte magát. Igazi élete ott folyt le, ahol a mese szent tüzei lobogtak. Ott nyilatkozott meg egész energiája, élettudománya és emberismerete. A reális élet neki motívum volt. amelyre a maga rapszódiáit költötte. Regényei a valóság költői parafrázisai. Az élet ősi melódiája benne volt a dalaiban, de azonkívül benne volt még valami: Jókai költészete. Született mesemondó volt és nem is kellene véresre sarkantyuznunk a fantáziánkat, hogy ott lássuk ülni Jókait a bagdadi vagy damaszkuszi mecsetkut lépcsőjén, amint fáradhatatlanul mesél az utca népének. A katona megfeledkezik a szolgálatáról, az inasgyerek a mesteréről, a vőlegény a lakodalmáról; mind ott ülnek a lába elé terített gyékényen és szomjas füllel hallgatják. A mesemondó szemében ugyanaz a tűz ragyog, mint a hallgatókéban, mert ő megmámorosodik a maga borától és támolyogva követi a költök istenének diadalutját. Az igazi elbeszélő születési ajándékát, a költői fantáziát, kosárszámra öntötték bölcsőjébe a múzsák. Ha Ariosto még nem nyergeite volna meg a Hippogryphet: Jókai meg tudta, volna tenni. Ha Shakespere nem bukott volna le a tenger fenekére, hogy a fürtjeinél fogva kimentse Percy elsülyedt becsületét: Jókai meg tudta volna tenni. És ha Rabelais nem szedte volna le a Notredame tornyának harangjait, hogy csöngetyünek odakösse Qargantua kancájának nyakára: Jókai képes lett volna reá. Ez a fantázia — hogy magának Jókainak más vonatkozású szavait idézzem — „országot takar be s hullat tündérvirágot s aranygyümölcsöt“. A képzelőtehetség nemcsak az élet nagy enyhítő körülménye, hanem mindennemű emberi nagyság mustármagja is. Sohasem fogjuk megtudni, hogy miféle hajlamok és tehetségek termékenyítek meg az édes és forró órákon, melyeket a mai nemzedékek Jókai csodakertjében töltöttek. Soha nem fogjuk megtudni, hogy tudósaink, katonáink, kereskedőink vagy gazdáink lelkében mennyi izzik még abból a tüzből, melyet a nagy kazánfűtő szított. Szeretnék most közelebb lépni Jókai Mórhoz, de szinte attól kell félnem, hogy beleszédülök és beletévedek költészetének őserdejébe. Az ő teremtő ereje egész virágzó vadont növesztett a valóság sivatagjaiban. Kiválasztok tehát ebből a gazdagságból egyetlen regényt: Az arany ember-1. Azt a regényt, amelyről a költő maga igy nyilatkozott: „Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre . . Egyike a kevés költői munkáknak, melyeknek kristályos mélységében az olvasó még fölismerheti az első ötlet jegecedő pontját. Ez a pont a Senki szigete. A szépség, a tisztaság, a béke semleges zónája az élet csataterén. Egy hely, ahol nem az állam és a társadalom, hanem a lélek és a szív törvényei parancsolnak. Ez a regény nem egyéb, mint a szürke hétköznapok honvágya a vasárnap után. A társadalmi hazugságokba belefáradt iró és olvasó közös lelki kirándulása. Ha akarom: Senki szigete maga a költészet. Bizonyos, hogy a mai ma-
