Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-02-02 / 15. szám
»Komaromi Lapok« i fi-á íebraár 2 3. ok két & nyomdába s még mielőtt az első utas sétára kelne a h jó födélzstén. a nyomdász már javában dolgozik az njságon, melyet a reggelinél már megkap minden utas. Az utasok ily módon állandó kont-klu-baa vannak az eseményekkel s nyilt tengeren mindennap értesülnek arról, mi történik a nagyvilágban. A tengeri ut befejezése után, a szárazföldön a legfrissebb njság csapán közvetlen folytatását adhatja azoknak a híreknek, melyeket a hajó utasa napokon át megkapott. ' Szinte hihetetlen az a kontraszt, melyet a dróttalan távíró fedezése előtt az utas egy egy hosszabb tengeri nt befejeztével érzett, a mostani utazáshoz képest. Azelőtt, ha egy utas megérkezett a kikötőbe, teljesen tájékozatlan volt afelől, hogy mi történt tengeren töltött id je alatt a nagyvilágban. A legszenzációsabb eseményekről halvány fogalmuk sem volt s izgatottan várták mi minden történt az alatt, mig ók napokon át teljesen el voltak vágva mkdan civilizációtól. Népek pusztulhattak el, gazdasági krízisek állhatták be, csodá latos technikai találmányok láthattak n pvilágot, anélkül, hogy mindabból csak egy szót is hallottak volna. Ma pedig az United States lines utasai épúgy tájékozva vannak a napi eseményekről, a világszenzációkról, a tőzsdei fairekről, mintha csak a szárazföldön lennének. Bálba, mulatságba járnak mostanában az emberek, a hossza farsangban egymást érik a különböző vigalmak, a hét szombatja és vasárnapja nem mű ik el mulatság nélkül. Minél hosszabb a farsang, annál többet vigadnak az emberek és ne adj isten, hogy valamiképen belennn&nak a szórakozásokba. Egy-egy báli napon két-három mulat Ságot is rendeznek és valamennyi sikerrel végződik. Valóban nyakig benne vagyunk a „szezonéban, amint azt nagyvárosiasán szokták nevezni és a farsang örömeiből mindenki ki veszi a maga részét. Érdemes megfigyelni, hogy milyen különbség tapasztalható e tekintetben a háború előtti és a mostani idő között. A jó békevilágban is voltak mulatságok, számra nézve nem olyan sok, mint most, de kimenetelre nézve sem voltak olyan kedvezők, mint napjainkban. Abban az időben igen sok mnhthogy most már kérdezheti. És tudta a feleletet is: — Veled megyek, valahová mégy. A törzsfő engedelme kellett még. — Nem adom, — mondta az aggastyán — nem adom a leányt idegennek. Ha itt maradsz köztünk, a tiéd. Gondolkozzál rajta reggdig. * A fiatalok szeme egymásba villant. — Nem, — olvasták ki belőle kölcsönösen. — Elviszlek, — mondta a férfié. — Veled megyek, — mondta a leányé. És reggelre messze jártak — együtt. Elértek a nagy hegy lábához és mentek fölfelé ketten. A Világjáró szivét valami uj érzés fogta meg. Másképp ölelte ezt az asszonyt, mint ahogy eddig ölelt. Máskép csókolta. Ilyen komoly bizalommal, ilyen ujjongó alázattal sohasem simult a karjába más. Ez az ő asszonya volt, csak az övé, egészen az övé, mindig az övé.fMost már tudta, kiért dolgozott, miért akart más életet, magasabban, mint a többi ember. Az asszony pedig boldog volt. Ezért várt ő, valami újat, mást. Nem érezte az ut nehézségeit, a veszedelmektől nem félt. Fiatal vök, élt, — szeretett. Átlátszó volt a lelke, mint a hegyi patak és éppen olyan elemi erővel szökött Isten-rendelte medrébe. Ha útjukban embereket találtak s kisgyerekeket látott anyja kebelén, a szeme sötét lett, elmélyült a vágytól. Egyszer vadászokkal találkoztak. — Ne menjetek följebb, — figyelmeztették ezek őket. — Egynapi járásra innét jég és hó van Nem tudtok azon keresztültörni. — Dehogy nem, — felelt Világjáró. — Ifimen már nincs olyan messze a csúcs és mi el akarjuk érni., • m I — Segítsen benneteket minden jó hatéinak Ember arra még nem járt. De azt mondják, örök tavasz van odafönt, a jégen taL Ságról csak a báli tudósító jóakarata túlzása állapította meg a „fényes sikert', ma azonban a báltermek zsúfoltsága minden szép szónál ékesebben beszél, a krónikásnak nem kell féltő gonddal igyekezni arra. hogy egyik vagy másik bál jó hírnevét kedvezó tudósítással megőrizze. Megállapíthatni, hogy az idei farsang igen zajos és vidám, a mulatságok mind sike rülnek és dacára a vigalmi, forgalmi aduknak, a megmagyarázhatatlanul magas rendőri és ügyeleti dijaknak, anyagilag is eredménnyel zárulnak. Mart az bizonyos, hogy manapság meglehetősen kockázattal jár mindenféle mulatság. Nem véve ki ebből azokat az estélyeket sem, amelyek knlturcéiokat is szolgálnak, de mivei tánccal kötik össze az estélyt, az úgynevezett rendőri engedélyért horribilis öszszeget kell leadniok. Nincs kivétel a jótékonycélra rendezett mulatságoknál sem, a hatóság ezekkel szemben is a legridegebb álláspontra helyezkedik. A háború előtt az ügyeletet kitünően ellátta két, legfeljebb, ha küiönlíérték, három rendöriegény (ezeknek a dijuk a legminimálisabb volt) és évtizedeken keresztül minden a legnagyobb rendben ment, soha semmiféle baj nem fordáit elő. Most a bálteremben rendőrségi tisztviselők, detektívek, rendörök és tűzoltók „tartják az ügyeletet“, akiket óránként kell fizetni s az embernek önkéntelenül is azt kell kérdezni, hogy mi eélból kell ilyen nagy apparátus mozgósítani, amikor a mulatságoknak rendezői már a mulatság érdekében is, minden lehetőt elkövetnek, hogy valami rendetlenség, vagy illetlenség elő ne forduljon. Hiszen, ha véletlenül valami z&varó incidens előfordulna, akkor is a rendezőséget vonnák felelősségre. Ez a körülmény p dig éppen feleslegessé teszi ezt a nagy apparátust, mely tetemes kiadást szerez az estélyt rendező egyesületnek. De hogy kis elkalandozás után visszatérjünk oda, ahonnan kiindultunk, egész nyugodtan leszögezhetjük, hogy a bálok kimenetelére nincs befolyással az a nagy nyomorúság, amiről utón útfélen hallani lehet. Csupa panasz és panasz minden ember, a kereskedő, az iparos, a tisztviselő, az alkalmazott, a munkás a Dgkeserübb kitakadásokra ragadtatják magúkat, az elviselhetetlen viszonyok miatt, di azért siet megragadni az alkalmat, hegy könnyítsen egyet bánatán és képes meg nem engedett áldozatot is hozni, esakhogy a farsangban mulathasson. N*m lehet tagadni, hogy bizonyos könnyelműség van ebben és a felszínes szemlélő kész volna pálcát törni e jelenség fölött. Di aki mélyebben Ját a dolgokba, aki maga is hatalmában van azoknak & lelki momentumoknak, melyek ez ket a jelenségeket előidézik, m?g tudja értsni ezt a prude szemében kárhozatosnsk látszó m gEjilvánnlást. A nyomasztó gondoktól, m lyek testet, lelket őrölnek, szabadulni i y kszik a ma embere, a mindennapi viaskodás az élettel néhány órai pihenőt kiván, amely idő alatt a szórakozás feledteti a lélek sebeit, enyhiti a sokszor titkolt benső fájdalmat és üdülést hoz az alernyedt idegekre. L-het e csodálkozni szón, hogy keresve keresik az emberek az alkalmat arra, hogy kiszabadítsák magákat a legnagyobb uzsorásnak. az életnek karmai közül, hogy a zenében, táneban, a hejehnjás vigalmakban lefejtsék lelkűktől a terhes gondokat és elfelejtsék a siralom völgyének határtalan nyomorúságát? Ez a titok nyitja. Ez magyarázza meg, hogy az emberek rettenetes szegénységükben, agybomlasztó bajaikban vágyakozva keresik föl a farsangi szórakozásokat, ezért sikerülnek a bálok és ezért hangos az idei farsang. Nem egyedülálló jelenség ez, a népek történetében sok példa előzi meg s bizonyos korszakokban jellegzetes megbélyegzője szokott lenni. Nem szükséges idéznünk, hiszen miudenki érzi és tudja, hogy micsoda lelki momentumok azok, (• melyek a szertelenségeket és kontrasztot előidézik. A vérző lelkek keresnek sebeikre enyhülést, — t&lálnak e, ki tudja megmond ni? ... Dirdás. VÍZUMOT útlevelekre, mindenféle utlevélügyet, ki- éa beviteli engedélyek megszerzését, közbenjárást, felvilágosításokat és fordításokat megbízhatóan, gyorsan és a legolcsóbban intéz el a .Passtelle des Zentralausschusses für jüdische Studenlenfürsorge Prag V., Maislova 18. IIL 32. (Ezelőtt : Hilfsverein der jttd. HoehsehUler aus der Slovakei). Közbenjárás! dij vizumonkint : 16 K£. Levelezés: magyar, német, szlovák, cseh. Csakugyan jég és hó vette őket körül, amint feljebb hatoltak Az erdő elmaradt. Már csak törpefenyő és moha termett ott. Veszedelmes volt az ut nagyon. Jégmezőkön kellett átkelni s a vad is kevés volt, nehezen elejthető. Pihenőre hóból vágtak barlangot. Éheztek, fáztak. De együtt szenvedtek s az asszony sohasem panaszkodott. Még ő biztatta a férfit. — Már nem lehet messze. Talán holnap odaérünk. Az örök tavaszba. A csillagok közelébe. A férfi nem felelt. Komoran ült a tűznél, fel sem nézett Éhes volt. Mégis bosszantotta, hogy az asszony lopva elébe teszi az utolsó darab sült húst is. Nem szól, csak nézi. Mindig egyforma hűséggel nézi. Nem, ez nem hagyja el soha őt. A férfi agya nehezen dolgozott. — Nyűg az asszony. A hűséges asszony unalmas, sohasem változó szerelmével. Ha eszik, éhes maradok. Ha nem eszik, elgyöngül. Nyűg nekem. Egyedül jobban haladnék. Az asszony rémülten nézte. Talán megérezte ura gondolatait. De ő, a ki egészen szeretett, nem tudott hinni a hűtlenségben. Elmosolyodott ismét és odabujt a férfi ölébe. — Csókolhatnál . . . Világjáró, szinte önkéntelenül ellökte magától. Szégyenlette, mégis megtette. És amiért szégyelnie kellett magát, az asszonyra haragudott. — Nem kellesz már nekem, — mondta kíméletlenül. — Eredj. Az asszony arcát elöntötte a vér, aztán olyan lett, mint a hó. A szeme kitágult. Úgy nézett, mint a halálra sebzett vad. S a férfit ez a néma kin is boszantotta. Feltámadt benne valami vad, valami rossz, ami elnémította szive jóságát. — Nem kellesz. Nyűg vagy nekem. Az ősember még nem öltöztette szép szavakba a kegyetlenségét. Másaap, hogy felébredt, hidegen fejt a szél, esett a hó. Hiába kereste az asszonyt. Hiába kereste napokig. Egyszer aztán megtalálta a rózsaszínű kagylóból fűzött nyakláncot egy olvadó hófúvásban. Az asszonyt befútták a finom, halálthozó pelyhek . . . Sirt ásott neki azon a helyen, a hol utoljára ő gyújtott tüzet. Tetejébe tette a rózsaszínű nyakláncot. A mellében tompán fájt valami. Hogy elnémítsa, megindult újra fölfelé. Küzdött, nélkülözött, dolgozott. A tompa fájás elmúlt. Csak üresség maradt a mellében. Ez talán még rosszabb volt. — Ha elérem a csúcsot, jobb lesz, — mondta magának. És eljött a nap, hogy felért. Nem volt, a ki vele örült volna. A csillag itt sem volt közelebb hozzá. Szinte még messzebb, úgy vélte. És nem volt, a ki ezért vigasztalja. — Ha megépítem a hajlékomat, jobb lesz, — gondolta ismét. Talált egy kiugró sziklatetőt. Fát vágott ki, alátámasztotta kétoldalt. Gallyal összefonta a fát. A hátulsó sziklaüregben képeket karcolt a falra. Köveket keresett. Furt, faragott. Szerszámokat készített, sipot is csinált. De nem volt, a kinek sípolhatott volna rajta. Világjáró az asszonyra gondolt, a ki szerette őt, mint senki azelőtt. A kinek sötét és mély lett a tekintete ha kisgyerekeket látott. A ki mindig vigasztalt és sohasem panaszkodott. És mikor nem kellett neki, meghalt. Ezt az asszonyt kereste ö. És megunta, mert övé volt. Most itt a barlang. Senki fiának ilyen barlangja nincs. De kinek? Minek? Hangosan mondta ezt Mindennap elmondta. 'r$ f És nem felelt neki soha senki, még a visaikang sem. Itt már vissshaag sem volt.
