Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-06-07 / 69. szám
1924 jnnios 7. „Komáromi Lapok.* 3. oldal sziget, az az oázis, mely féltve érzi nemzetiségüket, nyelvüket, kuliurájnkst, egyszóval mindenüket. Számbeli nagyságuknál fogva erós szervezetet alkotnak s ezáltal védelmet ia tudnak biztosítani az egyes számára. íme, itt a hasonlóság az amerikai és szlovenszkói magyarság kövött. Engedjék meg magyar testvéreim, de — mint már előbb is említettem — innen távolról tárgyilagosabbsn, világosabban láthatom és Ítélhetem meg az otthoni eseményeket. ö> ök talán még nem helyezkedtek bele teljesen a jelenlegi helyzetbe, nem tudják megérteni igazán, mit jelent egy idegen államban lakni, mik azok a veszélyek, amelyek annyira közelről fenyegetik az n. n. „kisebbségeket“. Alig mntt el néhány év és milyen nagy változást látunk magunk körül, ahérhova né znnk 1 Az állami, községi hivatalok, sót még az iskolák sem a régiek. Mindenütt újat, idegent találunk. Csak egy áll még változatlanul, egyet naondbstnnk még a miénkneb, s es: a templom. Támadások, megrázkódtatások érték ezt az intézményünket is, de úgy éreztük, hogy amelyeket az egyház ellen intéztek, hozzánk is elhatottak, bennünket, is értek. Közös volt a szenvedés, közős a roegpróbá’tatás. Bizonyára néhány emberben él az érdeklődés egyháza iránt,, da a legtöbb még mindig közönyösen tekint rá és értékét, erejét, támogatását kevésre becsüli. Igaz, az egyház nem csak társadalmi egyesület, célja Kfm csupán tagjai anysgi érdekeinek védelme, — a politikát pedig mindenkor ki kell belőle zárni, mert egy sokkal magasabb, sokkal fenségessbb cél áll előtte: az emberiség lelki életét van hivatva munkálni, mindezáltal idegen államban egy nemzetiségi nép számára ennél sokkal többet is jelent. Sőt határozottan állíthatom: ez a nép egyedüli intézménye, ez jelenti az egész világot egy kisebbségi nép számára. Ennek kell magában foglalni a művészetet, tudományt, a nyelv fenntartását és ápolását s mindazt amit a „magyar“ név magában foglal. Ma még ez merész állításnak látszhatik s az egyházüt legtöbben nem tartják arra képesnek, hogy minderre megfeleljen, pedig csak attól fébk, akkor fogunk majd ráeszmélni, mikor már késő iesz. Hol lesznek azok az állandó, vagy legalább is néhány hónapig tartó magyar szinielőadások, melyek ápolták a msgysr művészetet? Hol lesznek azok a tudományos körök, Engedte őket vadászni vagy repülni és többé még álmában sem gondolt rájuk, uj kisgyermek, uj játékszer után nézett. Most is megenyhült tekintete, amint a porban játszó vagy ölben ülő gyermekeket nézte. És rögtön elhatározta, hogy a legszebbiket, legkedvesebbiket magával elviszi. A férfiak szívesen és örömmel alkudoztak a kék tavak mellől jövő emberekkel, az asszonyok ellenben sírva és sikoltva dugdosták gyermekeiket. Lona nagyon csodálkozott. Milyen ostobák. Sírnak, remegnek, könyörögnek, hiszen a gyermek, ha elviszik, örökös fényben, pompában, jólétben fog élni, mig itt csak nyomor, szegénység és piszok veszi körül. Az egyik ajtó küszöbén halvány, feketehajú asszony ült, egy gyönyörű szőkehaju gyermeket tartva ölében. A gyermek ott csüngött anyja keblén és szopott. Kis pufók arca szinte szemmelláthatólag nőtt és pirosodott a tejtől és a gyönyörűségtől. A sápadt asszony fejét lehajtva nézte a mosolygást és a szeme mámorosán nedves volt a kéjtől, a vérét, a meleg, friss vérét, az ifjúságát és erejét szívták el tőle. Az asszony boldog mámorában nem látott senkit, semmit. Lona vállára tette kezét: — A gyermeket akarom. Az asszony felsikoltott s a gyermeket odaszoritotta kebléhez. — Add oda, — mordult rá az ura — már megfizették. Az asszony két lépést hátrált. Szeméből vad, gyötrelmes, halálos ijedség fénylett. Néma volt, de kért, esdekelt, könyörgött minden porcikája. — Nem hallottad? — rivalt rá az ura. — A gyermeket megvették, add oda! — Meghalok, — a fehér ajkak közül suttogva jött a szó és mégis mindenki meghnftotta. társaságok, melyek mg gyár tanárokból, ügyvédiből, orvosokból, egyszóval tanult emberekből állottak? Hol lesznek azok a könyvtárak, múzeumok, magasabb iskolák, melyek mind a magyar nyelv ápolására szolgáltak ? Hiszen már most, 5 év ntán milyen nagy süllyedést, visszafejlődést tapasztalhatnak ezeken a területeken 1 Amerikában egyedül az egyház az, amely nyáron magyar iskolákat Aliit fel a magyar gyermfkek számára, hogy megtanulhassák ez anyanyelvűket. Az állam nem törődik a gyermekek anyanyelvén való oktatásról, sőt érdeke az, hogy minél hamarabb beleolvadjanak az állam Üstébe. Sokan talán rémlát orcáénak vélik, ha valaki ilyen sötétnek látja a magyarság jövőjét ezen & területen, visezafejlődőben magyar kultúránkat, s lehetségesnek tartja, hogy a jelenlegi állapot ennyire eljuthasson, de jusson eszünkbe a régi arany mondás: „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, s úgy élj, mintha holnap halnál meg...“ Több helyütt az egyház iránt már a jelenben is örvendetes érdeklődés tapasztalható. Sokan kezdik észrevenni, hogy most ezetben az időkben különösen szükség van az egyházra. S annak oka, hogy ez az érdeklődés nem emelkedett még jobban, bizony sajnos legtöbbször az egyház hiányaiban keresendő. Itt van most a legégetőbben fontos szüksége: egy református Theologia Akadémia felállítása. Az állam nem ismeri el a Magyarországon szerzett lelkészi okleveleket, igy hát arra vagyunk kényszerítve, hogy magunk állítsunk fel egy theologi&i akadémiát. De nem csak theologiát, hanem ezzel összeköttetésben magyar tanitóképezdét is akar a ref. egyház felállítani, amelynek nagy hiányát mindnyájan érezzük. Először is épen az előbb felsoroltaknál fogva tisztában kell lenni minden magyar reformátusnak azzal, bogy a magunk, a hívek áldozatkészségéből kell ezt az iskolát felállítani és nem számíthatunk állami vagy egyébb segítségre — kivéve külfö’di protestáns hitsorsosaink támogatására — épen azért, hogy az iskola a mienk, a magyar ref. egyházé lehessen. Ez nem lehetetlenség. Szlovenszkón körülbelül 200.000 magyar református él. Képzeljük el, milyen erőt képvisel minden tekintetben egy ilyen csoport nép, ha egy szívvel, egy lélekkel akar valamit megvalósítani. Da — Ide a gyermeket, — s a férfi kinyuj- | tóttá kezét, hogy elvegye tőle. Az asszony ha- J lálos félelemmel, kétségbeeséssel hátrálni kéz- 1 dett. A férj ezt a hallatlan, példátlan vakmerő- \ ségét mindjárt meg is torolta. Öklével bele- j vágott a nő arcába és elkapta tőle a gyér- j meket. Az asszony arcát elöntötte a vér és le- í bukott a földre. Lona mosolyogva nyúlt a j gyermek után. A földön heverő asszonyra rá \ sem nézett. A nyomorult rabszolga, ki még repülni sem tud ? . .. Ennek ez a sorsa ... Ez is jó sors neki. A kis gyermek az imént jól teleszopta magát és most nevetett, gőgicsélt a Lona ölében. Lona arca lassankint elkomolyodott, mig a nevető gyermeket nézte. Önkénytelenül a * földre tévedt pillantása. A nevető, gőgicsélő gyermeknek ott feküdt az édesanyja sárosán, véresen. Lona egyszerre csak rászólt a férjre: — Emeld föl a feleségedet! A férj bambán bámult reá. Hogy ő emeljen föl, hogy ő szolgáljon ki egy nyomorult asszonyt, a tulajdon feleségét. — Nem hallottad, mit mondtam? — csattant föl Lona erős kemény hangon. A férj ijedten talpraállitotta feleségét. Lona az asszony megkínzott, véres arcát nézte. Aztán levett nyakáról egy aranyláncot és odanyujtotta. — Nesze, ezt neked adom a gyermekért. Mindenki bámulta Lona nagylelkűségét. Sohasem volt eddig szokásban az asszonynak fizetni A"gyermeket a férjtől vásárolták s az anyának az ilyen üzletbe beleszólása nem volt. Legföljebb sirhatott, zokoghatott, ha az jól esett neki Lona maga is várta, hogy az asszony majd térdrerogyik és csókolja kezét-lábát nagylelkűségéért. De az asszony, mintha nem is látta volna az aranyláncot, csak a gyermek arcát gondoljak meg azt is, mit jelentene az, ha anyagi erő híján s jövőben vezetők, lelkészek, tanítók nélkül maradna ennyi ezer magyar nép! Mindennapi késlekedés mulasztást jelent! Értesüléseim szerint a theológiai akadémia és a tanítóképző helye még nincsen megállapítva. Három helyet emlegetnek az iskola helyéül, közöttük ott van Komárom is. ügy tudom, a döntés jórészt attól függ, melyik hely, melyik vidék akar éstnd többet áldozni a felállítandó intézetért. Azt kérdezem azért Komárom és vidékének ref. lakosságától, sót az egész magyarságtól : vájjon teljesen mindegy e a mi számunkra, ha az iskola itt Komáromban, vagy az ország másik határán lesz felállítva ? Mindegy-e az a mi egyházunknak, ha itt közvetlen közel képeztetik lelkészeiket és tanítóikat, vagy oda az ország másik végére kell küldeni gyermeaeiket ? Gondolkozzunk csak alaposan rajta, mit jelent egy iskola egy város, egy környék számára?! Vegyük fontolóra, mit jelentene a jelen időben Szlovenszkó egyedüli magyar iskoláját körünkben bírni? Ennek az iskolának Komáromban való elhelyezése nem uj gondolat. Bizonyára sokan emlékeznek még arra az időre, mikor a pápai óéi ref. kollégiumot Komáromba akarták áthelyezni. Emlékeznek arra a versenyre, ami akkor az iskoláért a két város, Komárom és Pápa kö/ött keletkezett. Ez alkalommal Pápa leit a győztes, megtartotta ősi intézetét. Most újra it van az alkalom, Komárom ismét elnyerhet egy főiskolát. Jegyezzük meg, hogy ilyen fontos dolgok elintézésénél sokszor nagyon kicsiny, jelentéktelen tények döntenek. Most is talán majd akkor fogunk feleszmélni, mikor már későn lesz, akkor fogjuk megbánni a mulasztást, amikor már nem lehet rajta segíteni. Jogunk van az intézetet bírni, hiszen Komárom azelőtt is a ref. egyházi élet egyik középpontja volt b Stlovenszkónak is legnagyobb ref. egyházai közé tartozik, a környéken pedig nagy tömegben laknak a ref. hívek. Azonban, ha bírái akarjnk az intézetet, ez kötelességet is jelent Komárom és vidéke ref. lakosságának. Nem voahatjuk ki magunkat, amikor anyagi áldozatról van szó, sőt nekünk kell megmutatni, hogy igenis mi akarjak bírni ezt az iskolát, közöttünk akarjak neveltetni jövendő lelkészeinket és tanítóinkat« Komárom a magyarság végvára, de akarjuk. nézte, amint nevetve, gőgicsélve simul Lonához. — Induljunk, — szólt Lona váliatvonva. De nem tehetett róla, újra, meg újra visszafordult és nézte-nézte az anszonyt, amint ott áll az ajtóban és gyermeke után bámul. Aztán egy fordulóhoz értek és Lona már nem láthatott semmit. Ám a falu végén hirtelen fölkiáltott: — Én nem hirom tovább ... én nem bírom . . . Folyton reám néz . . . A férfiak nem értették mit beszél, de Lona nem is törődött velük. Gyorsan megfordult és visszafutott a faluba. Az asszony még akkor is ott állt az ajtóban és fénytelen, könnytelen szemmel nézett az útra, hol gyermeke eltűnt szeme elől. Az arca még mindig véres volt, de az aranylánc már nem volt nála. Azt a férje már elvette tőle és odaadta fiatalabbik asszonyának, ki még csak három napja volt a házban s ki kövér és rózsás arcú volt. — Itt a gyermeked — szólt Lona és az asszony ölébe tette a csecsemőt — Isten áldjon meg! — Áldjon meg, áldjon meg — mondta utána az asszony és remegett az ajka, a keze, az egész teste. Csak mikor már Lona a sarkon volt, akkor tért magához ás felsikoltott boldogan, mámorosán, felszabadultan. — Áldjon meg és adjon neked éppen ilyen szép és jó gyermeket, mint az enyém. Lona nevetett. Ostoba asszony, ez még azt sem tudja, hogy a repülő asszonynak nem szabad gyermekének lenni. Mert ha valaha gyermeket szül és szoptat, soha többé nem kap erőre fehér szárnya és nem szállhat föl többé magasba, a tiszta kék ég felé. Soha nem simogathatja meg a kis csillagokat, nem játschatik a felhőkkel, nem hallgathatja a hold meséit s nem nézhet szembe a tündöklő, ragyogó nappal. Szabad asszonyból engedelmes feleség.
