Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-06-07 / 69. szám
4. «idai »Komiromi Lapok« 1924. janiqa 7. hogy a magyar református egyház őrtornya, rilágitóbástyája is legyen I A református egyházaknak, egyesületek« nek, mindenekelőtt pedig egyes embereknek kell megmozdulni ebben az ügyben. Na engedjék szeretett magyar Testvéreim kialudni ezt a kis szikrát, mely most kigynltl Hallgassanak csak egy pillanatig szivük dobogására, lelkiismeretük szavára — és azután cselekedjenek ! Vegyék fal a fáklyát, élesszék és induljon meg a nemes verseny a szlovenszkéi reformátusok között. Hírlapokban, magánbeszélgetésekben és ahol esak alkalom nyilik, hozzak fel a kérdést s igyekezzünk minél több barátot, támogatót szerezni református egyházunk e fontos ügyének. Ne rettenjenek meg az áldozattól, ne féljenek — nincsenek egyedül. Nem a saját ügyünkről, dé Isten ügyéről van szó s éppen ezért mindazokra is számíthatunk, kik idegen országokban vallják az ő nevét. Nem fognak ők támasz nélkül hagyni bennünket, csak először nekünk kell megmozdulni, nekünk kell életjelt adni magunkról. Kiáltásunk nem fog a pusztában elveszni, de viszhangra talál s a gyenge kezdetből, de erős akarásból kiszámíthatatlan, elképzelhetetlen eredmények lehetnek ! Erötelenségünk, számbeli gyengeségünk, szegénységünk ne csüggesszen el. A kicsi, mindössze alig 25000 gyülekezeti tagot számláié olasz református, (vagy mint ők magukat nevezik „valdens“) egyháznak előszór ott az Alpok között egy kis községben volt egy kis iskolája, melyben képezték lelkészeiket és tanítóikat. Későbben áthelyezték az intézetet Firenzébe, tavaly pedig külföldi testvéreik segítségével Rómában nyitották meg az ni, hatalmas, modern theológiai fakultást. Homlokzatán ott ragyog az olasz ref. egyház jelvénye : égő gyertya hét csillaggal s körülötte a jelmondat: „Lux lucet in tenebris“ (a világosság világit a sötétben). A mi szomorú jelenünkben is szükség van erre a világitó gyertyára s nekünk is azon kell lenni, hogy ez a gyertya, ez a világitő fáklya: az iskola itt világítson közvetlen kö zelünkben, hogy fényének erejéből annál többet kaphassunk életünk borús, bizonytalan éjjelén... Bloomfield, 1924. májas 15. Böjthe Sándor. repülő tündérből szoptatós anya lesz. Szegény, szomorú szürke kis állat, kinek nem a maga erején fordul meg a sorsa, hanem azon, hogy jó, vagy rossz férfi oldala mellé dobta a végzete. Lona nevetett, de már nem olyan hangosan. S mikor a kék tavak mellé visszatért, már nagyon komoly volt az arca. Mikor társai ujjongó örömkiáltással körülvették, simogatták, csókolták, ő arra a szegény, halvány feketehaju nőre gondolt, amint gyermekét ölébe tartja és mosolyog — és mosolyog, hogy mint szívják el tőle a piros vérét, az erejét, áz egészségét, „az ifjúságát. O szebb volt mindnyájunknál — mondta Lona és elfordult társnőitől. Ott a porban, a sárban, a véres arcával is szebb volt, mint ti, mikor nevettek, kacagtok, örültök, szívtelenül a más gyermekének. Bámulva kérdezték, kiről beszél, mi a baja. Lona csak a fejét rázta és most már csak magának mondta : — Visszahúzott a szemével, kivette a kezemből a gyermekét. Vissza kellett neki adnom, és többet nem is kell nekem más asszony gyermeke, soha-soha többé. Es hiába hozott neki az ura barnafürtös szép kis fiukat, aranyhaju leányokat, Lona csak a fejét rázta : nem kell, egyik sem kell. Vidd vissza az anyjának. Én nem tudok örülni a más gyermekének. A férj nem értette a dolgot és mindenképen jókedvre akatra deríteni Lonát. Lona mintha egy darabig csakugyan vidámabb lett volna. Éjféltájban elrepült társnőivel és csak reggel felé jött meg az urához. De aztán megint csak fáradt és szomorú lett. Nem telt többé öröme a csillagok pajkos tréfáiban, a hold titokzatos szép meséiben, nem kergetőzött a felhőkkel. Lustán pihent odahaza Tanügyi kiállítás. — A polgári fiúiskolában. — Megírtok már több Ízben, bogy a helybeli népoktatási tanintézetek a pünkösdi ünnepek alatt tanügyi kiállítást rendeznek városunkban. Eddig az iskolai ér nyilvános vizsgákkal záródott, — melyeket azonban a pedagógusok többféle szempontból céltalannak találván, eltörültek — ezek a vizsgák bizonyos összeköttetést hoztak létre a szülői ház és az iskola között, az összeköttetésnek ez a faja azonban a vizsgák eltörlésével elmaradt. A most megnyíló tanügyi kiállítás ezen összeköttetés elszakadt fonalát tűzi ismét együvé, azonkívül a társadalom érdeklődését az iskola, a gyermeknevelés és oktatás felé irányítja és a szakembereknek is módot és alkalmat nynjt arra, hogy egymás munkáját meglássák s az összeredmóeyben gyönyörköd' jenek, belőle tanulságot vonhassanak le. Nagyon jó gondolatnak találjuk a kiállítás koncentrálását. Nyolc iskola vesz részt a kiállításon a polg. fiúiskola három nagytermében : az állami elemi iskola, az állami polg. leányiskola, köss. fiú- és leány elemi iskola, a közs. polgári fiúiskola és a süketnéma iskola. Kiállításra kerül a növendékek Írásbeli dolgozatain, rajzain és a női kézimunkákon kívül a slöjd oktatás eredménye: a fiuk anyag- és famnnkái is. Az iskolai oktatásnak ez az ága igen figyelemreméltó és nagy szerepet játszik a jövő nemzedék helyes nevelésében. A fiuk eselekvökészségét, muokakedvét, fantáziáját, fölösleges energiáját felfogj5*, felhasználja, helyes irányba tereli. Különösen a famunka alkalmas erre. Fúró-faragó embert nevel a fiúból s a fúró faragó ember nem lesz káros szenvedélyek rabjává. Ami másnak a kártya, a korcsma, az neki a fűrész a kalapács, a faragókés, az enyv. A fúrás-faragás az a szelep, amelyen keresztül a káros szenvedélyek eltávoznak s derűt, vidámságot, megelégedettséget hozó könnyű, kedves munkássá lesznek. Bámulatos és szinte megható, mit produháltak a gyermekek a slöjd mankókból: egyszerű anyagból, egy-egy szétbontott iádikából, dobozból. Nyers és primitiv munka sokszor, de magában hordja a csiráját annak, amit a gyermek majd felnőtt korában produkálni fog. A kerítésről leszakadt lécet, az eltörött széklábat, kidőlt oldalú fiókot, a levált sjélü sodródeszkát maga fogja kijavítani. Karókat farag, rácsokat készít, ólat állít össze, gyermekeinek játékszereket csinál és megszereti as otthont, ha gyermekkorában mogtannlta kezelni a faragókést és örömét találja benne. A szülőkre hárul a feladat, hogy az iskolát a slöjdoktatás terén támogassák, a gyermek felébredt munkakedvét le ne lohasszák. sőt élesszék, fejlesszék. A kiáliitás pünkösd első napján d. e. 10 órakor nyilik meg s nyitva marad 12-ig, d. u. 2—7 ig. Püukösd hétfőjén 8—12 ig es d. u. 2—7-ig látogatható. Belépődíj nincs, de feliratok figyelmeztetik a közönséget, hogy a szegénygyermekek részére adakozzanak valamicskét. Trencianské Teplice (jlflTOÉíl) természetes forróságu (42° C) kénes hőviz és iszapfürdők. Csúz, köszvény, ischias — — stb. ellen. — — Cgészéüi üzem. Alpesi klíma, fysikai gyógyinfézet, flap! kiadások: kakas, fürdő, ellátás 45 Kc-íól feljebb. Mindennemű felvilágosítások és prospektusok 196 a ffirdőigazgalóságnál. I fi szlmzMi jlimoll kmpL* (Ha majd az uj harangok is elnémulnak.) ügy-e bár furcsa és valósággal paradoxonnák látszik, hogy éppen most irok elnémult harangokról, amikor egymásután érik egymást a harangszentelések, harangavatások. A szomszédos községek között nemes versengés indáit meg, hogy egyik a másikat legyőzze az újonnan beszerzett harangok száma, súlya és szép hangja tekintetében. De nemcsak a szomszédos községek között van ilyen nemes versengés, hanem az egy községben élő felekezetek között is. De mind e nemes versengések dacára az anynyira óhajtott felekezetek közötti békét ezek a harangszentelések sok tekintetben elősegítik, !s a feketehaju, halványarcu asszonyra gondolt, ; látta mosolyát és látta a gyermekét keblére í , tapadva. — Ha egy éjszaka nem repülnék föl a ■ többiekkel, akkor nekem is gyermekem lenne I — suttogta halkan, de aztán halálosan megijedt. í — Megőrültem? Végképpen elveszett az f eszem, az akaratom, a bátorságom. Istenem, de jó is, hogy nem hallotta senki. És mégegyszer mondta! — Ha egy éjszaka nem repülnék ... Az az erős, kemény hang megint reátáraadt: — Rabszolgának lenni ? Tündérből szolgálóvá válni. Szabad lélekből megkötött, másoktól függő, nyomorult, szegény teremtéssé. És megint jött a halk, esdő sóvárgás: — Gyermekem volna. És az uram nem rossz ember. — Gyáva... Hitvány alávaló — szidta az erős, kemény hang. — Hát veled bánni fognak ?. . . Ur voltál, tündér voltál és most. Milyen förtelmes . . . De a másik, a szelíd, esdeklő sóvárgás sem hagyta magát. — Én tőlem kapná az életét, az én halálos kinjaim által jönne ide a földre, az én meleg, piros véremet szopná, az én életem folytatódnék benne. — De melyik életed, — hangzott a válasz — a szabad, a büszke, a bátor, vagy a másik, melyre most készülsz lépni, a hitvány, a gyalázatos, a rabszolga életre. A szelíd hang nem mert felelni. Ám az asszony szeme könnyes volt, két karját kitárta, mintha valakit keblére akarna ölelni. — És azt hiszed, hálás lesz hozzád, jó lesz, a tied marad ? Láttad azt a kis porontyot, hogy mosolygott az öledben, hogy simult hozzád, mig az anyja a porban feküdt véresen. Te odaadod neki azt, ami az életednél is több: a szabadságodat, a függetlenségedet, az embervoltodat és neki sejtelme sem lesz arról, hogy mit áldoztál érte. — De én tudom, de én adom ... — és az asszony szeméből könnyek patakzottak, mig az ajka boldogan mosolygott. Azon éjszaka Lona nem ment el társnőivel repülni. Ott maradt az ura melleit és nem is repült többé soha-soha És soha nem játszott többé a csillagokkal, nem bujkált a felhők között, nem hallgatta a hold meséit és soha többé nem nézett szembe a nappal, bátran, merészen, büszkén. Lonának gyermeke lett, kit etetni, füröszteni, ápolni kellett. És a sok alázatos, apró, kicsinyes munka közepette már szinte alig-alig emlékezett arra, hogy valaha repülni is tudott, önként, magától, kényszer nélkül, mert hiszen a Lona ura jó ember volt, magára vette a szolgálóleányok szürke köntösét és hordta azt testén és lelkén. Csak esténként, ha a repülő asszonyok boldog, vidám, diadalmas kiáltása behallatszott ablakán, akkor komorodott el arca és emelgette karját, mintha meg akarná próbálni, ami immár örökre lehetetlenné vált. Aztán nyugtalan nyöszörgést hallott, felugrott az ágyból és ijedten látta, hogy a gyermek megint ledobott magáról minden takarót. Azután már nem gondolt sem a napra, sem a csillagokra, sem a felhőkre, mert csak egy gondja volt, vájjon nem fázott-e meg a gyermek és nem lesz-p náthás reggelre ... Az asszony még talán tovább is mesélt volna, de észrevette, hogy a kisgyermek már régen alszik. A gyermek még csak három éves volt s igy az asszony bátran beszélhetett neki össze-vissza mindenféle bolondságot, ami az eszébe jutott, vagy szivéből kicsordult.
