Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-02-09 / 18. szám
1924. február 9 Komáromi Lapuik* 3. aid&l II Mk laioeiikisok kaimé Mimin Febr. 17-én d. u. 5 órakor mutatkozik be n&lank a pozsonyi filharmóniai társaság, hogy a komáromi közönség is fogalmat alkothasson magának a szlovák zenei kaltnrárói. A Jókai Egyesület igen szerény viszonyai dacéra is megragadott minden eszközt, hogy alapelveinek megfelelően a hangversenyt megrendezhesse. Minden kulinregyesületnek az a célja, hogy a saját nemzeti kultúrájának fejlesztése és ápolása mellett tárt karokkal fogadja bármely nemzet kulturális egyesületét és sze retettel segítse kultúrájának fejlesztéséh n — igen természetesen & kölcsönösség elve alapján. Békéi- megértéssel és a műrészét sbso’ut tiszta légkörébe való felemelkedéssel tekintünk febr. 17-ike felé, amikor a szlovák filharmonikusokat városunkban üdvözölhetjük. A műsor számait a szláv zeneszerzők reprezentánsainak (Dvcfák-Smetsna) kompozíciói töltik be. Hogy közönségüuk a zenei részt megért hesse, ismertetni kívánjuk a költeményeket, amelyek alapján a müv^k készültek. Az alább kővetkező ismerteiéit a Slovi-nska Filharmónia szlováknyelvü műsorának fordításából merítettük. „Poludnica“. „Déli tündér.“ „Mittagshexe.“ Sytnph. költemény Drofák Antal 108. op. bél. (Erben K. J. köíteméuye nyomán.) A néphagyomány szerint n:mcéak az éjfélnek, de a délnek is megvannak a rossz szellemei, kik déli 11—12 óráig gyakorolják veszedelmes erejüket. Ezeket a nép déli szellemeknek, vagy egyszerűen csak vad asszonyoknak nevezi. — Szegényes szobában ült az anya siró gyermekével. Az snya rákiáit gyermekére: „Hallgass már te cigány gyerek — hallgat, itt a lovícskád, kocsid, játszál 1 Itt a kakasod !“ Azonban minden játék a sarokba repült. Es újra sírás és lárma. Az anya ijesztgette a gyermeket, hogy elhívja a déli tündért. „Gyere déli tündér és vidd el ezt a rossz gyermeket !“ Erre könnyedén nyílik az ajtó és egy halyány, vadarcú sseméiy lép be. Hangja viharhoz hasonlít. „Add ide a gyermeket 1“ „Jézus bocsásd meg bűneimet“-----sikolt fel az anya. Da a déli tündér lassan csúszik az anya felé, aki már alig lélegzik. A gyermeket szorosan ma-A vértesek sem ismerték ezt a kezdetleges harci szerszámot, — Ázsiában nem jártak még — védekezni sem tudtak ellene. Eszeveszetten, össze-vissza kiabállak: — Mi ez ?! Egyik fele hegyes, a másik éles 1 Se sisak, se vért nem véd ellene! . . . És menekültek hanyatt-homlok a Marcai mocsarai közé. Pedig ez ellen sem véd meg semmisem. Minél inkább ki akart vergődni belőle a lovas, annál mélyebbre süiyedt Torkig, szájig. Azután csak a buborék jelezte, hogy többet nem bírt inni, a ki alámerüit. Ekkor, itt és igy esett meg a champagnei ezreddel a szégyen, hogy vizet ivott. Se azelőtt, se azután. És még hozzá pocsolyavizet! Sokat. Gondoskodtak róla az inszurgensek, hogy fulladásig ihassanak. Több, mint a fele odaveszett a fényes, vitéz ezrednek. Hanem az a része, a mely vérpiszkosan, sárosán, gyalog, lóháton kivergődött valahol Kamond tájékán a Marcal mocsarainak „feneketlen akonáiból,“ — kinzó szomjúsággal a torkában, halálos bosszút esküdött mindennek, a mi mocsár- és vizféle. Különösképpen azonban mégsem a mocsaras, vizenyős terepet keresték ezután, hogy bosszujokat kielégíthessék, nem, a viz, a láp világa felé arccal sem fordultak többé — a lankás, dombos hegyvidéket tisztelték meg látogatásukkal, a honnét a fehérhomloku pincék, szőlő-rendek integettek barátságosan. A karakói esata után a champagnei vértesek megmaradt része réme lett a szőlőhegyeknek. A magukkal hozott szomjúságot, — a mit a Marcai iszapjának általuk felfedezett különös sajátsága olthatatlanságig fokozott — csak a bor csillapította némileg. A champagnei fiuk útját fölvert, felgyújtott pincék, bevert, összetört boroshordók jelezték; pusztulás és szárazság, a milyent azóta sem a filoxéra, sem gáfaoz szárítja. A déli tündér közelebb és közelebb megy, már kezeit a gyermek felé nyújtja, erre az anya borzasztó sikoltással ájult&n rogy Össze. E pillanatban delet harangoznak. Az apa visszatér a munkából. Az anyát sikerül felkeltenie, azonban a gyermek megfulladt az anya mellén. .A vízi ember.“ Sjmph. költemény dr.Df«.*ák Antal 107.op.-ból. (Érben K. J. költeménye alapján) A szlovákok és más nemzetek mitológiájában szerepel a vizi ember mint rossz szellem, »ki ha nem tudja magát roegboszulni embereD, bosszút ált s»ját fajtájabeíin is. — A vizi ember egy magas fán ül a tó mellett és énekel, hogy a holdvilág világítson a varrására. Varrta ugyanis ruháját másnapi esküvőjére. B ggel egy leány mosni készül a tóhoz. Az anyja tiltja neki, hogy oda menjen, mert rossz álma volt: leányát öltöztette fehér ruhába és gyöngy díszt látott rajta. Ez gyászt jelent s még hoszá péntek is volt. A iránynak azonban nincs nyugta, yalami erőszakkal hívja a tóhoz és elmegy. Amint bemártja az első darab ruhát, el- I c-ú^zik és beleesik a tóba. A viz bezárul felette ! és a tűi ember örömében nagyot tapsol. Szomorú a c-eud^s, híd g vizi táj, mint : bánat a r méuytel n szívben, A tóben van a | vizi ember tágas Fkása, s aki abba belép, azt | többé senki s- m látja. A vizi emb^r a k [ia ' alatt ül és javítja a hálót. A mosó leány, akit ' elrabolt, most a felesége és énekli elsőszülöttjém-k az felt -tó dalt: „Aludjál gyermekem, te ki akaraton vagy fiam, te motyogsz én ralim, én m-g a bánattól sorvadok, Te felém nyújtod a kezve-kéidet, én meg sz íratnék a sírban pihenői, óit úí a t-mp emunkon, ahol a fekete kereszt emelkedik, hogy édesanyám köztlwbb legyen hozzám Aludjál csak, aludjál kis viaiembírkéra, aludjál csak, le yagy az egyetlen örömöm !“ A vizi ember erre megharagszik, de ez asszony édes szavakkal csititgatja: „Ne haragudj bs vedd rossz néven tőlem, letört, letaposott rózsától. É:etam faját ketté törted. Százszor kértelek, hogy rövid időre engedj át édesanyámhoz, da sohasem hallgattad meg kérésemet.“ A vizi ember végre beleegyezik, hogy nej8 anyjához menjen. „Nem tiltanám neked, de félek a női csalfaságtól. Menj, de hiven tartsd be, amit neked parancsolok. Ne öleld a peronoszpóra nem okozott a hordók, pincék környékén Közeledésük hirére a szőlősgazdák kétségbeesve mondogatták egymásnak: — Jönnek a szomjasak 1 Jön a tatár! Jön a török! . . . A riasztó hir elszaladt Sokoróaljára is, a hol tele pincék jelezték a „tavalyi“ szüret ‘ bőségét. A feipéci községháza előtt csoportokba i verődve tárgyalták komposzesszor uraimék: — j Mit kellene tenni ? í Bozzay Ferenc hites bormester, erősködött. 1 — Be kell hordani minden bort a köz- ; ség pincéjébe! — Igen ám, — vetette ellen Sárossy Mi- j hály — csakhogy erről elkéstünk. Már a gyomoréi pincéket verik, égetik a franciák! Aggódó tekintettel néztek Gyomoré felé. Ott már füstölögtek a pincék. A füst láttára, anélkül, hogy végeztek j volna valamit nemes uraimék, elszontyolodva í szétoszlottak: — Lesz, a mi lesz 1 Hamvay Mihály („aliter Krisbay“) kom- j poszesszor is ballagott hazafelé, busán néze- j getve a gyomoréi dombokról felgomolygó füst- j petrencéket. Tűnődött. Székely vér is csörgedezett ereiben (őse: Krisbay Mihály, feipéci j prédikátor egykor, a gyergyói havasok alól szakadt Sokoróaljára), a mely nem tud olyan könnyen beletörődni a „lesz, a mi lesz“-be! Mert, ha igy volna, bizony felkopnék az álla a székelynek a havasok, a sziklák, a fenyők világában, a hol föld nem ontja tuladunai bőséggel az istenáldást. Ott mindig szükség van nemcsak a nyers erőre, hanem a fejre is, a mit a székely nem is kér soha kölcsön még a zsidó boltostól sem. Hamvay, másként Krisbay uram se fordult senkihez sen, az eszére appellált, szemmé* édesanyádat, asm pedig másvalakit, mert a földi szerelem megöli a földöntúlit. Jöjj viszsza estére a tóba, időt adok a reggeli ima időtől az estéli ima idejéig, a gyermeket pedig megtartom zálogul.“ D* mit ér a viszontlátás ölelés és csók nélkül! A leány szívből öleli anyját egész nap és panaszkodik szomorú sorsa miatt, de fél az estétől. Az anyja vigasztalja: „Ne félj lelkem, ne félj attól a gyilkostól." Eljött az este. A zöld ember ott sétál az udvaron. A leány borzasztóan fél. Az anyja vigasztalja, hogy a vizi embernek a száraz földön nincs felette hatalma. A vizi ember kopog és hivó hangja hallatszik: „Gyere haza asszony, a gyermek sir, etesd meg." De a leány anyja visszautasítja a vizi ember hívását és azt kívánja tőle, hogy hozza el gyermekét és csak azután eteti meg a leánya. Ekkor vad vihar kerekedik a tó felett. A zivatar vészes muzsikájába belevegyfil a keserves gyermeksirás. A leány reszket feleimében, hogy meg kell jelennie férje előtt. Most hirtelen az ajtó mögül zaj hallatszik, valami tompa zuhanással esik a küszöbre. A szegény meggyötört anya homlokán hideg verejték gyöngyözik s amint balsejtelemtől gyötörve feltárja az ajtót, a rémülettől tágra syilt szemek mit látnak? Óh borzalomI . . . Egv emberi Latét fej nélkül s egy fejet test nélkül 1 Smetana Frigyes: Waldstein tábora. Emi a szerző másodiksymphonikus költeménye. Er detii-g úgy tervezte a szerző, hogy Schiller „Wsldstein" cimü költeménye után Írandó két ré-ztt cyklua első része lesz, a második rész „Wald-tein halála" lett volna. Smetana úgy gondolta, hogy „Waldstein táborát“ színházban is lehetne előadói Schiller ily cimü drámájának előjátéka gyanánt A klasszikus trilógiádat ez a része hivatott ecsetelni a világhírű hadvezér táborában összegyűlt vegyes katonanépség tarka és változatos életét és alkalmat adott szerző mesterünknek a zenei eszközök kiífjlesztéiére egyes epizódok leírásánál. Halljuk a lovak dobogását, duda-zenét, kapucinus prédikációját, meg-megzavarya a féktelen nép-ég hahótájától, éjjeli őrség harsány kiáltozásait stb. Saját állítása szerint iparkodott már itt Smetana nemzeti jelleget adni a zenéjének, ami eléggé sikerült is. A művet 1859 január 4 én fejezte be a mestsr, életének 35 éyébn, Göteborgban. Ugyanazon ben a francia szomjasakkal, a kik elpusztítással fenyegették sok, drága, jó borát. Törte egy kicsit az eszét és hirtelen, mintha a fölgyujtott pincék lángja világosságot gyújtott volna agyában, fölviőult az arca. Homlokára bökött: — Feipéci bort ugyan nem isztok szomjasak. És nem ment haza, hanem meggyorsított léptekkel föl a hegyre. Bent a hegyben, gyepü-hosszat és feljebb is, a jó s ép hajlékok között, kiveszett szőlők végében kifolyt szemű, üres, rozzant pincék haldokoltak, várták, hogy végkép felborítsa őket egy szélvihar. Krisbay Hamvay Mihály ezeket járta sorra s a hogy ellépett az eresz alól, láng csapott föl a tetőn. Meggyujtotta valamennyit. A saját pincéje ajtaját pedig beverte, széthasogatta, néhány rossz hordót öszszetört, dongadarabjait kiszórta a hajlék elé, — mint a francia szomjasak szokták. Azután, mint a ki dolgát igen jól végezte, fölhuzódott a pince padlására. Várta a franciákat. Nem hiába. A szomjasak csakhamar jöttek. De a hegy-gyepünél megtorpantak: — Égnek a pincék! — mondták savanyu ábrázattal. — Itt már jártak a kamerádok, a champagnei fiuk közül. . . Biztos, a másik svadrony . . . Menjünk odébb! . . . És elügettek — Pannonhalma felé. A barátok pincéjében talán még nem jártak a kamerádok . . . Krisbay Hamvay Mihály pedig lekászmálódott a padlásról, teleszivta a vászonkorsót, azután kiült a pince elé. — Marcal-iszap való csak nektek, nem feipéci bor! ... — dohogta és nagyot húzott a kékes-fehéren csillogó nedűből.
