Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)
1923-03-10 / 30. szám
4. oldal. »Komaromi Lapok« 1923. március 10. resnak megvannak azok a szervei, amelyek ezt edddig is intézték. Tehát a közigazgatás egyszerűsítésének vannak olyan akadályai, amelyeket elhárítani nem igen lehet. Már pádig a város kiadási tehertételeinek csökkentése csak az adminisztráció átcsoportositása utján remélhető. Sem az anyag árak, sem a munkabérek nem men- ! tek annyira vissza, hogy a pótadó leszállítása ezen az alapon volna megkísérelhető. Azután a városnak munkái ugyanolyan mértékben megmaradtak és fenuállanak ma is, naint azok a múltban megvoltak. A közegészségügy, köztisztaság, gazdálkodás változatlan keretekben és csapáson folyik tovább. Esetleg ez üzemekben lehetne valamelyes j megtakarítást végozűi a munkaerő gazdaságos > kihasználása révén, de ez nem jelent annyit, j amennyit sokan várnak tőle; a bérbeadás mellett j törnek 'ándzsát sokan, de szem elöl tévesztik azt, hogy a város háztartása milyen szerves ; összefüggésben áll az üzemekkel és ez a ; kapcsolat ennek hátránya nélkül alig bont- i ható fel. A bevételek fokozása egyedül és kizárólag az adózás egyenlő és igazságos megosztása utján volna elérhető. A mai adózás egyenlőtlen és igazságtalan. A város lakosságának széles rétegei nem járulnak a város közterheihez és csak mint fogyasztók jelentkeznek. Sem az állami tisztviselők, sem a keresettel biré munkások községi pótlékokat nem fizetnek, csak állami adókat. A fogyasztási adók községi járulékaihoz a fogyasztás révén hozzájárulnak ugyan, de ez niyellálé-iik a reá fordított kiadásokkal és a városnak nagyobb jövedelmet nem hajt. Minden teher a házon, a földön, az ipar és kereskedelem keresetén nyugszik. Ezek az osztályok ma összeroppanva a rájuk nehezedő terhektől, nem bírják az eddigi iramot és kifulladva állanak félre a versenyfutásból. Gondolkozni kell e felett a jelenség felett komolyan, igen komolyan, és a város közteherviselő polgárságának tehermentesítése egyik ltgnagyobb feladata a város pénzügyi politikájának. Ezek a terhek ezekben a méretekben és alakjukban sokáig meg nem maradhatnak, mert agyonnyomják a város pénzügyi helyzetét és azzal együtt a város közteherviselő lakosságát is. _______ Bajok az illetőség körül. Soha annyi baj nem volt még az illetőseggel, mint most. Útlevélhez, leszereléshez beköltözéshez, kiköltözéshez, kórházi ápoláshoz, fizetéshez, nyugdíjhoz, segélyhez, pályázathoz, alkalmazáshoz, közszállitáshoz, aj; nlaihoz, vizsga letételéhez, bármiféle folyamodáshoz illetőségi bizonyitváuy kell. Legközelebb talán már vasúti jegyet váltani, sőt léiekzetet venni sem lehet illetőségi bizonyitváuy nélkül. Nincs olyan elképzelhető kérvény valamely hatósághoz, amelynek elintézése meg ne akadhatna már az első lépésnél az illetőség miatt. Mar pedig illetősége ugyan mindenkinek van, kell hogy legyen valahol, hanem illetőségi bizonyítványa annál kevesebb embernek van és ezt megszerezni, megkapni most nagyon nehéz, gya&ran lehetetlen is. A békeszerződésnek az illetőségi kérdésben nagyon szűkkeblű rendelkezéseit az itteni törvények és rendeletek még szigorúbbakká teszik s a hatóságok megszorító magyarázata nemcsak jogbizonytalanságot teremt e téren, hanem rengeteg sok időt, ide-oda futkosást, kilincselést, zavart, boszankodást és természetesen sok sok költséget okoz a közönségnek s az alsóbb fokú hatóságokat rengeteg sok eredménytelen munkával terheli meg. A bürokratizmus azonban az illetőségi ügyekben annyira átragadt már a iegalsóbb hatóságokra is, hogy sok esetben nemcsak méltányos igényei a közönségnek szenvednek kárt miatta, hanem a legigazságosabb érdek is háttérbe szorul vagy csak hosszú idő muíva nyer kielégítést. Emberek, akik évtizedek óta itt közhivatali szolgálatban állottak, akiket itt soroztak a város hadjutaléka javára, akiknek ügyében az itteni gyámhatóság járt ei az illetőséget már korábban megállapítva, nem ismertetnek el itteni illetőségűnek, mert nem itt születtek. Soknak fizetése vagy nyugdija, gyári alkalmazása, sovány kenyere függ ettől, özvegyek, akik régi helybeli családból származnak és évtizedek előtt ideköltözött férfivel kötöttek annak idején házasságot, illetőségé kétségbe vouatik, mert az elhalt férj nem itt született, babár közel félszázadon át itt hivátaioskodtaK. Évtizedekre viszszamenőleg adókönyveket keil bemutatni, holott ezeket a legritkább ember gyűjtötte össze hosszú időn át, örült, ha ki tadta fizetni az adóját. Sőt az egész illetőségi ügy sem volt ilyen fontos még tiz évvel ezelőtL. Még olyan eset is fordult elő, hogy egy asszony, akinek fiát besorozták s taftán e hónapban be kell rukkolnia, a múlt hónapban nem kaphatott illetőségi bizonyítványt. Csakhogy a besorozáshoz és az adófizetéshez nem kívánnak illetőségi bizonyítványt. Ezt a kettőt megteheti bárki, sőt meg is kei) tennie, ha nem is kétségtelen az itteni illetősége. Az a feneketlen hivatali szőrszálhasogatás persze, mely az illetékességi ügyekben uralkodik, elsősorban a szegény népet sajtja legjobban, amelynek igen nehezére esik a sok okmánybélyeg és kiállítási díj megfizetése és legkevésbbó tájékozott abban, miként kall jogait védeni. Ha már a feisőbb hatóságok megkövetelik az illetőség igazolását majduem mindenféle ügyben, legalább a helyi hatóságok igyekeznének segíteni az érdekelteken, akiknek viszonyait nekik keli legjobban ismerni és akkor járnak ei -helyesen, ha nem akadályok gördítésével, de azok elhárításával igyekeznek kezelni azeffajta ügyeket. A közönségben hamar feltámad az az unos-untig ismételt gondolat, hogy nem a felek vannak a hivatal miatt, hanem a hivatalok vaunak a felek miatt. —c. Az utak járhatatlanok Csallóközben, viz borítja az úttesteket é* fél - í méteres sárüan dagaszt a kocsikerék, mely ( agyáig sülyed el a kátyúban. Távol áll töiüuk, hogy ezért a hivatalokat tegyük felelőssé, mm tudjuk, hogy az időjárásért senki sem felelős. De a felelősséget közvetve mégis meg kell állapítanánk a Kővetkező tények alapján. Az időjárás csakugyan sárt, vizet, kátyolokat rakott az .utakra. De azok az utak, amelyekről szó van, nem ma lettek rosszak, hanem azok már évek óta, legalább is 3—4 év óta nem láttak mérnököt és főként fedőanyagit. Az utakat nem lehet úgy karbuntartani, hogy az utkaparó leereszti azokról a vizet és a böjti szelek kiszárítják azokat. Akkor következnék az utkaparók másik munkája, a göröngyök elegyengetése és a gödrök kitöltése, a fedöanyag elteregetése. Es az ami pár év óta nem történt meg és ez az, aminek a levét isszuk most. Tudjuk, hogy most pillanatnyilag nem lehet az utak állapotán segíteni, mert erre nincs mód. De viszont a közönség — 130% 1 pótadó ellenében — talán mégis várhatna, vagy elvárhatna valamit ebben az irányban, tóttá szemeit és figyelt: szive helyén már csak a szive volt s körötte minden: a fényképek kivilágló passzpartüi is csak az elmúlást jelezték neki. A messze végtelen közeinek tűnt és a közel elveszett előle. Jogén Sztepanovics a sötétbe figyelt. Figyelte: hogyan csatáznak az egykori kuriás emlékek a tegnapi színes emlékekkel, melyek egyre egyre színesebbek lettek, aztán virgoncul egy panaszos, száműzés románccá halványultak . . . mintha Harussza dalolta volna. Elhalkult benne mindenki, valaki a közelében maradt: Marussza és egy érzés, mely mintha azt mondta volna: a ta életad így is, úgy is hibás egy élet . . . Rettentően fázott; szerette volna, ha Marussza most biztatgatja, ha hívná, ha hajnalig mesélne az Usajkáról, a nyárfáról, meg a lorabzugásról . . . — Marussza, én mondanék valamit, — kezdte halkan és felállva a sezlónhoz lépett, ráült s lehajolva odatette arcát az asszonyé mellé — szeretsz? — Nagyon 1 Olyan nagyon, hogy ha itt vagy, rád sem kell néznem s folyton rádgondolok — szakgatta fáradtan az idegen asszony. — Marussza! Éu meggondoltam a dolgot s ha néhány napig vársz, míg az ügyeimet elintézem hát . . . hát . . . veled magyek! — remegte a férj s mint báb, — melynek utolsó zsinórja is elszakadt, — az asszony ölébe hullt. — Győztem!? — röppent hitetlenkedve az asszony hangja s palástolatlau vad örömében, az éji sötétben újra és újra magához ölelte férjét. Két hét malva boldog pompázá&sai ült Marussza a szomorú Jogén Sztepanovics mellett s vonatuk rohant a feketeországba, az Uaajka felé . . . Az anyám! Hallod? az anyám! — vijjogta és j most egyszerre száz hurt érzett szivéről lepat- ■ tanni. — Tudtam, tudtam, hogy ma ide fog ) osonnia fekete-ország! Ta .,. fekete- ország j fekete ördöge .. . hát menj! — Most hívnod kellene és megbocsájta- j nőd — szólt az idegen asszony és felállva | hossza, vont léptekkel a sezlónhoz közeledett, j ott elfogta az asszonyi hisztéria s görcsös zokogással rádőlt a sezlónra. — Megfogott az átok, mert elhoztalak. — Én magam jöttem s magam megyek — tagolta dacosan az idegen asszony, aztán felzogokva igy folytatta: — Nem birokitt élni! Te mondtad,hogy J okos vagyok ... Oh! Jogén Sztepanovics,nem I érzed, hogy ehhez az okossághoz a steppék ! kellettnek ... — Meg a bagariaszag, meg, hogy a belső \ finomságodat védd, egy csomó káromkodó pa raszttal veszed körül magadat. . . replikáit» szenvedve a férj. — Illetlenségből ne szakíts félbe! — Te fogoly voltál, mikor én szabad voltam, mest te i vagy szabad és én fogoly vagyok ! Tőlem vársz kíméletet? Emlékezz csak, Jogén Sztepanovics mikor egy estefelé felénk vándoroltál kiéhezve, elfáradva, lecsüggedve és az volt a szándékod, j ha estig célhoz nem érsz, az ördögnek adod a lelkedet: felakasztod magad, hogy a tested megpihenjen. De a Mindenható segítő keze hozzánk vezetett. Nikitoff, a hü szolga volt az udvarban, mert fát vágott az esti vacsorához. Megsajnáltad az öreget és te a koldus, az erőtlen a hontalan ember kivetted kezéből a baltát. Favágás után a konyhába kerültél, Sura megkedvelt és igy nálunk mmradtái. Éjjel — mikor a nyári zápor tovaszökelt — a veranda előtt motoszkálást hallottam, abbahagytam a regényolvasást, hogy leteringetézzem azt, aki az ábrándozásaimat zavarja. Mikor loppal kinéztem az ablakon, egy toproagyos alakot láttam az egyik fa alatt ülni, aki szemeivel az égre nézett, mintha imádkozott volna — te voltál! oh, Jogén Sztepanovics! Abban a pillanatban váltam én orosszá — nagy, utánozhatatlan érző orosszá — s az ágyamhoz lépve, odavágtam a papirregényt és reggelig űzött, könnyastetett a te élő regényed. Másnap szóltam az apámnak és maga mellé vett, ami annyit jelentett, hogy mellettem vagy ... — Marassza! , — Nem Jegéu Stepanovics, nem akarok mindent elismételni, mert ha ezekre gondolok, fajomnak minden ragaszkodását tűbe fűzött fonálnak képzelem és hozzám öltögetiek, pedig ta itthon vagy.... — Maradj itt te is Marussza: — Nem bírok: megfulladok, bár érsom, hogy újra halálosan szeretlek, hogy ott hiányozni fogsz és ha kereslek majd, de nem talállak, ha senkit sem találok, ha a forradalom mindent és mindenkit elvitt, rád fogok gondoini, mikor lecsüggedten uj imákat morzsolva, az erdőbe futok . .. Valahonnan messziről, a távoli mezőkről szénaillatos langyos szellő ömlött a szobába. A függöny is msglebbent és ez a hófehér hömpölygés sajátos hatással volt Jogén Sztepanovicsra; inogni kezdett. Az áttellenes ablak hirtelen elsösétült; az óra egyet koppant és a meglepett legyek zümmögve sírva, kiiveitek az ablakon. Jogén Sztepanovics utánuk bámult, mert érezte, hogy ezek a legyek is elvittek valamit tóle ... A széke is idegenül meredt alatta; a lába a más lábának tűnt, ahogy ólmos kezét ráfektette. És a sötétség is ijesztően tolult feléje; összeszoritotta a torkát, átkötötte a testét, a lelkét . . . szemehéja aláhany&tlott, mintha meghalt volna . . . Aztán valami vad, külső intés felrázta, felnyi-
