Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)
1922-07-22 / 87. szám
'*'22. iiiliuR 22. 3. oldal. „Kom&romi Lapok“ területeket elszakítottak, majd oktalan módon a danzigi korridor létesítésével Németországot kettévágták. Cikke végén Nitti rámutat arra a tényre, hogy Európában ma több ember áli fegyverben, mint a háború előtt. Ha az Egyesült-Államok meggyőződést szereztek arról az igazi veszedelemről, amely Európán keresztül az egész világot fenyegeti és arról, hogy ez veszély kizáróan a jóvátételek ostoba rendszeréből indul ki, úgy ez már nagy haladást jelentene az oktalan rendszer megdöntése szempontjából. Shaw Bernáttal pedig Alfred Kerr a Berliner Tageblatt külön tudósítója, aki Angliából most visszatért, folytatott beszélgetést és a következőket mondotta: Nem nagy művészet a háború alatt kormányozni, amikor a legfőbb elv a háború folytatása. Lloyd George ilyenkor kormányzott és ilyen embereket, mint ő és Ciemenceau nyomban a háború után valamelyik Szent Ilonára kellene száműzni. A versaillesi szerződi s egyenesen nevetséges a maga teljesithetetlenségébén. Franciaország és Angolország viszonya rosszabb, mint bármikor Waterlo óta. Egész Európa máma már igy gondolkozik, csak Poiocarét és a benue vakon bizó Franciaországot nem lehet erről meggyőzni. Erre nem kell fényesebb bizonyíték, mint az a hir, ante lyet a Daily Mailben olvasunk s mely szerint Poincaré Lloyd George előtt hangoztatni fogja ▼érkezését, 4‘. általános garanciaszerződést kell létrehozni, hogy Franciaországot megvédje az esetleges támadás ellen, 5. nemzetközi kölcsönt kell létrehozni, főleg Franciaország javára, 6. Németországot fel kell venni a népszövetségbe és meg kell tenni a népszövetségi tanács tagjává is. ■ Útlevél uisumot minden államba a leggyorsabban és legolcsóbban megszerzek. Vidéki megbízásokat a leggyorsabban elintézek, miután hetenkint háromszor megy küldönc Prágába kijárási dij 35 korona. | am: hászló Zsigmond Bralisiaua (Pozsony) Széplak-u 12. sz. A délszláv Besses, ama követelését, hogy Németország, ha mora tóriumot «kar kapni, nyilvánosan jelentse ki, hogy pénzügyi csődbe került és hogy ezt a csődöt saját vétke idézte elő. A szövetségesek akkor a versaiiiesi szerződés idevágó rendelkezései alapjáu abban a helyzetben lesznek, hogy katonai, gazdasági és pénzügyi kényszerintézkedésedet tegyenek Németország ellen, melyeket Poincrré szükségesnek tart, főleg a hatásos pénzügyi ellenőrzés biztosítására. Poincaré továbbá nyomatékkai követelni fogj t, a garanciális bizo tság jogkörének további kitágítását. Poincaré ezekkel a kívánságaival Lloyd G-tíorgenál alighanem süket fülekre fog találni, mert a Lloyd Gaorgelioz közelálló Daily Chronicle Európa gazdasági újjászervezését és javaslatait a következő hat pontban foglalja össze: 1. Anglia engedje el Franciaország vele szemben fennálló tartozását, 2. Franciaország járuljon hozzá a jóvátételi követelésnek 250 mi’lió fontra való leszállításához, 3. Franciaország ratifikálja a washingtoni egyezményt és még megállapítandó mértékre csökkenti fagyakit Nincsicsnek neveznek, nyilatkozott a nemzeti kisebbségekről, akik közül szerinti különösen a magyarok elégedetlenek. Pedig — szól a külügyminiszter — mi a magyar kisebbségeknek a trianoni békeszerződésben bizosúott minden jogát tiszteletben tartjuk. A magyaroknak megvannak az iskoláik és kulturá is téren is teljes egyenjogúságot élveznek, óh ez a szólam roppant ismerős, mintha mi is ezt hallanánk mar negyedik esztendeje. Nálunk5“Benesnek hívják a Nincsics és Pasics uraságokat és egy személyben garantálja teljes egyenjogosságunkat és kisebbségi jogainkat, meiyek „él vezetőbe“ kezdünk belepusztulni. Benes kollégája azonban kissé őszintébb, igy folytatja: Mihelyt a belső állapotok teljesen konszolidálódtak, a magyarok politikailag is ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a szerbek, horvátok vagy szlovének. Elvünk: okos politikát folytatni a nemzetiségekkel szemben. Nem akarunk ellenséges polgárosat nevelni belőlük, hanem azt akarjuk, hogy itt éppen olyan jól érezzék magukat, mint nemzeti államunkban. A súlyos belpolitikai helyz t nem engedte meg eddig, hogy mindenben úgy járjuuk el a nemzetiségekkel, mint szerettük volna. így szól Nincsics nyilatkozata, melyből sok érdekes dolgot lehet kiolvasni. Világos fogalmazásából kiderül, hogy konszolidáció dolgában az SHS. állam is messze van még és a magyarok uem élvezik ugyanazokat a jogokat mint a szerbek, horvátok, szlovének. Sőt azt is tudjuk, hogy a horvátok politikai jogai sem olyanok, amelyek őket kielégítenék, mert akkor nem akarnának nyíltan is elszakadni a szerbektől, akik az erőszak jogával kormányoztak eddig. Hát mit szóljanak ugyanakkor a magyarok, akik a capitis deminutió bélyegével terhelten kerültek a megnövekedett állam kereteibe akaratuk ellenére, Kiszolgáltatva az egykori ellenség kényekedvének! Ámde Nincsics nyilatkozatából mégis tanalhatnának a mi politikusaink: van benne áltamférfiu előrelátás és bizonyos mérséklet. Okos politika a nemzetiségekkel szemben és nem akarunk ellenséges polgárokat nevelni belőlük, hangzik el egy balkáni állam külügyminisztere ajkairól. Mintha ott déiea mégis a a megértés szellője kezdene fujdogálni. Nem ismerjük e kijelentésnek gyakorlati értékét s akkor, amikor polgárok százait fogdos.-;ák össze és toloncolják a határra, hűvös óvatossággal kell fogadnunk. A szerb kulügyér beismeri azt, hogy a súlyos belpolitikai helyzet nem engedi azt, hogy mindenben úgy járjon el a nemzetiségekkel szemben, mint azt a kormány szerette volna. A diplomáéit nyelvén járatosak tudják, hogy ez lefordítva mit jelent: börtönt, kiutasításokat, politikai és szabadságjogoktól való megfosztást, tisztviselők, rendőrök basáskodását zaklatásokat, személyes szabadság és magánvagyon védtelen kiszolgáltatását. A kormánynak hallgatólagos elismerése a jogok konfískálásáról, de egyúttal ennek meutegetése is, mosakodás a külföldi közvélemény előtt, amely megelégelte a nemzeti kisebbségek elnyomását az utódállamodban. Benes még nem tart ottan, ahol Nincsics. Ő még a „si fecisti nega“ a letagadás álláspontján ált. Ámde a tagadással szemben ott emelkedik a bizonyítékok halmaza. Európa gyanús szemekkel vizsgálja, hogyan is festenek a mi kisebbségi jogaink, melyeknek „teljes élvezetében“ vagyunk. Panaszainkkal eddig — naivul hiszékeny magyarok — a kormányhatóságokat kerestük föl. A kormányhatóságok elfogulatlan pártatlanságába vetett hitünk azon bau teljesen megszűnt és maradt volna a parsolygását és balkezén ott volt a simára kopott karikagyűrű, s keblén ott volt az a kis meda jion s abban egy barna hajfürt . . . Az öreg mester lelke boldog emlékezéssel szállt vissza az elmúlt időkbe. Istenem, mikor is volt az? Több, mint hatvan évvel ezelőtt. Tavasz volt s búcsú volt a Ferencvárosban; akkor beszéltek egymással először. Aztán, mikor a fiatal mester megkérte az öregektöí az Erzsiké kezét, milyen nagy dolog volt az, akkor! Milyen kedves volt az első kis lakás, s a kis műhely! És mikor aztán ezt a nagy házat építették, hét lépcsővel fel a tornácra, ... És az anyus mély, barna szemeiben az utolsó pillantásig mindig milyen csodálatosan szelíd, derült s meleg sugarak fénylettek! Az öreg Martin mester boldogan elszundikált a napsütésben. * Az ifjabb mester hiába kilincselt & hivatalokban, nem engedhették meg, hogy az anyus megtarthassa eddigi helyét, mert a parcellákat másként akarták beosztani és épen ott, ahol az anyus sirja van, széles kocsiutat kell esinálni. Óh, hogy az élők még a holtakat sem hagyják békében. Az ifjabb mestert nagyon bántotta a dolog, főleg az apja miatt. Hogy mondja meg a szegény öregnek, akinek elgyengült testében alig-alig pislogott az élet, hogy anyus haló porait mégis meg kell zavarni ?! Borzasztó dolog az örök nyugalomnak megcsúfolása, legkivált az olyan előtt, akinek a földi útja már a sirhoz ért! Az ifjabb mester napokig úgy jött-ment, tett-iett, hogy valahogy szóba ne kerüljön a dolog. Egy nap azonban az öreg mester igy szólt a fiához: — István, ha még nem végeztél volna anyus dolgában, jobb szeretném — ha semmit j sem tennél! — Miért, apám ? — Hát, István, ha már elrendelték a dolgot — akkor megláthatom őt megint! Olyan régen vágytam már an a, hogy újra lássam! István egy darabig nem tudt«, hogy mit szóljon, de aztán abban reménykedve, hogy talán sikerül apját majd rávenni arra, hogy a sirbontáskor ne menjen ki a temetőbe, ráhagyta az öregre: — Amint akarod, apám. Akkor hát csak véghez kell vitetni a dolgot mielőbb. — Hát csak mielőbb fiam! Da mellette megvedd ám az én sírhelyemet is ! . . . Ettől kezdve az öreg nap nap után türelmetlenül sürgette a dolog. István egy nap azzal jött ház», hogy holnap reggel megtörténik az áthelyezés. — pe, azt gondoljuk, apám, hogy jobb enne, ha apám itthon maradna. Nagyon feltalálja majd izgatni a dolgot, kímélje magát, apám, legalább a mi kedvünkért! Ott leszünk mi gyerekek, az unokák, apám helyett is! Az öreg hallani sem akart erről. — Nem, nem fiam! Hogyis gondolhattok már ilyet? Hiszen én alig várom már, hogy az anyust megint láthassam! Hasztalan volt minden gyöngéd beszéd, minden kedves rábeszéls. Másnap reggel az öreg mester a fiával s a menyével kocsin kiment a temetőbe. Az anyus sírjánál ott voltak már a többi gyerekek, az unokák, s a dédunokák, mind. Mikor Istvánek megérkeztek az öreggel, a sírásók nagy erővel nekifogtak a munkának. Az öreg mestert két felnőtt unokája gyöngéden karonfogta s úgy álltak vele a sírtól néhány lépésnyire. Két fiatal sudár nyárfa között egy elkorhadt füzfacsonk. Mikor a sírásók lejutottak a sir fenekére, az egyik odaszólt nz ifjabb mesternek: — Ott vagyunk! Megvan kérem! lstváa belenézett a sirba. Semmi egyebet nem látott, csak egy barna koponyát; ugylátszik a többi csontok és a koporsó deszkái régen porrá lettek. A koponya sötét szemüregei kísértetiesen meredtek az ég felé. István megremegett és megtántorodott. — Látni már? — kérdezte halkan az öreg. — Most mar megnézhetem én is. A megrendült unokák közelebb vezették az öreget a felbontott s’rhoz. Felálltak a földhányásra. Az öreg karjaikra támaszkodva előrehnjolt s belenézett a sötét sirverembe. Kimeresztette a szemeit, nézett, nézett, s aztán valami átszellemült boldog mosollyal az arcán, fejével kétszer, háromszor üdvözletét intett a sir mélye felé. Azután megrogytak a térdei, kimerültén reszketni kezdett. Gyöngéden felfogták s feltették a kocsiba, s a szomorú dolog véghezvitelét a többi atyafiakra hagyván, lstvánék hazasiettek vele. Az utón nem szólt az öreg semmit. Kimerültén pihegett. Otthou ágyat bontottak neki. — Jobb lesz apám, ha lefekszik. Megviseli az embert az ilyen . . . Nem tagadom, én is megrendültem! • — Nem, nem, csak az udvarra ülök ki, ahogy szoktam, a napra! Az öreg kiült a rendes helyére a kút mellé. Ott összeszedte magát valamennyire s még ö kezdte meg a beszédet. — Örülök, hogy láttam és láthattam, hogy most is olyan, de most is szakasztott olyan, a milyen volt! Ugy-e, nem változott meg Semmit! A haja olyan sima maradt, mint amilyen volt, emikor elment! A két kis gödör az arcáján, most is olyan mint lánykorában volt!
