Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)
1922-08-19 / 99. szám
f s 2. oldal. Az itt kővetkező részét a miniszter nyilatkozatának szintén megszívlelendőnek tartjuk a mi illetékesein^ számára, mert itt a magyar könyvről van szó, elsősorban pedig az iskolakönyvekről. — Nekem semmi kifogásom a magyar könyvek behozatala ellen — mondta a miniszter. Ez tulajdonképen Vaitoianu miniszter reszortja s erre a kérdésre annak idején ő meg is felelt. Teljesen osztom azt a nézetét, hogy minden erőnkkel közdenünk kell az államellenes pamflettek és lapok befurakodása ellen, melyekben ellenségeink illoyalitása már nem ismer határt. — Ami az iskolakönyvéket illeti, semmi kifogásunk az ellen, hogy Magyarországból hozzák be azokat Erdély számára azzal a fentartással, hogy ezek az iskolakönyvek a román szellemre semminemű káros hatást ne gyakoroljanak. Különben a könyvek kérdését a minisztertanács* elő’ fogom terjeszteni, amint a miniszterek visszatérnek kőrútjukról s annak idején bővebben fogok erről nyilatkozni. Ugyanezek a problémák nálunk még fokozottabb mértékben vannak meg, de itt még csak egy megnyugtató nyilatkozatot sem lehet hallani. Mudrony után Bazovszky fejti ki — szokatlanul éles és világos képet rajzolva a szlovákság és a kisebbségek együtt-, működéséről — a szlovák belpolitika irányelveit. Bazovszky gyakorlati politikus, aki számol azzal a ténnyel, hogy igazi konszolidáció csak benső nyugalom és harmouikus munka mellett lehetséges. A centralizmus mai minden népjogok elnyomó politikája nem teremtheti meg azt az atmoszférát, amely az épitőmunkához szükséges, mart a lelkek nyugalmát erőszakkal biztosítani nem lehet. Bazovszky megállspitása, hogy gazdasági éidekeink teljesen azonosak, minden gondolkozó embernek helyeslésével találkozik. Óriási tévedés lenne, ha azt hinné valaki, hogy külön magyar és külön szlovák közgazdasági életet lehetne teremteni. Ez éppen olyan lehetetlen, mint az, hogy egy testben kétféle vérkeringés legyen. „A szlovák gyomornak éppen annyi kenyérre van szüksége, mint a magyar vagy német gyomornak. A szlovák épp agy fázik télen, mint a magyar. Egy szóval: Szlovenszkó valamennyi polgárának közösek a gazdasági érdekei.* Zádorla (Székeli) János. Irta: Takáts Sándor. Ha igaz az, hogy a nagyobb kultúra az egyetlen, a mivel az idegen nemzetiségeket magunkhoz édesgethetjük: akkor a XVI. században a magyar szellemnek, a magyar kultúrának igen magas szinvonaion kellett állnia, a nemzeti életnek nagyon virágoznia kellett; mert a magyarosodás egyetlen században se folyt oly nagy mértékben, mint a XVI. században. Éz a magyarosodás tűzhelyei nem. a városaink voltak, hanem a végházak és az urak kastélyai! A magyar vitézlő nép élete és lelkesedése ezreket és ezreket nyert meg ügyüknek; ezreket |és ez reket magyarosított meg. A magyar végházak katonái adták a vitézségről a példát, az emberségről a formát. Az éhező és rongyos végbeliek vigan haltak meg hazájukért. Ezek az emberek, a veszedelem fiai, hangoztatták: »Szegény megnyomorodott maradék Magyarországnak, az mi édes hazánknak szüksége kéváDja vérünk hullását.« Az uralkodóháznak és a bécsi kormányszékeknek szemében a magyar katona mindig tüske volt. Bár a magyar vér olcsó volt, mégsem kellett nekik. A magyar katona jobban harcolt, mint bármelyik idegen nép, de azért a magyart fizették legrosszabban. Tisztjeink kitünően értették a törökkel való hadakozás módját, de az uralkodók a vezetést mégis mindig olyan idegenekre bízták, a kik törököt soha sem láttak. A szegény magyar végbeli vitézeket rongyban csühődő koldusokká tették, de kétkézzel fogadták a beözönlő rácokat és a Horvát-Szlavonországot elárasztó vad vlachokat. Ezeknek r Komáromi Lapok< 1922. augusztus 19. Ez olyan megállapítás, amelyet megcáfolni nem lehet. Bazovszky tehát helyes alapból indul ki és vonja le további következtetéseit. Annak előrebocsájtásával, hogy a szlo vákság kulturális programmja nem azonos a kisebbségekével, kijelenti, hogy ez nem zárja ki azt, hogy a szlovákság kulturális programmját ne lehelne a szlovenszkói kisebbségek kulturális programmjával párhuzamosan, egész simán keresztülvinni. Minden magyar ember helyeslésével találkoznak ezek a becsületesen hangzó és bizonyára őszinte szavak. Előfeltételül azt köti ki, hogy senki ne akadályozza a szlovákság nemzeti szempontból való szabad fejlődését, ügy találjuk, hogy ezek a szavak s a bennük rejlő burkolt szemrehányás nem felénk van irányítva — mi a szlovák testvéreink nemzetiségét és kultúráját mai megkötött és szomorú helyzetünkben igazán nem fenyegethetjük és veszély sztethetjüíí — hanem Prága felé. ... bár készek vagyunk nyelvi és nemzeti jogaink védelmében a végsőkig harcolni, a másnyelvü polgárokat semmiesetre sem akarjuk azonban nemzetiségi jelleg üktől megfosztani. Okos és bölcs szavak ezek és a megértésnek régóta várt hírmondói. Mindez azonban Bazovszky szerint és a mi hitünk szerint is, csak a szlovák autonómia keretében valósulhat meg. A Srobár-Micsura éra és felfogás erre igazán nem volna alkalmas. A propogacsna kancellária csakugyan nem kultúrintézmény, ezt talán már Srobar is elismeri, valamint az sem lehet helyes szociális felfogás, hogy az itt folyó közmunkákhoz messze idegenből hoznak munkásokat, holott itt minden második épitőmunkás nem dolgoz’natik, mert nincsen munkája. A Miesura ideológia leplezetlenül és nyíltan dánacioualizál. Magyar városokat foszt meg ősrégi kulturális és hivatali intézményeitől, lesülyeszteni igyekszik azokat falusorba és igy elgyöngiteui, megssmmisiteni a magyar gócpontokat, holott ezek csak defenzív erősségei a magyarságnak, amelyek a szlovák kultúrára izoláltságukban nem is gyakorolhatnak befolyást. 1 A Bazovszkyakat megértjük és célkitűzéseiket helyeseljük, mert a nemzetiségi állameszme alapján állatiak, amely hegemóuiát nem ismer. A nemzetiségekkel való megértést hirdeti Páter és okos szókimondással, ami a csehszlovák és a centralizmus szekerét toló, alkalmazkodó politikusoknak talau nem fog tetszani, de a jövőnek egyetlen reális belpolitikája. A földeket osztogattak, kiváltságokat adtak s dé delgették, hogy majdan ellenünk használhassák. És e beözönlő, teljesen műveletlen pásztornépekben könnyű volt gyűlöletet szitaniok ellenünk. Megpróbálták ezt a bécsi kormányszékek a felvidéken is, de a tótokkal és a ruténekkel semmire sem mentek. Ez a két nép a hódoltságban mindig a magyarsággal tartott. Harcainkban együtt küzdött velünk, elnyomatásunkban együtt "szenvedett velünk. Ki nem tudná, mint ragaszkodott a tótság a Thurzőkhoz, Forgáchné Zrinyi Katához, a Révayakhoz stb.? Hányszor esett meg, hogy a föld népe fegyverrel védte a földesurát a császári katonaság ellen. Mikor például a hős Kollonits Szigfridet, ezt a derék magyar generálist, mint rebellist Bécsbe vitték és elzárták, a föld népe fegyverrel védte birtokait a császári katonaság ellen. Ki nem ismeri a tót talpas ezredeket, amelyek a kuruc labanc világban oly hősiesen küzdöttek Thököly és Rákóczi zászlói alatt? Sok-sok nagyhírű vitézünkről esik szó könyveinkben, a kiket mint a magyar vitézség példáit emlegetünk. Magyar volt a nevük, de azt kevesen tudják, hogy a magyar nevet ők maguk vették föl. Ki tudja például, hogy a drégelyi hős: Szondy György tót származású volt, Sucho-nak hívták s testvérével Jakabbal együtt vette föl a Szondy nevet? És az ilyen eset ezrével akad a XVI. században! A sok közé tartozik Zádorla János is, aki Székeli néven örökítette meg a hírét. Zádorla János nevét és tetteit hiába keressük évkönyveinkben és krónikáinkban, ő maga sem irt magáról semmit sem. De annál többet írtak róla az ellenségei. Hiszen I. Ferdinánd hívei úgy féltek tőle, mint a futó tüztől rózsahegyi körorvosból lett kultuszminiszter a a teljhatalommal felruházott nagybiccsei ügyvéd látókörébe ez a távoli perspektíva aligha fog beleférni. De afelől nyugodtak lehetünk: a történelmi fejlődést sem megakadályozni, sem megállítani nem lehet. Ennek utait jelölte ki Bazovszky Lajos. 17, azaz tizenhét volt & munkások száma augusztus elején az állami kikötő építésénél. Igazán a legnagyobb csehszlovák nacionalista se foghatja rá erre a munkára, bogy az teljes gőzzel folyik. Ne feledjük el: augusztust Írunk, ami az építő munka legfontosabb idejét jelenti. Ha decemberben volnánk, ez a szám akkor se jelentene sokat, bár vasúti pályatestet épiteni akkor is lehet nálunk, ahol hosszú évek óta nincsenek erős telek. íme, tehát a vérmes reménységek, amelyek a kikötő építéshez fűződtek, igy zsugorodnak össze. A rögtöni átadás, a feltételek nélküli meg és feladása a város érdekeinek, amely a rögtöni munkát — elismerjük, hogy teljes jóhiszeműséggel — feltételezte és ezért meghozta a milliós áldozatokat is, az állam részéről nincsen igazolva sem a munkásság előtt, amelynek érdekeire hivatkoztak — s amely döntő érv volt akkor —, sem a város lakossága előtt, amely ettől a vagyonától nagyon olcsón volt kénytelen megválói. Ha augusztusban csak ilyen erővel folyik a munka, vájjon milyenek lehetnek az őszi és téli kilátások? Nem akarunk minden áron a kákán csomót keresni, de igazán senki sem vádolhat bennünket elfogultsággal, ha ezen és más alkalmakat is felhasználjuk arra, hogy a helyi munkásság jogos és kielégítetlen érdekei mellett síkra szabunk. A város képviselete azért engedte át a kikötő céljaira a város legértékesebb telkét, hogy a közmunka meginduljon. Ennek addig azt a kifogását adták: az állam addig nem épit, mig a terület nem az övé, mig az állam teljes és kizárólagos tulajdonába nem jut a kikötő teleknek. íme ez is megtörtént: a két és fél millió ki van fizetve, sőt meg sem melegedhetett a város kasszájában, az egész Kisduna mindkét partjával együtt állami tulajdon. Eddig csak Két szerény kis raktár jelzi á hatalmas állami kikötő helyét. E sorok írója a napokban a Dana mellett haladt egy prágai cseh urrai és diskurálás s elnevezték őt a gonosztevők királyának, a kitől való féltükben álomra sem hajthatják fejüket. é Székeli (Zádorla) János Szapolyai János királynak és később Izabella királynénak volt lelkes hive. A felvidéki tótok és rutének között gya;ogcsapatokat szervezett s ezekkel oly mesteri módon küzdött, hogy idővel János király és Izabella gyalogságának főkapitánya lett. Még az ellensége is (mások nem is Írtak róla !) félelmet uem ismerő, acéikaru vitéznek mondja őt, aki minden lehetetlenre vállalkozott s aki a fejében minden hamis praktikát forgatott. A harcban mindig első volt s az ő példáján minden gyalogosa szivet vön. Tudta, mije fáj a népnek legjobban, tehát ott szokta tapogatni. S bizony a katonái örömest követték bölcs mondását : az leszen istenesebb német, kitől előbb elveheted a pénzt! Tudott dolog, hogy a XVI. század első évtizedeiben a szepesi városok Kassával együtt zárt és teljesen német városok voltak. Ezeknek természetesen nem kellett nemzeti király! Ők I. Ferdinánddal tartottak. Kassa város tanácsában csak egy ember akadt, aki János király hívének vallotta magát. Ez az egy is egy Sauklics nevű tót tanácsos volt. A bíró, akit Szerémy gúnyosan Kakuk Mihálynak nevezett, Kugelpracnt nevű német volt. Szerémy épp Kassán volt, mikor a biró indítványára János király címerét meggyalázták s az ujjongó tömeg ordítva kiáltozta: ime, a kutya király! Mikor Katzianer és Török Bálint bevonultak Kassára, a városiak a Tar Margit nevű ágyúból örömlövéseket adtak s tedeumot tartottak. Az örömük azonban nem sokáig tartott. Az 1536. évben ugyanis János király kapitányai: Ödönffy
