Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)
1922-06-24 / 75. szám
1922. junius 24. Komáromi Lapok“ 3. oldal. ság, ha meg lesz a magyar egység, a magyar összetartás. És most szét vagyunk szakítva. Külön a törzs, külön a lábak és kezek. A kézről leváljanak az ujjak és mennek szét és ősziünk, ahelyett, hogy iparkodnánk legalább érzésben, a fájdalombon egyesülni, legalább egy kicsit félretenni a gyűlölködést és legalább egy kicsit megbocsájtani próbálnánk. Örömet okolunk az ujjongókDak, mikor megmutatjuk, hogy mi, akik közvetlenül együtt élünk, mi srm tudunk megbocsájtani, mi is régi és új bűnöket bosszulunk és nem törődünk a minket leső ellenség öiömteljes ujjongásával, csak marjuk, bántjuk tovább is egymást, mert ez az átkunk, mert magyarok vagyunk. Magasztos érzések korát éljük. Talán azért adatott ez a kor, hogy megtanuljunk érezni. És a legszebb érzések helyett csak a legalantasabb érzések vannak itthon köztünk. Összetartás helyett széthúzás, megbocsájtás helyett bosszuállás, megértés helyett gög és féltékenység, szeretet helyett pártoskodás és gyűlölködés. Nem akarok történelmi visszapillantást vetni a múltra, csak egész röviden akarom érinteni azt a tényt, hogy az erő az összetartásban van. Nézzük Izrael népét. Nem az tette őket naggyá az egész világon, ha nem is uralkodóvá, de mindenesetre dominálóvá, hogy összetartottak, hogy segítették egymást! Ha két zsidó találkozott, nem kérdezték meg egymástól, ki vagy, honnan jössz, milyen a múltad, a származásod, az életed, hanem kezet fogtak — és megteszik ma is és azt kérdezik egymástól: miben lehetek segítségedre ? Ha két magysr találkozik, jön a mult, a származás, a foglalkozás és sok mindenféle és ha kér az egyik a másiktól valamit, azt feleli az a másik: Haj, abból nekem is kevés van. Minek köszönheti a szláv nép mai nagyságát ? Hogy évszázadokon át, bár távol éltek egymástól, téren és időkön át ki volt nyújtva egymás felé a kezük És ha nem érték el egymást. azt mondták: Türelem ! Majd megnyúlik a kezünk, majd elérjük egymást. És már meg is történt. Pedig csak rokonok, nem testvérek. Panaszkodunk, sírunk, szertehuil a könynyünk. Ki törődik véle ? Miért is ? Miért is hajolnánk össze ? 1 Minek keresnénk ma egymást, mikor úgy is ] olyan messze vagyunk a véreinktől? Minek? tőfi Sándornak adta ki magát. Ő ugyan soha sem mondja ezt magáról, de a nép már tudja, hogy miért bell álnév alatt idegenben élni. Egyébként olyan falusi iáncmester, aki disznót is szokott ölni, kereskedik szüzdohánnyal, tiszai csikkal, pohárköszöntőket szerkeszt, csak az urakat kerüli, mert azok ellenségei. Gaál Elek már néhányszor megpróbálta felkeresni, de a táncmester a kertek alatt menekült előle. Egyébként nagyon jámbor ember, senkinek sem vét. Szomjas Elek, a járási főszolgabíró a csendőreitől a legjobb információt kapta róla. Körülbelül tíz esztendő előtt került abba a faluba, ahol lakik. Arról nem szokott beszélni, hol járt azelőtt. Nagyapám rendszerint a „a németet“ káromolta, ha valamely éríhetetlenség előtt állott. A vállára tette kezét régi barátjának: — Talán te is azt hiszed, hogy az igazi Petőfi táncmesterkedik abban a faluban? Gaál Elek vállat vont: — Én semmit sem hiszek. Meg kellene vizsgálni ezt a dolgot. Talán él itt valaki, aki Petőfit személyesen ismerte, Azzal szembesíteni kéne a táncost. Már csak azért is, hogy a nép kigyógyuljon a balhiedelméből. Nagyapám elgondolkozott. Akkoriban még többen éltek Szabolcs vármegyében, akik állítólag személyesen ismerték Petőfit. Téli estéken szoktak ez ismeretséggel dicsekekni. De nagyapám senkinek sem szeretett hinni. Darab ideig fel és alá járt a szobában, miközben szakadatlanul káromkodott. Többnyire mindennap összeszidta az egész országot és a szomszédos tartományokat. A hosszas tanakodásnak végre az lett az eredménye, hogy a két barát megegyezett abban, hogy felkeresik özvegy V.-nét Debrecenben, aki sokszor dicsekedelt, hogy Petőfi debreceni tartózkodása alatt ő fütötte be szerelmével a költő hideg szobáját „Habár jobb volna Prielle Kornélát lehozatni Pestről,“ — tóditotta nagy-Ady Endre nem hittem, hogy ilyen okkal vádolnak téged, azzal, hogy nem ismered a fajtádat! Azt irod, hogy négy-öt magyar őszszehajol. Én Dem látom. Pedig de boldog is tudnék lenni, ha csak ennyi atyámfiát látnám összehajolni. Tudom, vannak olyanok, akik azt, mondják: nem lehet, nem vagyunk elegen. Ha elegen lennénk, akkor engednék is. Hiszen azzal, hogy összehajolunk, nem csinálunk még semmi rosszat, nem vesszük vissza azt, ami a mienk volt. De meg nem is lehet, hiszen kicsik vagyunk arra, hogy változtassunk azon, amit : ránk mért, ránk Ítélt a világ, az Isten, akiben j mi bíztunk eleitől fogva és akiben egyedül is ! lehet bíznunk, mikor egymásban nem bizha! tunic. Mert hátha ő mégis egyszer feiénk for• ditja jóságos arcát De hogy mi nem fordítjuk egymás felé az arcunkat, különösen, hogy jóságosán nem fordítjuk, az egyszer holt bizoj nyos. Lám, most se tesszük, pedig most igazán ; itt az ideje. Hogy vannak, akiket összetart a magyarságuk ? Vaunak, akiket összetart az érdek, a konvenció, az összeszokó?, a feltűnési vágy, de igazi érzés, testvéri szeretet — bizony, bizony, fájhat a szivünk, mert ilyenek nagyon kevesen v&nna.x. Meg aztán nem egynéhánynak kell őszszetartani, hanem mindnek ! Egy kedves, megható példáját láttam a j magyar szeretetnek. Két férfi állt egymással I szemben. Halálosan komoly dolgokat moudtak : egymásnak. Két szempár villant. Két kutyakorbács emelkedett, az egyik kézbeu revolver csöve villant. Itt régen, nemis olyan régen vérnek kellett volna folynia. Mert ez a magyar virtus. És megszelidülten nézett egymásra két szempár, lecsnklott két kar és megszólalt az egyik férfi: Nem bántalak. Nem öllek meg. Magyarok vagyunk, keservesen árvák, bántanak minket úgyis elegeD, minek bántsuk egymást. És kezet fogtak. Es elmúltak a halálosan kemény szavak, nem volt gyűlölet bennük, szerették egymás^ emberek voltak, jó magyarok voltak. Ha ilyenek lennénk valamennyien, hamar meg is szűnne az átok! És lesznek ilyenek. És nem fog a magyar addig szenvedni, mig mind ilyenek lesznek. Akik ilyenek, boldogok lesznek, akik nem ilyenek, elveszik a büntetésüket. Nem félnek tőle, mert jó összeköttetésekkel rendelkeznek, mert . apám, aki szerette a feliengős dolgokat. „Egy asszony mindig többet tud megfigyelni, emlékbe elténrii egv férfiről, ha csak egyszer látta is, mint a legjobb cimbora. A két barát ugyan titoktartást fogadott, de azért féliehajtotlák a fehér függönyöket a házuk ablakán a mindentudó Riszdorfer-kisasszonyok a kiskáiiai-utcában, amikor özvegy V.-névéi megérkezett a kocsi a vasúti állomásról, a tarka főkötős öreg nénit nagyapám és Gaál Elek két oldalról átölelték. Milyen volt V.-né? Én csak annyira emlékszem rá, hogy az idő alatt, mig a nagyapám házánál megpihent, arról tudakozódott, hány tojást tojnak az udvaron kapargáló tyúkok. Enyhe márciusi napon keltek útra a vizsgálók a faluba, hol az ál-Petőfi lakott. V.-né még dunnát is kért a kocsiba, mert a pehely nagyobb meleget ád mint a bunda. Estére tértek vissza a felfedező útról. Gaál Elek kipirultan, nagyapám szótlanul, az öregasszonyka szundikálva. Néhány bizalmas vendég, atyafi üldögélt az ebédlőben. — Felismerte? — kérdezte Riszdorfer ur a város hires jegyzője. Nagyapám némán bólintott. Gaál Elek lelkesedve beszélte el a találkozás történetét. — Csendőrök őrizték reggelóta a házat, hogy el ne szökhessen. Az egész falu talpon volt. Azt beszélték, hogy a Petőfi feleségét hozzuk régen kéréséit férjéhez. A találkozás valóban megható volt. V.-né a nyakéba borult, sírva csókolta, „ő“ maga is könnyezett. Darab ideig magukra hagytuk őket, hadd beszélgessék el régi emlékeiket. Talán egv óra múlva nyitották rájuk az ajtót. A néni éppen a haját tépázta „Neki“, amint ez a szerelmesek között szokás. Most már csak annyi szükséges, hogy az országos honvédgyűlés, amelyet minden esztendőben Pestén szoktak megtartani, hitelesítse, hogy valóban ő Petőfi Sándor. Én magam viszem őt az országos kongresszusra. hangosan kiáltják, ha senki sem hallja: mi magyarok vagyunk? Lehet, hogy ezen a világon nem fognak szenvedni. De hisszük az egy Istent, hisszük a túlvilágot és vagyunk olyanok, kik arra a jutalomra várunk, mit ott kapunk. De lesznek olyanok, kiknek kegyetlen lesz a büntetésük, mert testvérek voltak, mégse tudták szeretni egymást, mert hiúk voltak, kapzsik és önzök, mert rosszak voltak, rossz emberek és rossz magyarok. Mert értük, miattuk kellett szenvedni sok sok embernek sok sok szenvedést, madár-rabságnál is rosszabb rabságot. Rossz magyarok, széthúzó véreink, ne akarjátok ezt igy! Legyen próféta szegény Ady Endre, hajoljunk össze néma keservünkben, hiszen keseregnünk nem tilthatja senki, hiszen sirnunk együtt, egy bús könnypatakba csak el nem tilthatják, hisz ők is csak emberek, nekik is vau szivük, respektálni fogják tán a fájdalmakat! Nyújtom magyar kezem, fogadjátok el mindannyian szegény, bús magyarok. Isten látja lelkünk, látja vezaklósünk, megáld majd bennünket! Dr. Sdffár Kornél. avitáso k és átalakításokat csak puskaművesnél készítessen, mert csupán ilyen szavatolhat a fegyver megbízhatóságáért, azért forduljon minden vadász SULOVSKY BÉLA puskaműveshez Bratislava, Köztársaság-tér 1 szám. S Milli kilí PffitaL — Az igazságügyminiszternél. — A válasz nem kedvező. — Memorandum a tölténygyár ügyében. — Az a nsgy zajt, még nagyobb elégületlenséget felvert hir, hogy a komáromi törvényszéket a kormány Érsekújvárra szándékozik áttelepíteni, a városi hatóságot csakúgy mint az ügyvédi érdekeltségeket, a kereskedő és iparososztályt komoly lépésre indította. Különös ugyan, hogy egy, nem is rég még jobb napokat látott város sorsáról róla nélküle határoz a kormány s annyira sem méltatja, hogy legalább a szokásos formában adjon hirt a tervezett »város fellenditési“ szándékairól. Egy kis újsághír hozta tudomásunkra, hogy ; a komáromi törvényszéket Érsekújvárra akarja a kormány áthelyezni. Miután a város lakos-Képzeljétek, olvasók, a nyolcvanas években éltünk, regényesség, ábránd, álom volt a legszívesebben iátott vendégüok, mily különös izgalom futott végig az embereken: Petőfi Sándort megtalálták! Nagyapám óvatos férfiú létére: titoktartást fogadtatott a jelenvoltakkal, legalább a májusi nagygyűlésig, amig minden kiderül, de ki tudna szivének parancsolni, amikor ilyen édes titok birtokában van! Bizony, hire ment a nevezetes leletnek. Az volt a szerencse, hogy a falu helyét és nevét nem tudták az emberek, mert búcsúban mennek vala Petőfi látogatására. Egy könyvbe nem férne be az április hónap leírása. Gaál Elek egész nap leveleket irt az ország különböző részeiben lakó bajtársainak. „Okvetlen ott legyetek a májusi gyűlésen.“ El is mentek sokan Pestre a falvakból, vidéki városokból. Megjelent ott Gaál Elek is az ál-Petőfi kíséretében, csendesen leültek egy sarokba a gyűlésen, figyelmesen hallgatták a szónokokat, Gaál Elek parolázott a régi ismerőseivel, ölelkezett a bajtársaival... de a sok öregember között bizony senki se vette észre „Petőfit“. Még csak azt sem látták, hogy hasonlítana Petőfi arcához az arca. Petőfi külseje már eltűnt az ő szivükből, emlékezetükből, az ifjúság és a nők őrizték tovább a költő alakját. Folyt a gyűlés a szokásos hevességgel, izgalommal, tűzzel. Az öreg honvédek elbeszélték az igazságtalanságokat, a bajokat. Elpanaszolták szegénységüket. Szidták a kormányt, amely nem törődik az egykori szabadságharc«? - sokkal. „Petőfi“ ott ült és egy észrevétlen percben elszundikált. Senki se törődött vele. ... Gaál Elek úgy intézte a megérkezést Nyíregyházára, hogy a késő esti vonattal jöjjön. Az ál-Petőfi nem tágított mellőle. Elkisérteruj birtokára, beköltözködötl a házába, élte végéig vendége maradt. A hatalmas termetű, kpipény Gaál félt ettől az embertől. — Csak egyszer kidobatnám ! — mondogatta sokszor. T
