Komáromi Lapok, 1920. július-december (41. évfolyam, 47-97. szám)

1920-11-06 / 82. szám

2. oldal. „Komáromi Lapok i9§0. november 6. mészet hamar begyógyítja az emberkéz által rajtaütött sebeket s minden újra a régi pom­pában ragyog és mi sem emlékeztet többé a rombolás, a pusztítás rettentő napjaira. Nem az elpusztult város, nem a parlagon maradt mező s kidöutött erdő a legszomorubb látvány tehát, óh nem ! Hanem ha beletekintő.ik az emberiség lei­kébe, ha látjuk ott azt a rombolást, azt a si­várságot, azt a reménytelen jövö nélkü'iségét : ez a legrettentübb látvány. Ha látjuk, mint hullottak korba ideáljaink­nak fényes csillagai, mellyel eddig vezették sor­sunk sötét és göröngyös utjaiD, ha látják ro­mokban heverve azokat az ékes templomokat, melyeknek ormára az eddig nekünk legdrágább nevek voltak felírva, ha látjuk azt a sivár és áthatolhatatlan sötétséget, mely az eddigi ra­gyogás, helyét felváltot'a : ez a legrettentőbb, leglesujióbb látvány. Azt mondottuk még nemrég : háború kell, amely kiszellőztesse a közélet tulfülledt levegő­jét. Egy tisztitó vihar keli, amzly elsöpörje mind azt a gazt és szemetet, mely az emberiség éle­tére reá feküdt. Égből huió tűz kell, amely el­hamvassza a korcshajtásokat, melyek az embe­riség életfáján éktelenkednek s életnedvét el­szívják. Nos, eljött a háború. Mint vihar száguldott át az egész világot), mint emésztő tűz tombolt évek hosszú sorát át. — És ? ! Ki meri ma azt mondani, hogy megtisz­tította a közélet levegőjét? Ki meri ma azt mondani, hogy elsöpörte mind azt a gazt és .szemetet, amely felszínre került eladdig? Ki meri azt mondani, hogy mint égből hullott tűz elhamvasztotta azokat a korcshajtásokat, me­lyek megfojtással fenyegették magát az embs­­riség életfáját is ? Ellenben: eljött a háború s ma közéletről világszerte beszélni sem iehet, nemhogy annak tisztaságáról. Eljött a vihar, de nem tisztított, hanem mindent felkavart, ami eddig a sötét mélységben elvonulva feküdt. Mindent felkavart es mindent felszínre dobott, ami csak szenny és piszok volt az emberiség lelkének legfenekén Eljött a tűz, de nem az égből hullott az alá hanem a gyehennából tört fel s el sem ért a korcs ágakig, de elhamvasztotta a fa gyökereit. Hogy kiesett a kezünkből a mindennapi kenyér, hogy éhezünk és fázunk, hogy kényel­mes életünk nyomorúság poklává változott: nem ez a legnagyobb veszteségünk! Hogy elvesztettük lelkünket s abban ide­áljainkat, "hogy hitünk megtorpad. reményünk eíherzadt, embjrszeretetünk elhagyott, szivünk melege megfagyott, ajkunkról az igazság szava elfogyott: ez a legnagyobb veszteségünk! Mi fog még reánk következni? Mit tarto­gat még rettentő meglepetés gyanánt a sors kifogyhatatlau leleménye számunkra, senki sem tudja. De aki látja a fájdalmas jelent, sejti a jövőtlen jövőt, „kell, hogy felkiáltson, mint az Ember tragédiájának Ád ímja : »Uram, rettentő látások gyötörnek«!­S boldog, aki Latija, vagy csak sejti is az i3teni biztatást: »...Ember, bizva bízzál. . Hova lett a csattané ? Kedves Szerkesztő Ur! Ha egyszer játékos kedvem lesz — gon­dolám — megkérdezem a szerkesztő úrtól, hogy hova lett a csattanó. Kívánatos azonban, hogy a szerkesztő urat hasonló kedvben talál­jam, nehogy oda jussak, ahol sohasem voitam: mélységes fenekére ... a papírkosárnak. Ma­gam is szerkesztek valaha, hivatalból ismerem tehát azt a fenekes mélységet. Játszi kedélyem gyakran van viharos, ne­héz időkben is, de nem könnyelműségből, óh nem! Lelkes gondozója s pedagógus lévén, szüntelen virágos kertekben járok; üde lelkek tiszta napsugara mosolyog rám csillogó sze­mekből, kedélyben megifjodom s gyermek leszek újra, meg újra. Gazda is .’évén, jól tudom, hogy borúra derű jön. Ki meri mondani — egyszerű | gazda sem, tudós csillagász sem — hogy a 1 felhős égből többé nem tör elő a vigasztaló napsugár? Megnyugszom hát s megmosolygom a kislelküségnek erős kísértéseit. Osztja-e a szerkesztő úr felfogásomat? És hajlandó e a jelen órában jó kedvvel fogadni pajzánkodó cimkérdéseraet: Hova lett a csattanó? E lapok 75. számában szerény cikkem [ jelent meg, melynek vége a kéziratban igy ’ hangzott: Nekünk —. magyaroknak — vannak elvitathatlan, törvényes jogaink. Mig azokat mind kivívjuk, addig is legyünk az államnak bscsüleles polgárai. Jelmondatunk pedig ez legyen: Toto corde Hungari sumus. (Szívvel­­lélekkel magyarok vagyunk!)“ Ámde az utolsó mondat a nyomtatásban kimaradt. A cikkbni s annak tendenciájában semmi kár sem esett. Értelem zavar sem állott be. De az az utolsó mondat volt a refrén és a csattanó! Ezért kérdem most, hetek múltán, „mikor csendes szobám kályhája barátságosan doromból, pi­­pámlSan dohánypótlék füstöl, lámpámban hadi fotogén pislákol s játékos kedvemben csevegni, kötekedni, vitatkozni óhajtok »de lana eaprma," apróságokról. Kicsoda » miféle olló vágta le a csattanót ?' Tatán a szerkesztő: olló ? 3>ö hiszen az nem csinál űrt, hanem inkább betölt! H» pedig, nyeseget, hibákat távolit el. Elemzem azt a mondatot nyelvtanilag, de hibát nem találok benne.Áfgondüioi® érteimét :>magyarok yagyaak «. 1 Nemde szerkesztő úr is ezt hirdeti ? És mégis | ollózna ? Nem, nem ő, nem lehet! | Talán a cenzúra ? Óh de hisasn annak f méltányos eljárásáról tanúskodik magyar lapja- I iáknak minden egyes száma! Napvilágra engedi | panaszainkat, elsírhatjuk keserveinket. Csak azt | nem engedné kimondani, hogy »magyarok va- | gyünk«? Nem engedné épen akkor, mikor a- | megelőző mondatban erősen hangsúlyozom»: legyünk az államnak becsületes-polgirai«?-JNe:a I sértek senkit és semmit. Nem- sértem főként | elveimet; nyíltan és rendületlenül vallom azokat., i Nem sértek másokét;, nagyon vigyázok, hogy' | csak igazságot mondjak, mely lehet kemény, de- í sérelem soiias«rn •lehet. Az, hogy »magyarok f vagyunk* csak nem sére'e.n tin? És a inéltá- { nyos cenzúra, azon fennakadna ? Net»* nem | lehet T | Kin keressem hát a csattanét ? . A betűszedő 1 gyereken talán? Ámde itt felébred bennem a f pedagógus igazságéra.* te. jóképű, ár tat-a o gyér mekeket, főként tanoncokat hányszor tesznek bűnbakokkal Pedig nehéz ám* ártatlanul szen­vedni, tudjuk magunkról, kis már nem vagyunk j gyermekek! Szerkesztő úrhoz fordulok" tehát újólag, tisztelettel és most már kettős kéréssel: 1. Szabad-a becses lapjában nyilán vallanunk, hogy 1. »magyarok vagyunk«?2. Hova lett a csattanó ? Dr. Sz. Megesznek egy zongorát. Régi c:aládi órák, amelyek üvegbura alatt mélán ketyegnek, nagyanyánktól maradt porc 1- lánok és perzsaszőnyegek aggodalommal várjak ma a lakások éjjeli csendjében a reggelt. Soha­sem tudják, mit hoz rájuk a másnap, hova, kinek a kezébe jutnak meghitt otthonukból. Ki lesz a gazdájuk a régi helyett, aki szere-, tettel simogatta eddig őket. Az úgynevezett középosztály, amelynek sorába tartozni ma a legutolsó élvezet, abból é1, hogy túlad megszo­­k*ít értékein. A háziasszony a vasárnapi ebé­det sóhajtva tálalja föl és némán néz a leveses tányérba az egész család, a »okfiókos szekrényt vagy a herendi vázát ebédelik még ilyenkor és lelkifurdalással nyelik le a mákostésztát, amely­nek ilyen nagy ara van. Ez az aj lélekvándor­lás amelyen keresztül a gobeli« vadászjelenet­ből töltött káposzta lesz, eddig még agy köz­beeső stációt tartott, amennyiben előbb eladták a kedves holmit, azután az4 árát megették. Ha már igy kell lenni, mi az ördögiek ennyit tré­fálni a dologgal, — gondolta magában egy derék ur — nyilvánvalóan birtokos, — mi szükség vau itt a közbeeső pinzre, amely agyse ér semmit. Igen, igy gondolta és a következő hirdetést tette közzé : Adok egy 12) kgr.-os hízott sertést, 10) liter bort és egy zsák nullás lisztet egv jókarban tévő zongoráért! IgaZj hogy a zongora a hangszerek tankja nagyon drága ma, viszont a hízott disznóban, nullás lisztben éj borban kifejezett ajánlat olyan csábító, ho^f bizonyára jsok házban gon ­dolkoztak azon, hogy miképpen fogjik a szo­bában a bútorokat másképpen elhelyezői, hogy leplezzék azt a sarkot, am ily üresei maradt, ha a zongorát e viszik. A szivekbe belenyillal valami, a fekete zongorában is megpattan talán az elválástól egy húr, di hiába, élni kel1, élni nem lehet és a gyomorkorgás hangja erősebb, mint a‘ G topin-valcsré. A zongora elmegy, . a házban néhány lióaapra biztosítva van az élet, a szomszédra pedig megenyhül, uj, boldog körszaka köszönt, mert nem hallja többé'"-k zong órát ... Útlevél őrület. Legfőbb ideje volt már, hogy nemzetközi utón szabályozzák az útlevél kérdést. Párisiiéi jelentik, hogy a „Népszövetségnek okt. 16-ára egybehívott nemzetközi konferenciáján szabá­lyozás alá kerültek az utlevélügyek és vámfor­malitások* melyeknek tárgyalásánál a következő követelményeket állították fel: Kétféle útleve­leket kell a nemzetközi forgalomba bevezetni, az egyik fajta, mely hosszabb tartózko­dásra és hosszabb utazásokra szói, — a másik fajta rövidebb utazásra és tartózkodásra volna érvényes. Ezen útlevelek, érvényességének idő­tartama a különböző országokban egységes kell hogy legyen. Végül a konferencia köve­telte, hogy az utlevélkényszer a szomszédos országok között töröltessék. Két állam között a határforgalom lebonyolításánál elégséges egy személyazonossági igazolvány. Minden utas kivétel nélkül örömmel üd­vözölheti a konferencia határozatát, mert az már hajmeresztő, a mi az útlevelek körül tör­ténik. Nemcsak hogy óriási távolságokat kell utazni útlevelek és mindenféle vízumok után rettenetes költséggel, hanem minden héten más és más rendeletet vagy szabályt találnak ki, mellyel nemcsak hogy gyötrik a közönséget és egyetlen egy se praktikus,, hanem ezeket a szabályodat vagy előírásokat soha sehol nem poibliká-lják. Valami egyszerű világos vagy já Intézkedést képtelenek kitalálni. 12 iiiii mii Ilii snitt. A bécsi hóhér kávés volt. — Kíváncsiságból felakasztotta saját magát. — Az ítélet végre­hajtó, mint Don Juan. A monarchia széthullása után Ausztriában megszüntették a halálbüntetést. Ezt az alkal­mat felhasználta egy élelmes lipcsei-bécsi kiadó és összegyöjtette, jósét Lánggal, az. „utolsó* osztrák hóhérral az emlékeit. Az utolsó osztrák hóhér neve Josef Laag. Herkulesi termetű, da megjelenésében minden nyersesége mellett is. megvan a régi bécs^; nyárspolgár „GermUlichkeit“-je. Hóhérkodása előtt kávés volt. Az első munkát egy cigány, Simon Held adta neki.' Az egész jelenet aiatt krétafehár volt a hóhér: csak az a. gondolat foglalkoz­tatta, hogy vájjon végezni tud-e egy perc alatt a delikvenssel, miként az orvosok kívánták tőle. Emlékezvén elődjének, Hummel urnák háromnegyed órás kínzásaira, kételkedni kez­dett magában. Negyvenöt másodperc múlva azonban előlépett az uj hóhér s jelentette a kivégzés végrehajtását. Steiner -Kornél és Társa Kontár© wr cipőkereskedése és (orthopäd) cipészműhely«, Nádor-utca 27. szám. (l! üttilO» läÄHl ilHlH.) | |f Ajánlja elsőrendű tehénbőrböj és boxbőrből saját műhe. 279>jg lyében készült férfi-, női- és gyermekcsizmáit.

Next

/
Oldalképek
Tartalom