Komáromi Lapok, 1920. január-június (41. évfolyam, 1-46. szám)
1920-03-20 / 17. szám
Isgyvoflagysáik évftlyam. r' x •■■ff------Szombat, 1030. március 20. KOMÁROMMEOYEI KÖZLÖNY 17. szám. Béfatíssi ár helybon ét vidékre ISféM ér?« 40 K Pílirv» 20 K M^yedévr. 10 K Sjy«s ni. ára: öt fillér, megjelenik mindé, sa.ráán és srenbaten. Pan sí (ins kiabálta az éhező római nép. Boldog világ volt ez, mert a cirkuszt, a játékot, a szórakozást egy szín vonalba helyezték a kenyérrel. Nekik a cirkusz éppen olyan elsőrangú szükséglet volt, mint a kenyér. Most sokkal rosszabbul állunk ! Az igazi nyomor nem gondol a szórakozásra, neki csak kenyér és kenyér kell. Még azt se kiabálja, mint a régi éhező római, hogy »A csontra hús kell 1« »Éhségünk felett dönt!« Nem ! Manapság a szegény hadi özvegy, a cifranyomoruság koldusa: a rosszul űzetett tisztviselő még jajgatni se mer, nehogy a főnök ur megharagudjék. A rongyos ruha, jukas cipő, a sáppadt arcok, a beesett, s a letagadott éhségtől lázban égő szemek, az anyagi gondoktól agyon gyötört szegény özvegy anyának éjszaka, titkon elsírt könnyei, ezek kiabálnak, ezek döngetik az eget, hogy éhesek vagyunk. A legszükségesebb élelmiszer a liszt, kifogyott, a liszthiány réme már nem a kertek alatt ólálkodik, hanem itt van már bent a házaink között. A szegény beteg gyerekek legfőbb tápláléka: a cukor hiányzik. Kétségbeesve kérdezzük, mi lesz még velünk tavaszig, ami® a kertek a főzelékekkel legalább segítenek némileg a bajon, s mi lesz aratásig, amikor az üres csűrök újra megtelnek ? Kérdések, amelyekre felelni nem tudunk, pedig mégis kell felelnünk. Boldog római idők, amikor az éhséget eltudták felejteni a Circus Maximus vértől, ember vértől gőzölgő játékai ! Az öt éves világháború is micsoda borzalmas játékokat rendezett. A régi római nép örökre jóllakott volna ettől. S ki tudja, a mai emberiség megundoiodott-e egészen a vértől. A mátyásföldi árvíz. — A Vágbalparti ÁrmeníesitJ Társulat ülése. — Támadások a vezetőség ellen. — Saját tudósitónktól. — A Vágbalparti Ármentesitő Társulat rendkívüli közgyűlést tartott a «apókban Ajtics- Htrváth Dezső nyitramegyei birtokos elnöklete alatt Érsekújvárod. A gyűlés iránt igen nagy volt az érdeklődés könnyen érthető okokból, mivel az érdekeltség még mindig a januári árvíz hatása alatt áll. Mezey igazgató főmérnök tett jelentést az árvíz okairól, az ellene való védakezésről és kérte az eljárás tudomásul vételét. Az előterjesztés külbnösen az udvardi járás alsó részén lakó érdekeltség körében keltett ellenmondásokat. Imely, Martos, Hetény községek érdekeltjei hevesen tiltakoztak a felmentés megadása ellen. Nemesik Béla az imelyiek részéről súlyos kritikával illette a társulat vezetőségét. A támadás éle főképpen abban csúcsosodott ki, hogy a van» n Bep érám mmm lap. Főszerkesztő: GAÁL GYULA dr. Szerk.sztfség •* kiadóhivatal: Náiltr-u. 29., k.rl agy » lap széllé» i részit illeti közleményei:, miié > hirdetések, előfizetési 4» hirdetési dijak sth. kaldoml& Főmunkatárs: BARANYA JÓZSEF dr. Kéziratokat **ra adunk vissea. népet teljesen magára hagyták, műszaki vezetés nélkül. Mezey Gyula igazgató főmérnök Ógyaüán időzött és mégsem ment ki a veszélyeztetett pontokra. Puskás Lajos martosi lelkész a martosiak reputációja érdekében szólal fel, akiknek köréban bűnbakokat keresnek és kutatják az ismeretlen tetteseket, akik a töltést átvágták. A bajok sokkal régebbi keletűek. A Zsitva töltés meghosszabbításával az árvíztől meg lehetett volna menekülni. Nagy műszaki hiba volt az is, hogy a töltéseket nem lejtmérezték, amely alkalommal bizonyára kiderült volna az igen nagy nivó-különbség a töltés egyes szakaszain. A felmentést szintén nem hajlandó megszavazni a vezetőség részére. Még több felszólalás is volt ebben a kérdésben, amelyben az elnök elrendelíe a szavazást. Az érdekeltség »agyobb, a felső vidékeken lakó része a felmentvényt megadta. Az ármentesitési munkák alaposabb végzése céljából az árvédekezési munkákra fedezetet keres a társulat, e felett is beható vita folyt, melyben egyértelműen hangzott fel a kívánság, hogy az ármentesités érdekében fontos védelmi munkákat kell teljesíteni. Hogy ez a társulat anyagi erejét meghaladja, az kétségtelen és igy ! állami hozzájárulásra is szükség volna, hogy 1 ez a katasztrófa meg ne ismétlődjék még egyszer. „Brilliánst, ékszert veszek!“ (Gin.) Sohasem érdekeltek az újságok apróhirdetései. Mindig átengedtem őket azoknak, akik unalmukban az egész újságot — kezdve a cimtil egész a legutolsó lap legaljáig, a nyomtatott itt és itt-ig — el szokták olvasni, no meg akik igy akarnak „pénz mellékes, fő a jó bánásmód“ — féle házasságot kötni. A múltkor azonban ráesett a tekintetem az egyik újság hátulsó lapjára. Véletlenül szemembe ötlött egy hirdetés: „Brilliánsot, gyöngyöket, ékszereket, aranyat, ezüstöt, platinát legmagasabb árban megveszek. X. ékszerész.“ Odább siklott a szemem, ott is vastag betűkkel: Brilliánsot j stb. Alatta ugyanaz Most már érdekelt a do- ! log. Elhatároztam, hogy összeszámolom, hány ; efajta hirdetést találok abban az egyetlen újságban. Szinte megborzadtam, mert körülbelül ; másfél oldalnyi hirdetés között összesen 17, mondd: tizenhét ilyenre bukkantam. Egymásra licitálva az egyik mindenkinél drágábban, a másik a legmagasabb árban, a harmadik óriási drága áron óhajtott brilliánst, igazgyöngyöt, aranyat és más efféle értékes ingóságot venni és csakis-venni. Előkeritettem egy régebbi Mjságot is. Vájjon ebben is oly fuvolázó moll hangnemben dühöng az ékszervásárlási kedv ? Oh, ne higyjétek édes leikeim! Itt inkább a legolcsóbb és legjutányosabb áron eladni akarnak. Úgy bizony, senki sem beszél itt venni akarásról. Hej, de megfordult a világ kereke, hogy annyira ellentétes hangnemet vettek fel még a hirdetések isi Pedig micsoda hű korképet tárnak ezek a jámbor lelkű olvasó elé. Mert ha egy kicsit, csak nagyon kicsit elmélkedünk ezen a jelenségen, de keserves megállapitáiokra juthatunk. Benne van nyomorult életünk minden tragikomédiája, lassankinti ruhátlantá vállásunk ps diája. Régebben az eladás volt jő üzlet, minden kereskedő szabadulni óhajtott portékájától. Most ellenkezőleg, úgy látszik, a vásárlás hozza a hasznot. Ki vett azelőtt? A filléreit keservesen spórolgató nagy közönség. Ki vesz most? A spekulánsok, üzérkedők, mások keserves kínjain önönmagukat hizlalók. És ki ad el ? A lezüllött, lerongyolódott, kiéhezett hivatalnoki középosztály. Igen, amit apái, nagyapái keserves verejtékük árán összegyűjtöttek, az most mind lobbot vet. Kell a megélhetéshez. Sokat szónokolnak mostanában a nyomorról. De mintha megfeledkeznének ilyenkor az igazán keresztre feszített fixfizetéses osztályról, a tisztviselőkről. Pedig ezek alkotják a társadalom legértékesebb elemét, az emberiség gerincét. Ezeken nyugszik az állam közrendje, nélkülük megáll az a gépezet, amely a világot mozgatja. És én tudom, hogy rajtuk hizik most az a rengeteg kufár, akik azokat a hirdetéseket elhelyezik a lapokban. Mert hogy a munkáselemnek nincs ilyesmi eladni valója, az több, mint valószínű. Az egyszerűbb népnek nem volt ilyenek iránt érzéke, még ha pénze esetleg lett volna is rá, nem adott ilyen kis csecsebecsékért. Az iparos és kereskedő osztály szintén nem kényszerül megválni értékes holmijától, mert az most is megtalálja a maga számítását. Annál inkább kell törnie a fejét a hivatalnok embernek és a «yugdijasnak, hogy miként is éljen meg a neki odadobott éhbérből. Es bizony a legszigorúbb számítás után sem mindig sikerül fizetését úgy beosztani, hogy minden szükségletet fedezhesse beíöie. Ilyenkor néznin kell, mit lehetne pénzzé tenni és legbecsesebb családi ereklyéitől, a nyugalmasabb napok félrerakot fillérjeiből vásárolt emlékektől kell megválnia, hogy beeset arcú, betegen ténfergő gyermekeinek kenyeret adhason. Ezért lett olyan jó üzlet „briliánst veszek“. Mert az égető szükség potomáron pazaroltatja el azzal a szegény kulival értékes dolgait. És az még jó, amikor ilyen kevésbé életbevágóan értékek akadnak eladásra. Mert gyakori az olyan hirdetés is, hogy egy szalon garnitúra, egy szoba bútor, egy Íróasztal, szőnyegek, egy öltözet ruha eladó. Ez ’már szomorúbb eset. Ide már beköltözött a halálarccat vicsorgó végső szükség. Itt valahogy segíteni kell. Ez az állam kötelessége ugyan, de ha nem teszi meg, álljon össze a társadalom. Hogy hogyan segitsen, én azt itt hamarjában nem tudom megmondani. De hogy kell segíteni, azt tudja, érzi mindenki. Az elátkozott család. Néhány évvel ezelőtt — ha jól emlékezem — 1913-ban erős mozgalom indult meg városunkban állandó színház létesitése iránt. A tárgyalások arra engedték a következtetést, hogy a mozgalom eredményhez fog vezetni. Mint városi aljegyző, jelen voltam a tárgyaláson és örömmel töltötte el szivemet az a reménység, hogy végre mégis fölépül városunkban az a várva-várt kultúrintézmény, amelynek hiányát már akkor is erősen éreztük. Képzeletben előttem állott már a sziaház és szinte beleéltem magamat abba az ünnepélyes órába, amikor n megnyitás fényes ünnepségei közt előszűr fog felgördülni a függöny. Még az ünnepély serrendjét is kicirkalmaztam gondolatban és az ünnepi prológus megírását a «emrégen elyan forró könnyekkel megsiratott, de akkor még ereje javában volt Kiss Gyuláik költői tollának szántam. Ez a szivemnek kedves reménykedése vezetett arra a gondolatra, hogy a komáromi színház első előadásául olyan színdarabot kellene keresni vagy szerezni, amely első sorban Komáromot érdekli, Komáromban játszik.
