Komáromi Lapok, 1920. január-június (41. évfolyam, 1-46. szám)

1920-01-24 / 1. szám

1920. január 24. 5 oidal. cm.), amikor acsicsói emlékezetes gátszakadás történt. A dunai védőtöltések az eddig észlelt legmagasabb vízállás (1876-ban 720 cm.) fölött egy méterrel vannak kiépítve és így a töltések még 140—160 cm. vizet birnának el. Még va­lamely áradásra kilátás is van, de annak nagy­ságánál nem lehet pontos képet alkotnunk. Óriási baj, hogy a dunai védekezés nem egységes. Ausztriával nincsen közvetlen távirati Összeköttetés; a békében Passau, Schärding, Wien egy óra alatt értesítette az itteni folyam­­mérnöki hivatalt, mekkora árhullám hömpölyög lefelé és igy a budapesti hidrografiai intézet évtizedes tapasztalatai és számításai alapján pontos prognózist tudott adni a vízállás vár­ható emelkedéséről ntár napokkal előbb. Most a folyammérnöki hivatalnak mindez nem áll rendelkezésébe és azért nem tud ideje­korán intézkedni sem. Óriási baj, hogy az alsócsallóközi ármen­­tesitő társulat 70 kilométeres védelmi szakaszá­nak a telefon szolgálatot a katonai diktatúra megszüntette. Nincs hírszolgálat és igy az in­intézkedéseket — mint száz évvel ezelőtt — küldöncök utján továbbítják! Csallóközben a bajok karácsonykor kez­dődtek, amikor a roppant hótömeg egy nap alatt elolvad! és a belvizlevezető csatornákat színig megtöltötte. E viz kiemelése lett volna a szivattyútelepek feladata, de ezek szénhiány folytán nem tudnak működni. Összesen csak három szivattyú telep van üzemben a komá­romi, szőllősi és aszódi (Keszegfalva mellett,) ezek másoúpercenkint 5000 liter vizet tudnak kiemelni, de ezek is csak pár napra való szén­­készlet feiett rendelkeznek. Az ármentesitő társulat rendelkezésére 200 vaggon szén helyeit csak 50 vaggon ál­lott, ez is jórészben az előző évekből megta­karított készlet volt. A belvizek ellen igy lehe­tetlen védekezni, hasztalan kért és könyörgöit a társulat szénért, nem tudott hozzájutni. Sú­lyos felelősség terheli a kormányt Csallóköz termésének e kockázatáért. A vármegyei hatóság a védelmi vonalra kiküldte a védőmunkák irányítására tisztviselőit: a Duna vonalára Dávidházy János főszolga­bírót,. a Vág vonalára Mészáros Károly és a Csiiizkö’be Czike Imre árvaszéki ülnököket, Martosra Markovits István árvaszéki jegyzőt. A város részéről dr. Szijj Ferenc polgár­­mester lelte meg az intézkedéseket és Alapi Gáspár főjegyző Bálint István igazgató-műszaki­­tanácsossal naponta bejárja a töltésekéi. igen nagy a veszedelem az udyardi já­rásban, ahol a belvizektől a Zsiíva hihetetlenül megáradt. A Vágbalparti Ármentesitő Társulat a Nyitra töltést Martos határában átvágatta de a viz igy is elöntötte Afartos község alacso­nyabb részeit, Szeszélyes, Zöldállás pusztákat, sőt a viz Ógyaüa alá is elért, amire még példa nem volt. Veszélyben van a Várföld puszta és Gyula­major, amelyet a megáradt viz teljesen elöntött. Épületekben igen nagy a kár, mert azok egy része hosszú ideig nem lesz lakható. De sokkal nagyobb csapás ez a jövő termésre, mert az őszi vetés legnagyobb része kiről had a sok viz következtében, úgy hogy ez a vidék kaíasztrófálisan rossz termés elé tekinthet. A veszedelmet talán sikerül elhárítani e vidék sokat szenvedett népének feje felől, de az óriási károkat nem lehet pótolni semmivel. Dr. Folkman István zsupán-kormánybiztos az árvizről személyesen tett jelentést a kor­mánynak, ahova kedden felutazott. Létérdekünk az, hogy az arvédekezés céljaira szükséges szénmennyiséget sürgősen rendelkezésére bo­csássák a szivattyútelepeknek. Lapunk zártakor némi apadást jelentenek úgy a Duna, mint a Vág felsőbb szakaszairól, a helyzet azonban változatlanul komoly. Régi és mai Komárom. A minap Pozsonyban jártam. Dolgom nagyon kevés volt, kifutotta hát az időből, hogy bejárjam az egész várost, hol éppen 25 esztendővel ezelőtt diákoskodtam. Örömmel állapítottam meg, hogy Pozsony t negyedszázad alatt lényeges külső változáson nem ment keresztül s ma is az a gyönyörű stílusos város, mint annak előtte s nem esett áldozatul annak az ádáz építési dühnek, mely «Komáromi Lapok« Budapestet majdnem tönkre tette. Valaha, nem is olyan régen — még Komárom épületein is volt bizonyos stílus s ma — hiába keressük! Milyen szép, nyugalmas látvány volt a Szent András templom a régi csonka tornyaival! Ezt a tiszta barokk templomot borzal­masan elcsúfítja az a két kihegyezett torony, mely talán felekezeti vetélkedés szüleménye, (hogy t. i. ne a kálvinistáké legyen a magasabb I) A franciskánusok egykori temploma is sokat vesztett a renováláskor s ennek a torony­födelét is fölhúzták vagy két méterrel, el­­éktelenitve a különben pompás tornyot. Cso­dálatos, hogy mig régente olyan stílusokban, mondhatnám igazi művészi érzékkel építettek, addig újabban senki föl nem emelte a szavát eme barbárságok ellen. Ugy-e mindenki furcsának találná, ha valakinek eszébe jutna szekeresgazdáink közül, hogy az ezüstös mente fölé cilindert tegyen a fe j ere ? Pedig pont ez az eset a Szent András templommal. Volt valaha egy kastély is Komáromban. A Szarka kastély. Egy darab a régi, az igazán ősi Komá­romból ; tanúja annyi vidám napnak, annyi mulattató ötletnek . . . S lebontották. Lebontották, mert útjában volt a napsu­gárnak s a tőle vetett árnyék miatt nem nőhetett meg a pulutyka! A városháza előtt volt valaha egy gyö­nyörű kút, ezt is csak egy kis fényképről tudjuk, hogy volt. A régi református kollégiumra is rátétté kezét a pallér, alaposan kivéve a formá­jából , . . de nem sorolom fel tovább e szomorú jelenséget, melyek élénken demonstrálják, hogy hosszú időn keresztül nem volt egyetlen mű­vészi érzésű ember sem a fórumokon s mit eleink szépén stílusosan építettek, azt az utódok ízlés nélkül toldoztáK-foltozták. Talán csak felvirrad már a béke napja egyszer! Talán a rombolás munkája után elkövet­kezik az építés, az alkotás munkája is! A Szent András templom elcsúfított, meglö­völdözött orgonáját most javítják s nemsokára be­mutatja azon a mi zseniális orgonamüvészünk, Schmidihauer Lajos fölényes tudását, szinte tökéletesnek mondható művészetét. Vajha elkez­dődnék az egyéb javítás is, de csak stílusosan! Alert csak gondoljunk az ezüst csatlós mentére, meg a cilinderre! Komáromi Kacz Endre. Egyházi közgyűlés. A komáromi ref. egyház vasárnap e hó 18-án tartotta évi rendes közgyűlését Vargha Sándor lelkész és dr. Gaál Gyula főgondnok elnöklete alatt, mely az ez évi költségvetést állapította meg s határozott az adórendszerről, a kivetés s beszedés módjairól. A főgondnok megnyitó beszédében egy­hangú megválasztatásáért mondott köszönetét s az egyház megtisztelő bizalmáért erős köteles­ségtudást s vallásos lelkesedést kíván a maga részéről az egyházi ügyek szolgálatába bevinni. Közöljük beszédének azt a részét, mely az egy­házat sújtó Veszteségekről, gróf Tisza István egyházkeiületi főgondnok és dr. Kiss Gyula egyházi ügyész elvesztéséről emlékezik meg. — Szomorú kötelességet kell teljesítenem, úgymond a főgondnok. Egy országos gyász mélységes fájdalmának kell fájó hangot adnom. Nemcsak egyházunk tagjait, de minden ma­gyart megrendítő, egy országot létében meg­rázó gyász súlyát hordozzák szavaim. E gyász sötétsége ott ül a lelkek cstiggetegségében, ott iif egy ország tragikus végzetében. Tisza Ist­ván halt meg! Nem természetes halállal. Nem is ellenség kardjától ott kint a csatatéren, ahol Lazája földjét védelmezte fegyverrel a kezében akkor, mikor mint vezető államférfi hazája sza­badságát az ország határain belül már nem szolgálhatta. Magyar emberek — felbérelt go­nosztevők orgyilka oltotta ki nemes életét, me­lyet a Gondviselés talán nemzete megmentésére óvott meg a csaták vérmezején. Meghalt élete és nemzete igazságainak mártírjaként az isteni elvégezés felismerésének ez utolsó szavaival ajakén: Ennek igy kellett történnie! Kidőlésével romokba dőlt egy egész világ, mely a mi vilá­gunk, a mi hazánk volt! — Megdicsőült egyházkerületi főgondnokunk vértanú halála évfordulójára Budapesten meg­tartott országos gyászflnnepélyen a gyász isteni­­tiszteletet egyházkerületünk püspöke, egyházunk lelkésze végezte: mi pedig e közgyűlésünkön az egyház iránt szivünkben lobogó szeretetünk lángjánál gyújtsunk öröktüzet bölcs egyházkor­mányzónk halhatatlan emlékezetének! — Ugyancsak mély fájdalommal jelentem azt a súlyos veszteséget, mely egyházunkat dr. Kiss Gyula ügyvéd, egyházi ügyész, egyházmegyei aljegyző és tanácsbiró halaiéval érte. A meg­boldogult mély vallásosságig bibliai műveltsége, puritán élete, éles jogászi elméje, ékesszólása és fényes irói talentuma egyházi és közéletünk vezető férfiainak sorában az elsők közé emel­ték őt. Köztisztelet s népszerűség s lelkének derűje tették életét veröfényessé. Egyházát hí­ven, nagy tudással szolgálta, egyházi tisztét, jogos önérdekét megtagadó önzetlenséggel látta el. Hosszú sorvasztó belegség után bekövetke­zett halála a társadalom minden rétegében a fájdalom érzését váltotta ki. Felkérem a köz­gyűlést, hogy elvesztése fölött érzett fájdal­munkat jegyzőkönyvünkbe iktatva emlékezetét örökítse meg... Konkoly Thege Béla volt főgondnokunk három évtizedes főgondnoki tevékenységéért, az egyház szolgálatában kifejtett fáradhatatlan buz­galmáért s az alapítványok rendezéséért mon­dott aztán kiérdemeit, hálás köszönetét a köz­gyűlés, mely végül az eddigi adókulcs megvál­toztatása iránt előterjesztett javaslat alapján akkép határozott, hogy az egyházi adót az adó­zók jövedelmének s teherbírási képességének megfelelően s fokozatosan emelkedőleg minden egyes adózó meghallgatásával, egy az adózók nagyobb kiterjedésű foglalkozási ágaiból össze­állított bizottság állapítja meg. A kivetendő adó befizetési határidején túl késedelmes adózók adóját pedig a fizetést elmulasztott felek költ­ségére az egyházi adószedő által szedik be. Carmen triste. Irta : BORKA GÉZA. Szép őszi esten, kicsi szobámba Utolsó mosolyát veti a nap, Fény hivó lelkem megaranyozzák Babonás tűzzel a sugarak. S fölizzik tőlük: minden kicsi zugban Fürdik az Élet, kacag az élet: Dalolni szeretnék vidámat, szépet! Rázom, rázom, a nótafámat: Öröm szirmocskák peregjetek róla! — De jaj, ami hull, hull, sárga levél csak, Nyűgös, panaszos, sirató nóta! Szép őszi esten kicsi szobámba Bedöbben valami bánatos vendég S fekete fátylakat tereget széjjel. . . S mintha már nem is a régi magam lennék, Rámzuhan valami könnyjeles emlék. Bánatos órákat küld rám az éjiét, S valaki halkan sir a szobámba ... — Szép őszi esten — ép ilyen tájba Lettem én árva! A fejedelem. — Emlékezés Kiss Gyulára. — A gyászlobogók között, melyeket néhány komáromi középület ormán szaggat a síró téli szél, van egy, mely nem Kiss Gyulának, a vá­ros kiváló polgárának szól. Ennek a zászlónak ezúttal, hogy úgy mondjam, kissé arisztokrati­­kusabb lengése van, mint máskor: a komáromi társasélet klubjának s jóformán az egész komá­romi társaságnak fejedelmét búcsúztatja Kiss Gyulában. A fejedelem — több mint egy évtizede már, hogy ez volt az ő neve abban a baráti körben, melyben sokféle napi munkája titárt elcsevegett, tréfálgatott s szórakozott. Valahogy önként adódott rá ez az elnevezés, mely olyan frappánsul találó volt, hogy itt is, ott is a tár­saságban — még a hölgyek körében is — „a i

Next

/
Oldalképek
Tartalom