Polgári leányiskola, Komárom, 1896
9 szerető hitves vigasztalja királyi férjéti Azután hét tőrrel átszúrt szivével elmenekül az udvar hideg lényétől, el a természet ölébe, de zengő liget, zugó erdő, zordon éjszak, dél azúrja meg nem gyógyítják azt a nagybeteg anyai szivet, csupán enyhet nyújtanak. Ezzel a vérző szívvel elmenekül oda, hol tisztább a légkör, fényesebb a napsugár, ama magasabb régiókba : a költészet, a művészet országába. Bár törékeny alakja a földön jár, ő nincs közöttünk — ott van a tiszta idealizmus világában. A rithmus zsongitó hangja el- elcsittitja zokogó szivét, mint édes bölcsődal a siró gyermeket. Természet, költészet, művészet! ebben a szent társaságban, — mely az embert az istenséghez hozza legközelebb s ösztönszerüleg imára készteti — itt válik ő valóságos szentté! Ez a tiszta idealizmus hatalma. Egyszer még eljött közénk akkor, mikor ezredéves fennállásunkat ünnepelve büszke öröm tölté el szivünket; de bánatos szeme csak könnyet áldozhatott a honnak akkor ragyogó oltárára. Oh bár marad akkor köztünk! Hisz úgy szerettük, bánatát senki sem értette és senkisem érezte úgy, mint mi. Talán magyarjainak hű ragaszkodása és végtelen szeretete képes lett volna őt megőrizni a gyilkos tőrtől. És talán a genfi tó hullámai nem regélik most a világ legszomorúbb tragédiáját! Nagyasszonyunk! könnyeinken keresztül látjuk fényes, dicsőült alakodat! Elköltöztél! oh de szellemed örökké élni fog szivünkben, örökké köztünk marad. A hol a jóság, a szeretet, a részvét megnyilatkozik,
