Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1940

letet adó keresztény világnézet, amely magában hordja az Istenre támaszkodást és számít kegyelmére is. Épen ezért, amikor ennek szolgálatát kérjük a szülőktől, hangsúlyozzuk, az esetleges félreértések elkerülése végett, hogy nem a kor ellen küzdünk, hanem a kór ellen, az egyoldalú és szélsőséges áramlatok ellen. Hisszük ugyanis, hogy mindenki előtt világos az, hogy a modern ember úgynevezett világnézete nélkülözi a befejezettséget s tele van rohanással, gyorsasággal, szenvedélyes izgatottsággal, nagy páthosszal a mult ellen, az uralkodo hatalom ellen. Egyikben sem bízik és semmit sem akar tőlük elfogadni, még a hitet sem. Ugyanígy fiatalságunk. Aki tehát valóban hozzá akar férni a ma fiatalságához, annak magának is modernnek kell lennie. De hordoznia kell életével eleven bizonyságul a keresztény világnézet örök harmóniáját. E nélkül ugyanis visszakanyarodunk a szörnyű gondolathoz, amelyet Rousseau imája fejez ki: «Mindenható Isten, ments meg minket a tudományoktól, apáink sorvasztó művészetétől. Add vissza a tudatlanságot s a szegénységet; ezek azok a javak, melyekből a boldogság támad s melyeknek egyes-egyedül van értékük előtted.« Ez nem a kereszténység világnézete! Az haladást hirdet és minden korhoz van szava. A mi korunkhoz is. Bizonyítja fiatalságunk ösztönös feléje törekvése. Az a fiú, aki megérezte már a maga szellemi-lelkiigényeit, látja az ürt az erkölcsi és anyagi világrend között, a tisztán látás vágyával keresi az eügazítót, aki a rászakadt kérdésekre megadja a méltó és kielégítő választ, és a világnézetek zűrzavarában, forrongásában és partszakadásában megmutatja a jövő biztos partjait. A fiatalság a lelkiség után kulat. Keresi az élet értelmét, a munkának és az alkotásnak célját, a mindennek lelki középpontját, az Istent. Egyszóval nem kisded játéknak nézi az életet, nem tarka-barka színfoltocskának, hanem szerves egésznek, amelybe bele kell olvadnia az apró egyéni életrészecskéknek. Aki beletekintett már az ifjú lélekbe, az tudja, mert látta, hogy ott él benne a törekvés, a belső élet, a vallásosság után. Összefüggést keres lelki igényei és az élet között, keresi mindenben a belső értelmi kapcsolatot. Kínozza a kérdés: Mi és miért az élet? A történések tömkelegét mi irányítja? Mi az értelme saját létezésének? Problémák ezek, nehezek, súlyosak. S a sok kínzó «miért« szinte kényszeríti az »anima naturaliter Christiana«-t az Absolutum, az Isten felé. S mi más az Absolutum belelolulása az emberi életbe, mint amit vallásosságnak szoktak nevezni. Sokan fél-lelkek, elcsúszott, régi liberális felületességgel, üres fejjel és még üresebb lélekkel dicsekvő tartalmatlan emberek, akik őszülő fejjel is támolyogva járnak még az élet miértjei közt, csodálkozva látják, hogy ezekben a fiatalokban «ismét honvágy él a felelősség, kötelesség és áldozat után.« S ez a csodálkozás még nem volna baj. A baj ott kezdődik, hogy a maguk világnézeti tájékozatlanságával, vagy teljes tudatlanságával akarvaakaratlan nevelnek, ha nevelésnek nevezhető a rombolás, amelyet <6