Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1940

dalmasabb lesz. így léhát tisztán belső erők. a lélek erői jöhetnek számításba, de csak azé a léleké, amelynek van g}

rökere, világnézete. Mert csak ez képes arra, hogv az élet nagy kérdéseivel, változandóságával és mostohaságával szembon felvértezze magát. Különben ismételten elhangzik és százszorosan visszazeng egy ifjú léleknek szörnyű jajkiáltása: »Én már nem hiszek a boldogságban!» Tragikus mondat, szomorú, de igen sok mai gyermek szava! Ennek ellenére vannak még pesszimisták, akik a ma fiatalságát felületesnek, könnyelműnek, komoly dolgok után nem érdeklődőnek hiszik és hirdetik. Pedig aki belenézett már csak egy ifjú lelkébe is, az tudja, hogv tele van az kérdésekkel, vad. izzó, kínzó problémákkal és gyakran filozófiai gvölrelmeket áll ki. És ezek a problémák a nyitott szemű ember szívébe vágnak, mert ezekből ered, hogy fiatalságunk nagy része fáradtan indul az életbe. E fáradtságot pedig pesszimizmussal sem megszüntetni, sem orvosolni nem lehet. Minden ilyen kísérlet halált okozó kuruzslás volna. Friss lendületet; kacagó erőt csak az adhat, akinek van; aki bizakodó, küzdelmektől nem félő, optimista. Ilyen pedig csak a harmonikus világnézettel rendelkező ember. Amikor a világnézeti nevelés fontosságát hangozlaljuk, az a tudat vezet, hogy az ifjúság sok-sok problémáját csak ezzel lehet megoldani. Az első és legkínzóbb kérdés, amely ott ég minden fiatal szívben, hogy »ki ő?« Önmagunk megértése pedig a legszükségesebb dolog, mert mit ér az élet, ha az ember nem érti önmagát? Furcsa és megdöbbentő gondolat, hogy keresnünk kell önmagunkat, de «egyszersmind mély mint a lét, magas mint a cél s vonzó s bíztató mint az öröm s a boldogsága S hogy menynyire vergődik a lélek e kérdés súlya alatt, élénken bizonyítja egy nyolcadikos lány magyar dolgozata, amelyben 1910. nov. 13-án írt napló-részletét így közli: »"Néha ezrével körülvesznek a gondolatok, kérdések és én nem tudok tőlük szabadulni. Másra akarok gondolni, vagy semmire sem: csak vélni, szórakozni, »lenni«. Hiába minden. Különösen egy kérdés, a legszörnyűbb, követ mindenhová. Ha egy pillanatra egyedül maradok a gondolataimmal, már felmerül, már gúnyol, már bíztat, már csábít vagy kétségbeejt. Ha este, lefekvés után visszagondolok az elinult napra, újra hallom számonkérő hangját: »Miért tetted ezt? Te akartad ezt így? Hát ki vagy Te tulajdonképen?«... Igen. Ki vagyok én?« Ez az a kérdés, ami nem hagy nyugodni. Figyelem magamat, szeretném a saját lelkemet megismerni. De nem tudom! Ahányszor megvizsgálom, mindig új. És talán azért, mert úgy érzem, hogy lehetetlen, amit akarok, csak annál jobban tüzel bennem a parancs: »Ismerd meg magadat!« Az önmegismerés feladatának megoldása kínzó szükségesség, mert ha nem találunk rá önmagunkra, ha nem ismerjük fel helyünket a léi forgatagában, ha rá nem bukkanunk ösvényünkre a törtető életben, «akkor az életnek előttünk nincs észszerűsége, nincs érdeme, nincs iértéke.« Kifosztott koldus mindenki e felelet nélkül, lézengő, koravén embertorzó, mert semmije sincs annak, aki még önmagáé sem! 12