Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1940

De a legfurcsább az egész gondolatban az, hogy «megtaláljuk önmagunkat, ki kell indulnunk a világba s vissza kell térnünk önmagunkba;« A világ megszámlálhatatlan sokadalmát, az élet sötét és napsugaras oldalait, millió apróságát, az érzés és küz­delem végtelenségét szét kell szednünk s aztán magunkban egy­séges, harmonikus egésszé alakítanunk. Ha ezt sikerül megvaló­sítanunk, megtaláltuk önmagunkat. Akiknek pedig ez nem sike­rül, eltorzulva látják a világot, kacagtató karikatúra lesz szá­mukra az élet minden öröme, lassanként csak a fekete színben hisznek, «vádolják, gyalázzák s elitélik a világot, hogy végre — megvessék önmagukat is.« Világos tehát, hogy nem találta meg magát az az ember, aki nem boldogságra, nem örömre és meg­elégedettségre talált önmagában. Ne mondja senki, hogy a bol­dog' és megelégedett ember álomkép, ábránd. Ne hivatkozzék az élet millió bajára, betegek, árvák, bányászok, munkások, nyúllá-szürkü'it apák, é'.ettel verekedő édesanyák kínjára, köny­nyére, megtört alakjára, hogy vájjon ezek is boldogok-e? Hiszen az ember szomorú tulajdonsága, hogy az agyában önmaga lakik, s ezért szerencsétlen módon belekontárkodik az Isten művébe, s elront mindent, ínég az Isten képét is önmagában. >Ha a tár­sadalmi rend az Isten képét milliókban eltorzítja, ha őket a munka jármában kifejlődni nem engedi, azt teszi velük, amit én a pázsittal, mikor köveket hengerítek rá. A kő alatt a fűszálak összezsugorodnak, elhalványodnak; szomjazzák a napsugárt s a levegőt, melyet elfogtam tőlük. A nyomorúság által megakasztott öntudatlanságról nem tehetek. Hengerítsétek el a köveket, s meg­látjátok, hogy a lelkek, mint a pázsit, fejlenek, színesednek, * örvendeznek.« Bárhogyan is alakítjuk azonban ki a világot magunkban, akár sötéten, akár derűsen, ha képet teremtettünk róla, van vi­lágnézetünk. Mert a világnézet nem más, mint világszemlélet. S ezt kialakítani minden léleknek annyira sajátos ösztöne, mint a magnak a fává fejlődés. Csak míg ezek legtöbbje sudárrá emel­kedik, addig ritkaság számba megy az olyan ember, aki »a létet az öntudat harmóniájává alakította s a lét kérdéseire a megnyug­vás és boldogság érzéseivel megfelelt.« Pedig e ritkák az ember­sudarak, a többi fejletlen, torz, szerencsétlen, tehát boldogtalan. Nem lehet tehát nagyobb feladatunk, mint megóvni ifjúsá­gunkat attól, hogy egykor céltalanul bolyongjon az élet útvesz­tőin, megakadályozni, hogy befejezetlen maradjon, hogy kese­rűen, fáradtan vágjon neki az életnek. Keserű és fáradt ember van már elég. Önmagát meg nem talált, boldogtalan még több. És ki akarná gyarapítani a számot, ki akarná, hogy egyetlen fiatal magyar céltalannak lássa az életet és állandóan ott égjen lelké­ben a kérdés: »érdemes-e?« Egyetlen út kínálkozik arra, hogy ifjúságunkat átsegítsük a nehéz idők ezernyi veszélyén: igazi, harmonikus világnézetet adni. Igazi világnézet csak szerencsésen kialakított egyéniségben lehetséges, szerencsés egyéniség pedig csak igazi világnézetben. A szerencsésen alakított egyéniség, más szóval jellemes ember, s így világos, hogy a jellemfejlesztés és 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom