Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1938

ocsudtunk, minden gondolatunk könyörgés, imádság volt az Istenhez: Uram, ne engedd, hogy elaljasodjunk, hogy becstelenek, hitványak legyünk. « Azután a jó Istenben bízva, az ő kegyelmétől segítve elhatároztuk, hogy élni akarunk, úgy, ahogy lehet. »Vissza a hivatalokba, vissza az iskolákba, vissza a műhelyekbe, vissza a földhöz, ha lánc alatt, hát lánc alatt, ha igában, hát igában, de élni kell a jövendőért.« És volt valaki fenn az égben, aki sokat könyörgött értünk. Szent Imre herceget bencések nevelték, Szent Gellért püspök és az ő lelki fiai. A szent ifjú hálája túl élte a századokat. Amint egykor őreá vigyáztak féltő szeretettel, úgy őrködött ő is a mi gyermekeink és intézetünk felett. Iskolánk második emeletén van a díszterem, ebben kis kápolna, oltár és az oltár felett Szent Imre herceg képe. Mikor a mi gimnáziumunkat is elözönlötték a cseh tenger hullámai, elborították folyosóinkat, osztálytermeinket zászlóikkal, címereikkel, képeikkel, szobraikkal és elhatoltak még a díszterembe is, hiszen itt kellett rendeznünk parancsszóra a Masarvk és Benes ünnepélyeket, a kápolna előtt megtorpantak. Ez a szent hely lett a mi fellegvárunk. Itt maradt minden úgy, mint Nagymagyarországban volt egykoron. És mikor vérző szívvel, száraz torokkal, cserepes ajakkal énekeltük az ő himnuszukat (sohse gondoltam volna, hogy zenei hangok, harmóniák ilyen gyűlöletesek lehetnek), a könnyes szemünk az oltárképre tekintett, erre a bíztatóan mosolygó szent arcra és tőle várt és kapott reményt, segítséget. Ezen kivül tudtuk, hogy a nemzeti nevelés, a magyar irodalom és történelem tanítása terén is nagy kötelességeink vannak. Nekünk, szerzetestanároknak mág" nagyobbak, mint világi társainknak, hiszen nekünk nincs családunk, melyet a hatalom bosszúból romlásba dönthetne. Gyerekkoromban mély meghatottsággal olvastam gróf Batthyány Lajosnak, a szabadságharc nemeslelkű vértanújának feleségéhez írt búcsúlevelét. így fejezi be: »Gyermekeimet csókold meg helyettem és mondd meg nekik, hogy ne szégyeljék, nem kell szégyelniök magukat miattam.« Igv látta a kisebbségi magyarság a történelemoktatás feladatát. A felnövekvő új nemzedék tudja és érezze át azt, hogy őseiért, atyáiért nem kell szégyenkeznie. Hiába gyalázza a magyar multat az ellenséges hatalom, az az ezerév tele van önfeláldozással, hűséggel és becsülettel. Nemzetünk a kereszténység védőbástyája volt és századokon át vére hullásával védte a nyugati kultúrát. Passió éneklésnek kellett lenni a történelemórán. »Kezdetik a mi magyar inépünk kínszenvedése.« Azt akarta a kisebbségi magyarság, hogy fiait Cirenei Simon lelke, leányait szent Veronika irgalmas szíve ihlesse. Baloldali körökben elterjedt a jelszó, hogy legyünk »új arcú« magyarok. Mi pedig rámutattunk az örök magyar arcra, melyre századok szenvedése vont véres és könnyes barázdákat, arra az örök magyar tekintetre, mely látta Mohi után a temetetlen romországot, Mohácsnál a nyitott sírt, hol nemzet sülylyed el és mégis 1849 októberének egyik ködös reggelén, az aradi akasztófák árnyékában bizalommal, hittel tudott feltekinteni az ólmos, sötét égre. A sasfiókot, Napoleon fiát Bécsbe vitték, a Habsburgok ud13