Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1938

szeretet érzelmeivel gondolunk jóságos Főapát Urunkra és szent Rendünk minden egyes tagjára, kik mindig imádkoztak értünk, velünk éreztek, munkánkat, fáradozásunkat érdemen felül mél­tányolták és soha nem kételkedtek bennünk. Sokszor éreztük a felvidéki egységes magyar párt vezéreinek hathatós támo­gatását és közbenjárását. Mellettünk volt minden időben Komá­rom városnak és környékének lakossága. Megható az a szeretet, mellyel anyagilag is támogatták rendezéseinket és szegénysorsú növendékeinket. A Főgimnáziumi Segítő Egyesület az évek hosszú során évenkint körülbelül 12—14000 cseh koronát tudott fordí­tani cipő és ruhasegélyre, mert gyűjtőakcióit a szülői társada­lom lelkesen támogatta. 25—30 tanuló kapott a városbeli csalá­doknál ingyen élelmezést és sok ajándékot, természetbeli ado­mányt küldtek a Diákmenzának is. Bizalommal volt irányunkban az egész Felvidék népe. Messziről küldték intézetünkbe gyer­mekeiket. Voltak tanítványaink a máramarosi Técsőről, Ung­várról, Eperjes -vidékéről is. A békebeli 315—320-as létszám így emelkedett 700 fölé. Jelenleg 712 tanulónk van. Sajnos, csak két osztály párhuzamos, úgy hogy voltak 70—80-as létszámú osztályok. A csehek nem adtak erre segélyt, hiszen volt idő, hogy havi járandóságunkat is annyira leszállították, hony a vi­lági tanárok fizetésére is alig volt elég. Még valakivel szemben le kell rónunk a hála és szeretet adó­ját. Ez a férfiú a mi igazgatónk, Gidró Bonifác, aki hetven esztendő súlyával a vállán 1921 óta vezeti az intézetet. Tudom, hogy az ő nagy szerénységét bántja, hogy most a nyilvánosság előtt szólok róla, de kénytelen vagyok vele. Minden intézetben sokat jelent az igazgató személye, de nálunk, a kisebbségi sors­ban mérhetetlenül fontos volt. A húsz év alatt többször megtör­tént, hogy a hatalom ünnepélyesen felszólította: »Kényszeríte­lek téged, mondd 1 meg, ki vagy?« És ő ilyenkor rendíthetetlenül tanúságot tett az ő magyarságáról. Ilyenkor, amint hallgattam hangját és néztem hófehér haját, az őskeresztény egyház pap­jaira gondoltam, akik az üldözések idején testükkel védve hí­veiket, nemet mondottak az óriási római birodalomnak, minden fegyveres szolgáinak és poroszlóinak, egyszerűen, minden hősi gesztus nélkül, mintha nem is tehettek volna másként, hiszen a lelkiismeretük így parancsolta. A kisebbségi életben nem volt elég a tudomány, az okosság, az elöljárónak az evangelium szel­lemében való hűséges és jó embernek kellett lennie. Mi sokszor kérjük az Istent, jutalmazza meg őt azzal, hogy megérje szülő­hazájának, a szépséges Erdélynek feltámadását. Nem megható-e, hogy szent rendalapítónk, Szent Benedek Atyánk hasonló körülmények között élt, mint húsz évig mi. Két világ mesgyéjén állott. A régi, a hatalmas n3 rugat-római birodalom már összeomlott, az új világ akkor volt kialakulóban és egyelőre a népvándorlás barbár népei tiportak a szívükön. És a szent Patriarka az imádságra és munkára gondolt, a törvényt emlegette, a lélek erőire épített. Intézetünk is a vallá­sos nevelésre törekedett. Ezt tartotta a legfontosabbnak. Aki vallásos istenfélő, az jellemes ember. Aki jellemes, az nem árulhatja el nemzetét, faját és régi hazáját. Mikor a trianoni ítélet után az első hónapok rettenetes, őrjítő fájdalmából fel­12

Next

/
Oldalképek
Tartalom