Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1916

III. Arany János. Mélyen tisztelt vendégek, Főtisztelendő tanári kar, Kedves ifjak! Március Idusának előestéje van ! A 48-as ifjak és egyszersmind az ifjúság lelkesedésének és nemes idealizmusának örökké emlékezetes napja ez. És mégis ma nem fogjuk Petőfivel a „Talpra magyarí"-t mennydörögni, mint eddigelé ; a hegedű és zongora húrjain is másnak emléke fog ébredni, nem a márciusi ifjaké. 1817. márc. 2-án született Arany János! Tehát születésének századik évfordulója van. El tudnánk-e menni hidegen, közömbösen e dátum mellett? Költő volt, egyik legnagyobb köllőnk, kinek művei Hunnia koronájának legfényesebb gyémántjai; hazafi volt, aki lanttal kezében édes hazánk szebb jövendőjeért küzdött, aki a halállal vívódó haza mellett hűségesen virrasztott; ember volt, a legnemesebb ember. Nem hagyhatjuk elmúlni a nevezetes évfordulót anélkül, hogy Aranynak pályáján végig ne tekintsünk; anélkül, hogy meg ne csodáljuk halhatatlan alkotásait; anélkül, hogy lélekben át ne éljük nagy szívének küzdelmeit, fájdalmait és tört reményeit. Ebben a hónapban, ebben az ünnepi évben a magyar égnek szüntelen bíborszínben kellene ragyognia az örömtüzek lángjaitól ; ünnepek zajától hangosnak kellene lennie falunak, városnak egyaránt. Úgy kivánná is már szívünk a gondtalan és hangos örömet harmadfél esztendő multán! De nem tudunk igazán vigadozni, mert sok halott van, mert a háború vad fúriája vas markaival szorítva tartja szívünket! De azért két lángot gyujtsunk meg keblünkben Arany János képe előtt: a hála és a lelkesedés szent lángját! * * * Arany életének pályája éles ellentéteket, merész fordulatokat mutat: egy szalontai viskóban nyílik meg szeme az élet világosságára és Budapesten, az Akadémia dunaparti palotájában csukódik le fáradtan örökre.