Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1887

11 ellenben az elesett harczos vértanú gyanánt tiszteltetett s az élők annak ruhájába óhajtottak öltözni. De a közlelkesedésen kívül ezen háborúkat illetőleg volt még némi ok s észszerűség is. A mohamedán ugyanis a kereszténységnek halálos ellensége is volt. Nem volt-e tehát a keresztényeknek, nem mondom joguk, de erkölcsi kötelességük is megvédelmezni keresztény testvéreiket a támadó ellen ; vagy nincs-e joga minden testületnek saját léteért síkra szállni ? A pápák tehát s a fejedelmek a történelmileg oly sokszor bebizonyodott előnyt — hogy jobb az ellent saját területén felkeresni s megtámadni, mintsem annak hadait bevárni — gyakorlatba véve, Palesztinába vitték seregeiket s ott vívták ki a harczokat — mint Cantu is megjegyzi — »a helyett, hogy a Dunánál s Szajnánál várták volna be a támadást.« Itt is megerősítve látjuk ezen elvet: si vis pacem para bellum. Ezen háborúkat tehát nemcsak a vallásért, de az emberiség sz. ügyéért is vívták. Ezek után méltán kérdezhetjük: hol van tehát az eredmény, ha a kitűzött czélt, a sz. föld meghódítását nem érték el a keresztes hadak ? A természettan egyik alaptörvénye szerint az erő nem vész el; s így ha az erő a kivánt czél elérésében nem mutatkozik is, de azért eredményez mást. Ugyanezt mondhatjuk a keresztes háborúkra nézve is. Lehetetlen ugyanis, hogy midőn a nemzetek ily szent czélból egyesülnek, hogy ugyanakkor ezen törekvésük a közjóra ne szolgáljon s az emberiség közkincseit ne szaporítsa. Igen is szaporította, mert ko r s z ak o t al k ot o tt a n ép ek t ö r t é n e t éb e n. Nem ugyan a vívott nagy harczok, nem is a roppant veszteségek okoztak oly nagy hatást s változást Európa népeinek életében, hanem az egész mozgalmat előidéző s annak folyamán kimagasló eszme az, melytől a társada-