Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1909
16 — megállást vagy visszaesést jelent-e az ember lelki világában? Es a vallás akadályul szolgál-e az embernek hivatása betöltésében s a fejlődés örök törvényének a megvalósításában ? E kérdésre a fentiek után a felelet nyilvánvaló. Hanyatlás-e az a hit, mely az embert a legfőbb tökéletességhez emeli s hozzá hasonlóvá lenni segíti ? Hanyatlás-e az a hit, mely az embert nagy tettekért heviilni s kevéssel megelégedni, az igazságért küzdeni s a szenvedés keresztjét hordozni, az erény útján el nem fáradni s embertársainak megbocsátani, önbecsét érezni s magát megalázni tanítja? Visszaesést jelent-e világunkban a szeretet, mely az önzés határain felül emelve, másokért élni, a közboldogságot terjeszteni, az életet megtermékenyíteni, a békesség országát elősegíteni, a testvériség nagy gondolalát megvalósítani indít? Visszaesést jelent e az a láthatatlan erő, mely indulatainkat és szenvedélyeinket megfékezi s az emberben az embert diadalra juttatja? És visszaesés-e a mi lelki világunkban az a megmagyarázhatlan érzelem, mely az élet sötét óráiban, a megpróbáltatások ttizében, a csalódások omladékai között is bízni és remélni tud egy jobb jövőben ? Gazdagabb-e egy hitetlen, rideg és vallástalan lélek, mint a vallásosságtól fölmelegűlt kebel s a minden jóért dobogni tudó szív ? Sőt úgy vagyunk meggyőződve, hogy azok az érzelmek és erők, amelyeket a vallás neve alatt foglaltunk össze, töltik meg az ember nevét a kellő tartalommal. Vegyük el ezeket az embertől s nem marad egyéb belőle, mint az állat durva ösztönökkel és testi vágyakkal. Azért hadd állítson elő és teremtsen az idő különbnél különb émberfogalmakat; ruházza föl azokat a szépség és kiválóság minden elképzelhető jegyével; de mi a legszebbnek és legigazabbnak tartjuk a kereszténység által fölszínre hozott emberfogalmat, amely röviden úgy fejezhető ki, hogy az ember „istenfia“, telve érzéssel és eszménynyel, hittel és szeretettel, akarattal és engedelmességgel, bizalommal és alázatossággal. És hadd mutasson föl a történelem nagy alakokat telve a tudás minden kincsével, a világhódítás minden talentumával, a bölcseség fényével, az akarat erejével, a szorgalom hatalmával, a költészet és művészet ihletével: mi mégis, amikor az ember eszményképét óhajtjuk látni és láttatni, reámutatunk a Jézus Krisztusra mondván: „Imé az ember!“ így fogva fel a vallást, önkényt elesnek azok a kifogások,
