Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1906
5 ha szerető felesége meg nem menti. Haza készül, most már megtalálta életének célját. Itthon bizakodó reménykedéssel, rajongó szeretettel várja a nép. Szabaditóját látta benne, szabaditóját találta meg benne. 1703. tavaszán küldte be Rákóczi zászlait Lengyelországból. Egyelőre csak zászlót, azzal a kikötéssel, hogy a kibontással egyelőre várjanak. De a nép — ez is jellemző — nem bir magával, elszántan kibontja a lobogót, s bottal, kaszával akarja kiverni a németet. Károlyi Sándor, Szathmármegye főispánja, könnyű szerrel szétveri őket s Rákóczit már csak 2—300 szegény legény várja és fogadja a Beszkidek ormán. Koldusnép volt biz’ az, de elszánt, rajongó emberek, s velük volt a Messiás, Rákóczi. Ahogy átlépik a határt, számuk úgy nő, mint a lavina. A szabadság lehelletét hozzák magukkal, az elnyomottak, a szabadságért, az életért lihegők ezreit viszik magukkal. Előbb csak a szegénység áll a zászlók alá, azután a nemességet is megragadja a Rákóczi név varázsa, jönnek az idegenbe szakadt bujdosók is, mintha a föld, a megrázkodott föld ontaná az embereket, s mire Tokaj alá ér a sereg, már hadsereggé nőtt, már a Károlyi Sándorokat is magával ragadja a nemzeti lelkesedés. Fegyvere ugyan még most sem igen van kaszánál egyéb, de majd hoz az ellenség. És megindul a harc és föltűnik a magyar nemzet történelmének legvonzóbb és legmegragadóbb kora, a kurucvílág. Milyen színes, milyen ragyogó világ! Ragyogó, mert köny- nyeinken keresztül nézzük, színes, mert mintha sziveinkből tépnők hozzá a színképeket, úgy tele van ragyogással színnel, dallal, úgy tele van viharos, vad izzó szenvedélylyel. Ah, talán akkor voltunk utoljára fiatalok, akkor voltunk utoljára könnyelműek, akkor voltunk utoljára vérünknek minden hevületével, ázsiai agyunknak minden szertelen gondolatával magyarok. Ujjongani és sirni-valóan magyarok. „Nem olyan, mint más, mint Kucug Balázs“. Nem, nem olyanok . . . Hosszas volna, nemes ifjúság, ha én most részletesen el akarnám beszélni annak a gigászi küzdelemnek egész lefolyását. Dúló csatákról, véres viadalokról kellene szólnom. Klio följegyezte, a hir megőrizte soha el nem haló tárogató szóban, hányszor megbánta a „tokos“, hogy elhivé magát, s hogy elbújt a
