Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1905

— 21

kott körben mozoghat. Az újítástól nem retten vissza, de rósz néven veszi, ha fölmelegített és kedvesnek talált nyugvóhelyéből kizavarják. Ha újat kínálnak neki, szereti azon is fölfedezni a régire emlékeztető vonásokat. A titokzatos iránt vonzódik, mert sokkal kényelmesebbnek találja egy láthatlan erőre hárítni a bajt s éppen így a nem könnyen megmagyarázható eredményt is. Ezért vonzódik a csodaszereihez. Ám de az élet szükségleteinek keresése közben, annyira elemévé válik a gyakorlatias ügyesség, hogy a távolabbi s a felsőbb rendű dolgok után való fáradozást hamar félbeszakítja s megmarad és él a jelenben. így változik egoistává a morálban és materiálistává a vallásban. így lesz istentagadóvá a legfanatikusabb bigott s idealistává a legridegebb rationalista.

A kereszténység történelme, kívülről vizsgálva, könnyen ébresztheti azt a gondolatot, hogy mihelyt a keresztény első százakban bizonyos megállapodásra juthattak a hitformákban, azonnal megszűnt a harc és beállott a lelki béke, mert az emberek tudták mit kell hinni és hitték a mire taníttattak. De a keresztény eszmék belső történelme, az, amelyet a lelkek világa teremt maga körűi, azt bizonyítja, hogy éppen csak a változás volt állandó és bizonyos. Az apostoli hitforma (credo) elég rövid, elég egyszerű s a hagyomány szerint ős apostoli eredetű, tehát olyan, amely ha nem is egyenesen Jézustól, de legalább is a tanítványaitól származott s lám a történelmi kritika kétségtelenül bebizonyította, hogy az apostolok nem ismerték és nem használták, sőt még a nyolcadik százban sem volt véglegesen megállapítva.

A keresztény egyház két nagy ága: a nyugati nem úgy használta, mint a keleti, s a mai egyházaknak mindenike tett rajta némi módosítást’. Az unitáriusok kis egyháza is az idő rendjén legalább tiz különböző formában használta. S az ilyennemű változatosságban a legegyszerűbb ember is kedvét leli, aminek vagy az egyéniségben, vagy a szertartásban lelhető meg a magyarázata. Némely gyermeket csak a legnagyobb figyelemmel és fáradsággal lehet leszoktatni arról, hogy az urimát ne így mondja: „Miátyánk ur Isten, ki vagy a menyegben“, mert így tanították volt picinyke korában, s mert a nyelv rithmusérzékét inkább kielégíti ez a toldott forma, mint a sokkal egyszerűbb, amelyet száraznak talál. A Máté-féle „Miatyánk“ is ennek a természeti hajlamnak köszönheti, hogy általános hasz-