Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1901

Bölöni Farkas Sándor.

Hosszú, keserves és mindenekfölött unalmas utazás után, — 39 napig tartott a tengeri út, — Amerika partjaihoz közeledik a Columbia, az Ö00 tonnás, hatalmas vitorlás hajó. Már éjfél óta ott virrasztóit karfájára támaszkodva és a partot lesve egy élte delén levő magas, csontos, száraz férfiú, kit a temérdek messzeség, a tenger veszedelmei, a honvágy félelme és ezer más akadályok nem riasztottak el, hogy föl ne keresse az emberiség új hazáját, melyben mind az a szép és tökéletes, mi földi létünk és gyarlóságaink mellett elérhető lehet, homályos képekben lebegett előtte. Ott lesi már ez új hazát. Remegő érzés fogja el, szive hevesen dobog. Gyerekkorától ápolt reménysége, hosszas és forró vágyása, ime, beteljesedik. Mégsem az öröm dobogtatja hevesebben szivét. Remegő sóhajtás kel föl lelkében: ha vájjon e szép hazában a szabadság, az elnyomott emberiség és jogok menedékhelyét találja-e meg valójában ? Ha ez új haza maga hozta törvényei és intézményei teszik-e boldogabbá az embert, vagy azok a boldogabbak, kik az önkény parancsolatai hív teljesítésének dicsőségében találják boldogságukat ?. . .

Ez a kép, melyet nem én rajzoltam meg, a leghívebben és legélénkebben állítja elénk Bölöni Farkas Sándort, ki legkiötlőbb jellemvonását rajzolja benne elénk, mint nagy képírók saját arcz- képükön. Előttünk áll egy férfiú, kit az élet sok küzdelme nem őrlött meg annyira, vak szeszélye nem emelt oly magasra és nem sújtott le oly mélyen, hogy kiölte volna leikéből az ifjúkor magasztos ideálizmusát, a szabadságnak és emberi jogoknak égő szeretetét még oly környezetben sem, melyben élnie és dolgoznia kellett. Ez az ideálizmus emeli magasra és teszi érdemessé Farkas Sándort, hogy emlékezetét felújítsuk.

Amiért pedig épp ez ünnepies és kegyeletes órában szándékozom ezt tenni, magyarázata az, hogy B. Farkas Sándor a mi