Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1899

12 —

mére s nyelvtanainak előszavában is egyenesen fölhívja rá a figyelmet, sőt »egy kis útasítást« is ad hozzá.

Módszertani munkássága azonban csak annyiban tartózhatok mi reánk, a mennyiben gyakorlati eljárása elméleti megvilágításra és fejtegetésre szorul. (A kit az elmélet érdekel, útasítjuk Dr. Gál Kelemen szép értekezésére: »Brassai mint philosophus« Kér. Magvető 1898—99. Megjelent külön lenyomatban is.)

Általános és soha egy perezre szem elől nem tévesztett elvéül a »keveset, jól és lassan« hármas és egymással szorosan összelüggő főelvét tekinthetjük. Ennek az elvnek a követése adja meg egyszersmind Br. nyelvtanainak a leghamarabb feltűnő külső (stílusbeli) vonását is. Azt a sajátszerű nyugodtsággal, ked vés eredetiséggel és természetességgel folyó hangot, azt a tanítványnyal mindig csevegni, társalogni látszó, élénken fűszerezett előadást, azt a sokszor szinte naivságig menő kedves természetességet, könnyedséget és bőbeszédűséget hiába keresnők mai nyelvtanainkban1)

Nem siet, nem kapkod, nem önti tölcsérrel a tudományt. »Ki sokat markol, keveset fog.« Az »in succum et sangvinem ver- sio«-hoz idő kell első sorban. »Vires faciamus ante omnia, quae

tolt meggyőződésem, megczáfolni, vagy igazítani parancsolt. Ennyiben hát igen is igényt tartok az eredetiségre “

(A „módszerről“ végső sorai.)

„Megtanultam a magam erején vagy 8 — 9 nyelvet . . . sikerrel tanítottam és taníttattam felügyeletem alatt másokat, különböző életkorúakat, idegen nyelvekre . . . Ehhez járul, hogy én az idevágó német, franczia, angol irodalmat meglehetősen ismerem és a nyelvtanítások különböző módját magamon és másokon megkísértettem“ (Középiskoláink ügye. Budapesti Szemle 1874.)

') Mit mondanánk ma arra a nyelvtanítóra, a ki, — ha esetleg még valami mondanivalója akad, — így vezetné be : „Egy kis üres hely maradván, itt megmondhatjuk, hogy“ stb (0. V. II. 154. IV k) ? ! Vagy kitől vennők komolyan s kit ne jutalmazna mosolygás, ha nyelvtani szabályait folytonosan ilyen megjegy- jegyzésekkel tarkítaná: „figyelmeztetjük a tanulót“ „jól teszi a tanuló, ha . . „azt ne higyje a tanuló, hogy . . . “, „ezt jól megtartsa az olvasó, mert később, nagy szükségünk lesz rá“, „vegye erősen eszébe a tanuló, hogy . . .“ , ne ütközzék meg a tanuló, hogy . . „azt azonban tudtára adjuk a tanulónak hogy . . . “, stb,?! Pedig sokszor éppen az ilyen haszontalan tölteléknek látszó semmiség önt lelket a száraz és élettelen szabályba a közvetlenség (vagy Br. sze- szerint helyesen a „közetlenség“) erejénél fogya. A kathedra nem Olympus.