Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1896
21 — get csak a rávonatkozó jelenségekben találja fel. A határozott formák birodalma gém terjed túl az állati testen és emberi szivén s azért csak itt lehet eszményt felállítani. Innét van, hogy a bölcs görögnél a költészet és képző-művészet nem terjed túl az emberi körén. „Az emberen (mint jelenségen) felül nincs tárgya a művészetnek, csak a tudománynak, mert itt vége a képzelem birodalmának. Az emberen alul nincs tárgya a szépművészetnek, csak a kellemesnek, mert a szükségképeniség birodalma itt bezárul. Itt Kant hatása Schillernél abban mutatkozik, hogy csak az embernél lehet eszményt felállítani. Kant t. i. megkülönböztet szabad (vaga) és adhaerens szépséget. Utóbbit csak a tárgy ezél- jával való vonatkozásában lehet megítélni. Ilyen az emberi test szépsége. Ezt a megkülönböztetést Sch. elvetette, de fennebbi tételét ennek daczára fenntartotta. Már most két út van, melyeken a költő az élettelen természetet az embernek symbolumává teheti, t. i. érzelmek, vagy eszmék előadása által. Az érzelmek ugyan tartalmuk szerint nem adhatók elő, de igen alakjukra nézve. A zenének épen ez a tárgya s a mennyiben a természetet tárgyúi vevő költészet (Landschaftsdichtung) zeneileg hat, nem egyéb, mint az érzelmek előadása. Mert megkülönböztetni minden költeményben zenei és logikai elemet, érzelmi és gondolati egységet. S ha a költő behatol ama törvényekbe, melyek a szív indulatain uralkodnak s melyek ez indulatok s bizonyos külső jelenségek között fennállanak, akkor a természet helyett az emberi lélek búvára lesz. De az emberi körébe emel- kedhetik az által is, hogy a természetet eszmék kifejezésére használja, „melyeknek tartalmába, mint egy feneketlen mélységbe pillantunk be“ s melyeket épen ezért nem kell kifejtenie, hogy olvasói képzelmének szabad szárnyalását ne akadályozza. Ezek szerint a természetet tárgyúi vevő költőnek elengedhetetlen feltétel az igazság és szemléletesség, zenei szépség, eszmék és gondolatok. Legnagyobb és legszellemesebb műve, a mely költészettani kérdésekkel foglalkozik, Uber naive und sentimentalische Dichtung' Schillers sännntl. W. XII. 196—332.
