Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1896
— lí) mértékben veszít figyelmünkből, a mennyiben boldogsága kényszeríti életben maradásra*. A bosszú pl. kétségtelenül nemtelen, sőt aljas indulat. S mégis aesthetikai lesz, mihelyt fájdalmas áldozatába kerül a bosszúiénak. Medea, midőn gyermekeit meggyilkolja, Jason szivére czéloz, de egyszersmind fájó sebet vág saját szivén s bosszúja aesthekailag fenséges, mihelyt a gyöngéd anyát látjuk. Akaraterőre mutató bűnök nyilván nagyobb lehetőséget mutatnak a valódi erkölcsi szabadságra, mint oly erények, melyek a hajlam támogatására szorúlnak. Innét van, hogy a félig jó jellemtől utálattal fordulunk el s az egész rosz- szat gyakran remegő bámulattal követjük. Annál lemondunk a feltétlen szabad akarat lehetőségéről; ennél feltehető, hogy gyakran akarati tényével az emberiség egész méltóságára felemelkedhetnék. Ezek szerint hát nyilvánvaló összezavarása a határoknak, ha erkölcsi czélszerűséget követelünk aesthetikai dolgokban, hogy az ész birodalmát növelhessük s a képzelmet, jogos örökségéből kitaszítsuk. A fenségesről írt értekezései után is szorgalmasan tanulmányozta Kantot. Humboldt Vilmos, Fichte s Körner ismeretsége s gyakori érintkezésük e tanulmányokra újabb és újabb impul- susokat adott. Ez ismételt tanulmányok eredménye Mathisson költeményeinek bírálata.1) Abból az általános tapasztalatból indul ki, hogy csak az újkor tudja méltányolni az élettelen természet szépségeit s a régi világ egészen közönyös iránta. Pedig „sohasem a tárgy, hanem a tárgyalás módja az, a mi a művészt és költőt teszi; egy házi bútort s egy erkölcsi értekezést ízléses kivitelei lel szabad műremekké lehet emelni“. Most azt a kérdést teszi fel: képes-e a költő költeményének, melynek tárgya az élettelen természet (unbeseelte Naturmassen), oly alakot adni, a milyent a szépműveszet, melyben eszmény lehető, követel ? Mert ha nem, akkor Mathisson költeményei csak a kellemes művészet körébe tartoznának. A költészet az a művészet, „mely teremtő képzelmünk szabad hatása által bizonyos érzelmeket kelt fel bennünk“. Ebből kettő következik. Először az, hogy a ') Schillers siimmtl. W. XII. 443—4ü6. 2*
