Zsidó Gimnázium, Kolozsvár, 1941
4 Nem, ezek a szomorú események nem riasztották el hivatásától, pedig látott próféta-halált is; még sem félt, még sem riadt meg. Peregnek az események, ahogy fel-feldobja őket az emlékezés, de utána el is mosódnak. Egyik kép tolul a másik után, csak egy kép nem akar valahogy eltűnni emlékezetéből, nem akar visszaesni a mult fátyola mögé, ez állandóan ott van, majd minden képnek hátteréül. Ettől a jelenettől nem tud megszabadulni sehogy sem, egészen furcsán mindig a szeme elé ugrik: ott áll a templom kőlépcsőin, a királyi palota közvetlen közelében és a templomtér egyik kiszögellésénél embercsoportot lát, amely élesen kiválik a tömegből. Ezek különálltak a többiektől. Ez a különállás észrevevödik arcukon is. Ezeket nem lehet véleménynyilvánításra bírni, szenvtelen arccal hallgatták végig mindannyiszor, de sodrukból ki nem hozta őket, még kemény szavaival sem. Egykedvűen hallgatták végig és azután, ha rájukesteledett, otthagyták a fórumot és hazamentek. Ezek voltak a közömbösek, akiknek minden mindegy volt, akiknek semmi sem volt probléma, gond, akik nem tudtak lelkesedni semmiért, akiket nem lehetett valamilyen ügynek, felfogásnak megnyerni. Ezeknek közömbös volt, ha Izrael Babilóniával vagy Egyiptommal köt szövetséget, de nap mint nap megjelentek a templom előtt szokott helyükön és hideg arccal hallgatták végig a nagy tanító szavait. Ebben állhatatosak voltak, fáradhatatlanok. És amint Jirmijáhu képzeletében megjelenik ez a kép majd minden esemény mögött, most válik csak igazán tudatossá benne az a gondolat, hogy ezek az emberek, akik minden egyes alkalommal megjelentek a téren és közönyösségükkel szinte megdermesztették a többieket, ezek azok, akik nagyban részesei Izrael népe bukásának, ezek azok, akik elősegítették az ország romlását, mert ezeknek nem volt kialakult nézetük, vagy ha volt is, nem hangoztatták; nem volt cselekvő magatartásuk, nem alkottak, sőt passzív viselkedésükkel romboltak. Ha a próféta megkérdezte volna tőlük: oh mondjátok, emberek, mi életetek célja, mi ad tartalmat napjaitoknak ? — nem tudtak volna felelni, talán csak annyit: mi az örök várakozás emberei vagyunk, mi majd oda csatlakozunk, ahol a győzelem lesz. Mi nem visszük veszélybe magunkat, nekünk csak egy életünk van és ez nekünk drága. Mi nem izgulunk semmiért és senkiért, nekünk mindegy, hogy Babilóniához vagy Egyiptomhoz csatlakozunk-e, nekünk mindegy, ha Jirmijáhut halálra Ítéli vagy felmenti a vésztörvényszék. Nekünk minden egyre megy. Napraforgólelkű emberek ezek, akiknek lelkében az önzés él. A közösség, a zsidó nép kérdései, élet-halál problémái hidegen hagyják őket, csak sajátmagukkal törődnek és senki mással. Jirmijáhu elszomorodik, megborzad, mikor ezeknek hideg lehellete megcsapja. Ezek nem voltak a zsidó nép hasznára, hanem kárára, ezek nem segítették elő a nép boldogulását, mert ilyen magatartással, ilyen életfelfogással nem lehet élni, nem lehet egy nép, egy közösség hasznára lenni. Az élet mindig és mindenütt cselekvő magatartást követel tőlünk. Nap mint nap felénk kiált: mi a véleményed, ember? Hová tartozol? Ki és mi vagy? Hol állsz? Mi életed célja, tartalma? A templomtér melyik szögletén foglalsz helyet: a cselekvő emberek között, avagy a közömbösöknél ? A feleletadásra akartunk benneteket, kedves tanítványaink, megtanítani, ránevelni, rávezetni. Minden iskolának az a célja, hogy tanítványainak útmutatást adjon, hogy az életben hogy és hol kell megállnia. Az élet gyakran trombitál gyülekezésre, ilyenkor gyorsan kell lépni, cselekedni, sorbaállni. És ezt csak az tudja megtenni, akinek megvan a maga egészséges világnézete, minden napját úgy éli, hogy soha, semmi sem éri váratlanul.
