Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziuma, Kolozsvár, 1941
A szülök és az iskola együttműködésének fontossága. (Az 1942. január 25-én tartott szülői értekezlet igazgatói megnyitójának vázlatos kivonata.) Köszöntöm a hívásunkra csaknem teljes számban megjelent m. t. szülőket. Érdeklődésükből örömmel állapítom meg, hogy iskolánk munkája növekvő figyelmet kelt. Új alakulású iskolánknak, amelynek még nem lehetnek hagyományai, különösen szüksége van erre. Intézetünk növendékeinek egyik rétege a még.vissza nem csatolt területről vergődött hozzánk, másik rétege a szülők áthelyezése következtében lett iskolánk tanulója. Mind a menekült tanulók időközben átjött szülői, mind pedig az áthelyezett szülők városunkban még gyökértelenek. Maguknak is tehát szükségük van rá, hogy egymást megismerjék, ami társadalmunk kiegyensúlyozódása szempontjából is fontos. Azt is jó tudnunk, hogy növendékeink nagy része a nincstelenebb társadalmi osztályból való. Végül megemlítem, hogy ezidő szerint a benszülött kolozsvári réteg iskolánkban nem teszi ki a hitfelekezeti iskolákban mutatkozó hányadot. Az idevaló bennszülött lakosság ugyanis természetszerűleg meghagyta gyermeke irányítását azokban az iskolákban, ahova felszabadulásunk előtt járatta. Ebből a rétegből csak azok a tanulók jöttek át hozzánk, akiket a hitfelekezeti iskolák maguk is szívesen bocsátottak ki kebelükből. Ámbár e jelenségből nevelői és oktatói munkánkra nehézségek származnak, mégis helyesnek tartjuk a dolgok ilyen állapotát. Mi nem törekszünk elhalászni jobb növendékeket más iskoláktól, mert csak átmenetinek tartjuk e helyzetet, melynek javulását munkánk eredményétől reméljük. Több esetben magam voltam az, aki lebeszéltem az iskolát változtatni akaró szülőt ebbeli szándékáról különösen akkor, ha felsőbb osztályos gyermekét akarta áthozni. Az iskola- változtatás ugyanis, ha nincs rá különösebb ok, rendesen nem szolgálja a tanuló érdekét. Kiszakad a megszokott környezetből a nélkül, hogy az új környezetbe kellően be tudna illeszkedni. Egész iskolai életében bizonyos hiányérzet marad a tanulóban, ami gátlólag hathat felnőtt kora közösségi érzésére is. Ebből pedig csak társadalmunk károsodna. Mi magunk akarunk magunknak tanuló ifjúságot nevelni, olyan ifjúságot, amely egész életén át magán hordozza az iskolánkban látottak és hallottak jellegét, amely jellegre tanítványaink egykor büszkék legyenek, s amelyről mások is felismerjék, hogy iskolánkban végezték tanulmányaikat. Ennek a célnak elérésére inkább vállaljuk a 3—4 át
