Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
40 Sírás, nevetés, cirkusz, céltalanság, Harc, hajsza és halál. Mindez egy fénylő pontba tömörül, E pont ragyog estéitek egén, S ti néven nevezitek, mondva : csillag ! A teremtett világ könyörtelen, Benne egyetlen enyhülés : a látszat. Őrizzétek meg szegény-magatoknak S unokátoknak ezt a látszatot. Nos rajta hát, Vágjátok a falhoz a rádiót, A csillagdákat romboljátok le, Zúzzátok szét a teleszkópokat. Úgy csudáljátok — fegyvertelenül, Tenger fájdalom hogyan tömörül Csillaggá csalfa messzeségen át.“ (Üzenet a Marsról.) Reményik bölcseleti költészete külön birodalom. Idézett sorai csak sejtetni akarják azt a problémagazdagságot, ami költeményei és sokszor néhány verssora mögött van. A magyar bölcseleti lírának ő talán a leggazdagabb, kevesektől megközelített, senkitől felül nem múlt képviselője. A szociális problémák szintén jelentős helyet foglalnak el Reményik költészetében. Szociális életszemléletét már láttuk első verseiben, élete utolsó tiz évének termése ugyanezt a lelki magatartást mutatja. Természetesen Reményik szociális vonatkozású versei egészen mások, mint Ady, vagy akármelyik modern költőnk hasonló tárgyú költeményei. Alaptétele, hogy a társadalom nagy gazdasági és szociális bajainak gyökerei lelki természetűek. A társadalmi bajokon nem lehet erőszakkal változtatni, nagy és mélyreható átalakulás csak a lelki megtisztuláson át lehetséges. A harmincas években Reményik Sándornak szemére vetette néhány fiatal erdélyi író, hogy költeményeiben nincsen szociális szín, társadalomjavító szándék. A fiatalok szemrehányásai ihlették főkép Reményiket a »Kenyér helyett« c. kötet megírására. Ezek a költemények nagyszerű dokumentumai Reményik már előbb említett állásfoglalásának. „Változtasd a köveket kenyerekké ! — Nem a sátán szól. Milliók zokogják. Egyetlen jajkiáltás a világ, Egyetlen kéztördelő mozdulat, Egyetlenegy roppant fenyegetés. A nyomorúság völgyei fölött A bosszúálló Isten hegyei Fel tornyosulnak irgalmatlanul, Nem indulnak változni kenyerekké.“ Ha volna a költőnek ereje, akkor bizonyára »kenyérhegyek nőnének« a szenvedők számára, írja Reményik. „De nincs hatalmam, — betegen bolyongok, S még most is virágokat keresek.“
