Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
41 „Testvéreim, ne könyörüljetek. Könyörtelen, kegyetlen kövilágban, A bosszúálló Isten hegyein Én nektek most is csak virágot téptem. Zuhogj fejemre, kővé vált kenyér: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.“ (Kenyér helyett.) Kenyér helyett virág, erőszak helyett vigasztaló szó, forradalom helyett visszatérés Istenhez — ez Reményik szociális állásfoglalásának jeligéje. De az út Istenhez egyedül önmagunk átalakulásán át vihet, mások helyettünk ezt a munkát nem végezhetik el. Másokat megváltani, kiragadni a testi és lelki nyomorúságból isteni feladat, mi csak az ő könyörületén át számíthatunk szeretteink, barátaink megváltására. A világot nagy »árvíz« borította el, mindenütt »riasztó hír-harangok«, »Kilépett a medréből a Bánat«, »Betegség«, a »Bal- szerencse«, a »Nincstelenségnek már partja sincs«. A költő fájdalmában ismét csak Istenhez fordul, nem az egész emberiség, nem népek, csupán azok megváltásáért könyörög, akiket szeretett. „Örökkévaló Árvizi Hajós, Kegyetlenül kegyelmes, Ki láthatatlan ladikoddal Lebegsz a nyomor vizei felett, — Ki némelyeket felveszel hajódra, Ki másokat a mélybe visszalöksz, Én nem tudom, csak Te tudod, miért — O, vedd fel az én kedveseimet ! — Mindenkit, akinek szívétől Az én szívemig szálat feszítettél. Nem tudok én most népekért, Világokért fohászkodni Te hozzád, Egyesekért, személyszerint könyörgök Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni! Örökkévaló Árvizi Hajós, Kegyetlenül kegyelmes. Ki láthatatlan ladikoddal Lebegsz a nyomor vizei felett — Ha nem férünk fel ladikodra mind Tehetetlen, nyomorult emberek. Ó, vedd fel, akiket én szeretek !“ (Árvíz). Reményik állásfoglalása önkéntelen Kölcseyére emlékeztet. Szeretetünket nem lehet, nem szabad az egész emberiségre pazarolni, csupán a körülöttünk levőkre, a nagy családra, nemzetünkre kell lelkünk vigasztaló, melegítő sugaraival hatni. Az, aki mindenkit, az egész emberiséget meg akarja váltani, nem fogja tudni a hozzá legközelebb esőket sem felemelni, boldoggá tenni. Élete utolsó tíz évében talán jobban, mint valaha a lélek birodalmában, emlékek és álmok, vágyak és marcangoló kételyek között Istennél keresett vigaszt. A világ nagy vajúdásai, az egyre reménytelenebb erdélyi magyar élet, szerettei, barátai halála, vagy Erdélyből való eltávozása még fanatikusabban megerősíti az önmaga előtt már kialakult eszményvilág helyességében. A saját és J
