Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
36 tették. Sokszor megrendül a hite saját hivatásában, prófétai szerepének jelentőségében is. Ezt az önmagával folytatott állandó és őrlő harcot eleinte kevesen látták. Hívei közül alig néhányan sejtették akkor még, hogy a nagy költő vigaszthirdető magatartása mögött mennyi vívódás, milyen nagy sorstragédia húzódik meg. Pedig már egy régi versében őmaga mutat rá lelke nagy töréseire. A »műhelyből« c. kötet egyik legszebb verse tárja először elénk teljes mélységében a kettős harcban vívódó költő nagy lelki sebeit. “Árva nemzetség, Erdély népe, Te, Ki szegény lelkem pajzsra emeléd, Ki meghallgatod mindig a szavam, Ha magányból kilépek eléd : Állj meg ma vélem egy szokatlan szóra, Hadd legyen ez a csöndes esti óra Egy fájó nehéz, komor vallomás.“ „Azt akarom, hogy a lelkembe láss,“ „Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam, Szédülő fejjel és halálra váltan, Amíg Neked az üdvösség borát És az örök életet prédikáltam.“ (Vallomás és elöljáró beszéd.) Az egyéni és nemzeti sors hordozásának kettős súlya alatt Reményik Sándor gyakran látszott összeroppanni. Nem egyszer marcangoló kételyei közt a hivatásába, életcéljai helyességébe, költészete értelmébe vetett hite rendült meg. Élete utolsó tiz éve testi és lelki kínszenvedés volt számára. De ha hónapokig tartó gyógy- kúrái után hazatért, ismét a régi volt, alkotókedve visszatért, barátai biztató és szerető környezetében feltámadni látszott. Már legelső verseiben kutatta élete és költészete értelmét. A »műhelytitkok« rejtélyes útjait vizsgálva tulajdonképen mindig önmagát kereste, válasz után sóvárgott a lelke legmélyéről feltörő sok-sok miértre. A »műhelyből« c. kötet ennek az önmagát boncoló, lélekkapukat nyi- togató költői szándéknak egyik legfontosabb állomása, itt még a hivatásában bízó, lelkitusáiból győztesen kikerülő Reményik áll előttünk. Későbbi versei már egyre inkább a nagy belső harcokban elvérző, az önmaga sorsát egyre sötétebben látó költőt tárják elénk. Alig van modern lírikusunk, aki a költői alkotás titokkeresésén át annyiszor próbált volna a műalkotás lényegébe bepillantani, mint ő. De ez az önkeresés, mely a művészet és a saját költészete létrejöttének, értelmének állandó kutatására ösztönözte, nem a hiúságból fakadt, mint legtöbb költőnél. A költői »én« itt csak alkalom, hogy a művészet legmélyebb kérdéseit vegye bonckése alá. Sohasem önmagával foglalkozik, hanem versein és problémáin át a műalkotás létrejöttének irrácionális, isteni eredetével. A saját művészsorsát az egyetemes művészsorson, az igazi nagy alkotók teremtő ösztönén át látja. A műhelytitkoknak ez az állandó kutatása, mely talán sokak e'őtt tudatosnak látszik, valóban nem más, mint az igazi művész ösztönös vágya, mely minden nagy alkotót a teremtés legmélyebb titkai felé hajt. Az életnek és a feladatvállalásnak páratlanul ritka í
