Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
37 etikai szemléletéből fakad művészetszemléletének az az alapelve, hogy az igazi művészet örökértékű, »tér és idő« felett áll. Az egykori Böhm-tanítvány az erkölcsi és művészi értékek abszolút voltát hirdeti első versétől utolsó költeményéig. Az élet jelenségeinek örökké változó, átalakuló, időn és téren áthullámzó világával szemben a művészet a világotalkotó isteni lényeg megnyilatkozása. Csak formáiban más, a korok és népek lelki színeit felvevő, gyökerei, lelki tartalma változatlanul azonos, időtálló, örök. A művészetnek ez a szemlélete, a költői hivatásnak ez a páratlanul mély felfogása éppen azért gyakran állíttatja verseiben a »hétköznapok« sivárságát a »lélek birodalmának« vigasztaló, fenséges képével szembe. A költő arca »Isten-arc«, a költő az eszmények világának földi követe, akit bármilyen kegyetlen is a sors, isteni hivatása az emberek szolgálatára rendel. Az örök változás képe sötétenlátással tölti meg lelkét, de csak azért, mert megörökíteni, megrögzitení szeretné a lélek mély élményeit, a tovatűnő kedves arcokat, egyszóval mindazt, ami az életben szép és felemelő. „Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő leng utána." Az élet örök búcsuzás, „Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek A lángjainktól, mik lassan kihűltek.“ (Mi mindig búcsúzunk.) De a művész megragadja a tűnő pillanatot, örök életet lehel a változó anyagba. Az alkotás szent pillanata a művészsors egyetlen vigasza, mert a formába öntött lényeg, az embernek az elmúlással folytatott végzetes és reménytelen harcában ez az a kimagasló hegycsúcs, ahová csak a legnagyobb alkotók juthatnak el. A vers születése találkozás egy pillanatra az örökkévalósággal. Azután ismét jönnek a szürke hétköznapok, a tovatűnő arcok és dolgok, míg a művész ismét önmaga keresésén át eljuthat a teremtés nagy megnyugvásához. „Az országúton rádfröccsent a sár ? Le rólad égi lánggal égetem, Az én oltárom megtisztulva vár“. „Tudom, követ a köznap — porkolábod: De én ragadlak ünnepi tetőkre És fenn — egy percre — eloldom a láncod“. (Művészet). A művész legnagyobb problémája: a kifejezéssel való küzdelem. Az anyag és a forma, a lélek és a test, a valóság és az eszmények örökös küzdelme, a lét és a nemlét, a születés és a halál nagy titkait tárja fel előttünk. Végül is az igazi művész urává lesz az »anyagnak«, a »kavargó, vak tömegnek«. „Sötét anyag : ím lebirkóztalak, Belőled lettem, ám urad vagyok,
